Hogy végleg vagy csak átmenetileg, az mondjuk nem teljesen világos, de minimum nagyon hosszú időre, úgyhogy veszem a bátorságot, és búcsúkoncertnek nevezem a szombati fellépésüket, amit a Gödörben tartottak (ők maguk amúgy Utshow-nak hívták, a maga módján az is elég komolyan hangzik). Na most, a búcsúbuli az ugye alapvetően egy szomorú műfaj, de még mielőtt kifújnám az orromat, szeretném megjegyezni, hogy ha nem túl későn történik, én kifejezetten tudok örülni az ilyesminek, mert sok zenekar még egy hétköznapi koncertet sem tud időben befejezni, nemhogy egy egész karriert. Ennek fényében pedig a Ludditák elég jó ütemben lépett le így tíz év után, mert semmi kínos nem maradt mögöttük, viszont annál több jó dolog, úgy lemezek, mint koncertek tekintetében. Nem azt mondom persze, hogy nem lett volna bennük még öt vagy tíz év, vagy akár egy örökkévalóság, de hát aki annyira jó, az nyilván nem véletlenül veszi a kalapját sem akkor, amikor.
Hálátlan dolog amúgy búcsúkoncertekről írni, mert a Zenekar Jelentőségét méltató sorok ilyenkor úgyis fölösleges pátoszba fulladnak, a szakmai mélyelemzés meg időszerűtlen, mert kit érdekel az, hogy hogyan szólt a gitár utoljára, és amúgy is kinek lenne szíve földbe döngölni a produkciót, ha mégoly rossz is volt. Ennek ellenére – ha hisz nekem még valaki – halál őszintén mondom, hogy jól szólt a gitár így utoljára is, és profi volt az egész, mint mindig. Az pedig lehet, hogy a Ludditák nem volt elengedhetetlenül fontos a magyar könnyűzene evolúciója szempontjából (nem tudom), de hogy a figyelmet megérdemelte, az biztos. Míg ugyanis a legtöbb hiphop-formáció mifelénk a műfaj vélt vagy valós szabályait körültekintően betartja, de nem jut vele semmire, a Fiáth nővérek és zenészeik a hiphop szabályait nem nagyon tartották be, viszont szövegben és zenében is volt stílusuk. Kutyaütés és néminemű formabontás közt meg van különbség. Na, hát ennyit a zenekar jelentőségéről.
Visszatérve a koncertre, egy ilyen búcsúbuli akkor tud jól működni, ha sok mindent bele lehet látni, de túl sok minden nincs kimondva benne, és ez jelen esetben így is volt. Ha akarom, majdnem ugyanilyen erővel lehetett volna a hárommal vagy öttel ezelőtti Ludditák-koncert is az utolsó, mert nem volt szinte semmi különös ismertetőjele ennek a mostani fellépésnek: elhangzott az I’m So Pretty és a No Feng Shui, a Vastaxik és a Medve, a Barcelona és a Moslékország; jött az állandó vendég, Buppa; ugrált a nép, amikor ugrálni kellett, és táncolt, amikor lehetett táncolni. Oké, volt néhány vonatkozó konferansz, de azok is inkább csak szőrmentén érintették a témát, hogy most akkor vége, és ha már itt tartunk, a legvége sem volt eltúlozva. Persze nyilván el lett kiabálva gerjedő erősítők mellett, hogy „köszönjük szépen” – pontosabban „köszönjük a tízéves együttműködést” – , de amúgy semmi mázaskodás.
Ha viszont akarom, akkor abban nyilván volt valami szomorú nosztalgia, amikor a Ludditák-logó meg a tagok karikatúrái villogtak a háttérvásznon, a Sehova tanúi gitárszólóját meg akár könnyfakasztónak is lehetett nevezni (mármint a szó pozitív értelmében), szóval azért a szereptávolítás sem volt eltúlozva. Magyarul megmaradtunk a sírva vígadás, a halotti tor meg a „mi sem történt”-forgatókönyv közötti arany középúton, és mindenki eldöntheti maga, hogy mit akart mondani a költő, illetve hogy mi volt „a zenekar üzenete” – annál jobb megoldás pedig nem is nagyon létezik. Ennek figyelembevételével magára is hagynám a Tisztelt Egybegyűlteket a gondolataikkal, mindazonáltal előtte még az én részemről a létező legnagyobb nyugalommal happy enddé nyilvánítom a történteket.
