Sokáig nem akartam erről írni. Undorodom, félek, szégyellem magam. Még most sem írhatok mindenről, amit tudok, mert meg kell védenem azokat, akik megmentették az életemet
– kezdi a Guardianben megjelent hosszú írását Jelena Kosztyucsenko orosz újságíró, akit tavaly ősszel Németországban vélhetően megmérgeztek.
Az újságírónő nem véletlenül vált célponttá: a háború kitörése előtt ő volt az, aki 2011-ben elsőként írt a Pussy Riot orosz feminista punkzenekarról, amelynek tagjait börtönbe zárták. Kosztyucsenko volt az, aki ugyanebben az évben tudósított a kazahsztáni olajmunkások tüntetéséről, ahol a rendőrök 14 demonstrálót lőttek agyon. Ráadásul leszbikus és melegjogi aktivista is, ami már önmagában is egy provokáció lehetett Putyin szemében.
2022. február 24-én éppen egy riportra utazott az ukrán-lengyel határra lapja, a Novaja Gazeta megbízásából. Jelena 17 évet dolgozott a független orosz médiumnak, amelynek oknyomozó újságírója volt a 2006-ban meggyilkolt Anna Politkovszkaja is. Rajta kívül a lap további két oknyomozó újságírója halt meg rejtélyes körülmények között.
Jelena négy hetet töltött az ukrán-lengyel határon, ahol a háború első napjaiban Odesszából, Mikolajivból és a megszállt Herszonból tudósított. Utóbbi helyszínen arról, hogyan raboltak el és kínoztak meg embereket az orosz katonák. Több tucat túlélővel beszélt és cikkezett arról a börtönről, ahol az elrabolt embereket tartották fogva és kínozták meg. Miután megjelent az erről szó leleplező riportja, a feltárt információkat átadta az ukrán főügyészségnek.
Következő riporthelyszínnek az erős bombázás alatt álló Mariupolt választotta. Itt tudta meg, hogy lapját, a Novaja Gazetát a bezárás fenyegeti, mert az orosz illetékesek nem akarják megadni a lap működési engedélyét. Nem tántorította el a hír. Ha nem a Novaja Gazetában, akkor majd máshol megjelennek a cikkei Mariupolból.
Sokkal jobban aggasztattotta az a telefon, amit kollégájától kapott: „Nem el akarnak fogni, hanem meg akarnak ölni. Jóváhagyták.” Munkatársa a kadirovistákra utalt. A csecsen köztársaság vezetője, Ramzan Kadirov félkatonai szervezetbe szerveződött hívei és védelmezői minden jel szerint tudták, hogy Jelena Mariupolba készül és el is akarták tenni őt láb alól. Jelena hitetlenkedve fogadta a kilövési engedélyt, de kollégája lejátszott neki egy olyan felvételt, amit a kadirovisták küldtek neki. A felvételen jól kivehető volt Jelena hangja, amint a mariupoli útjáról beszél.
Letettem a telefont. Leültem az ágyra. Nem gondoltam semmire, csak ültem.
Döbbenetét egy újabb telefonhívás szakította meg. Az ukrán katonai ellenállás egyik embere hívta azzal, hogy tudomást szereztek arról, a Novaja Gazeta egyik újságírójának a kivégzését szervezik Ukrajnában. Jelena személyleírását minden orosz ellenőrzőpontra elküldték. Hiába kérlelte a szerkesztője, hogy azonnal hagyja el Ukrajnát, Jelenának nehezére esett a távozás. Egy lapjától érkezett üzenet törte meg igazán: az orosz főügyészség és az orosz médiaszabályozó hatóság követelte, távolítsák el az ukrajnai tudósításait a Novaja Gazeta honlapjáról, különben blokkolják az oldalt. A lap eleget tett a követelésnek.
„Valahogy ez volt az, ami összetört. Sírni kezdtem és nem tudtam abbahagyni. Aztán a düh lépett a könnyek helyére, és az egész lényemet betöltötte” – írja a Guardianben megjelent cikkében Jelena, aki azonban még tett egy kísérletet, hogy bejusson Mariupolba, de aztán belátta, nem tudja megkerülni az ellenőrzőpontokat, ahol az oroszok várják őt.
Jelena Kosztyucsenko tavaly április elsején nagyon rossz fizikális és mentális állapotban hagyta el Ukrajnát. Németországba ment, ahol barátai ápolták őt.
Tetves voltam, mumpszom és PTSD-m volt. A barátaim fogadtak be; kézről kézre adtak. A barátnőm, Yana Oroszországból jött, vigyázott rám, gondoskodott arról, hogy egyek és aludjak. A tervem az volt, hogy ha jobban leszek, befejezem a könyvemet és visszamegyek Oroszországba. Az összes munkám, az egész életem, az anyám és a nővérem – mind ott voltak. Minél rosszabb hírek érkeztek otthonról, annál inkább éreztem, hogy ott kell lennem
– írja Jelena.
Április végén beszélt telefonon a főszerkesztőjével, aki tudta, hogy Jelena hazavágyik Oroszországba, de azzal is tisztában volt, ha hazamegy, megölik. Szeptember végén újra beszéltek arról, Jelena vissza tud-e térni hazájába. A főszerkesztő válasza egyértelmű volt: „Nem, nem és nem”.
Az újságírónő végül Berlinben talált egy kiadó lakást, ahova beköltözött. Szeptember végén a Meduzának kezdett dolgozni, annak a lett székhelyű lapnak, amely Oroszországról közöl tényfeltáró cikkeket. Az első riportjára Iránba kellett utaznia, de már a következő helyszín is megvolt: Ukrajna, ahova azonban még az iráni útja előtt meg kellett szerveznie a vízumot.
Covid vagy méreg?
Vízumot online nem tudott intézni, mert a nagykövetség honlapját feltörték, így Münchenbe kellett utaznia. Az útról a Messengeren kommunikált. Jól tudta, hogy ez nem biztonságos, de nem Oroszországban volt, és nem gondolta, hogy Németországban is ügyelnie kellett volna a biztonságra és azokra a protokollokra, amelyeket több éves újságírói munkája alatt mindig betartott.
Egy éjszakai vonattal utazott Berlinből Münchenbe. Kényelembe helyezte magát, szinte végig aludt: „emberek mentek el mellettem; a lábamhoz ütköztek, de én aludtam tovább.”
Amikor megérkezett, találkozott egy barátjával, aludt egy keveset, majd elment a nagykövetségre, ahol közölték vele, hogy vízumot továbbra sem tud intézni Ukrajnába, mert nem működik a rendszerük, menjen vissza máskor. Jelena elment a barátjával ebédelni, és összefutottak néhány ismerőssel is.
Aztán a barátja elvitte a vasútállomásra, és mielőtt felszállt a vonatra, ahogy közeledtek, félénken megjegyezte, hogy rossz a szaga és adott Jelenának egy dezodort. „Emlékszem, megdöbbentett, amit mondott – nagyon tapintatos ember, és soha nem mondott volna ilyesmit, ha nem érzi a szörnyű szagot.” Felszállt a vonatra és azonnal a mosdóba ment. Néhány nedves papírtörlővel megtörölte magát, de elborította az izzadság.
Leült a helyére, és elkezdte olvasni készülő könyvének a kéziratát, de ugyanazt a bekezdést olvasta újra és újra. Hasogatott a feje. Három héttel ezelőtt Covidja volt, és nehezen tudta elképzelni, hogy megint elkapta. Hiába próbált olvasni, egyre rosszabbul lett. Fejfájása erősödött, folyamatosan izzadt.
Berlinben nagy nehezen hazaért az állomásról, de többször meg kellett állnia az utcán, annyira rosszul volt. Sokat aludt, de kínzó hasfájásra ébredt, hányingere volt. Három nap után nyilvánvalóvá vált számára, hogy ilyen állapotban nem tud Iránba utazni, és hogy a tünetek nem Covidra utalnak. Csak tíz nappal rosszulléte után jutott el orvoshoz, 2022. október 28-án. Az orvosok először long-Covidra gyanakodtak, a vizsgálati eredmények azonban másról árulkodtak: két májenzimszintje is többszörösen magasabb volt a normálisnál, és vért mutattak ki a vizeletében. Egy másik orvos hepatitiszre kezdett gyanakodni, de a teszt negatív lett. Időközben a tünetei változtak: gyengült a hasfájása és csökkent a szédülése, de a gyengesége erősödött, sőt az arca, a lába és az ujjai is feldagadtak. Tizenöt perc séta után kifáradt, aludni viszont nem tudott.
Mintha az agyam elfelejtette volna, hogyan kell aludni. Órákig feküdtem és próbáltam nem felébreszteni Yanát. Néztem a plafont és azon töprengtem, mi történik velem.
Orvostól orvosig járt, újabb és újabb betegségek merültek fel. A májértékei továbbra is rosszak voltak, és még mindig vér volt a vizeletében. Aztán a Meduza elküldte egy újabb orvoshoz, akiben bíztak, és ő tette fel a kérdést először: lehetséges, hogy megmérgezték? Jelena lesöpörte a kérdést, nem veszélyes ő annyira. Még a barátnőjével is nevettek ezen. „Ó persze, ez a legegyszerűbb magyarázat. Biztosan megmérgezték, hiszen orosz újságíró” – ironizált Yana.
De decemberben még mindig nagyon rosszak voltak az értékei, és nem sok opció maradt a diagnózisra, ezért el is küldték végre toxikológiára, először azonban a rendőrségre kellett mennie vérmintát adni. A rendőrség minden apró részletet tudni akart, ami október 17-én és 18-án történt Jelenával Münchenben és az oda vezető vonatúton, a lakását is átvizsgálták, Elvitték azokat a ruhákat, amelyeket a müncheni útja során viselt. Mérgesek voltak a berlini rendőrök, hogy Jelena nem azonnal hozzájuk fordult. Egy nyomozó elmagyarázta neki, hogy Németországban mennyire aktívak az orosz különleges erők, több mérgezés is történt már, de rendkívül nehéz dolguk van, ha be akarják bizonyítani ezt. Több ezer fajta méregből válogathatnak az elkövetők. Nem véletlenül népszerű kivégzési módszer a méreg.
Jelenát arról is kérdezték, orosz újságíróként miért volt ennyire óvatlan. A válasz kézenfekvő volt: mert Európában biztonságban érezte magát.
Ez az, ami megőrjít minket – csattant fel a berlini nyomozó.
Idejön, és úgy csinál, mintha nyaralna. Mintha ez valami paradicsom lenne. Eszébe sem jut, hogy megóvja magát. Itt politikai gyilkosságok történnek. Az ön és kollégái figyelmetlensége nem ismer határokat.
Áprilisban Jelena egy újságírókonferencián vett részt, ahol az Insider nevű független, Oroszországgal foglalkozó portál főszerkesztője arról informálta, hogy ő és Christo Grozev, a Bellingcat újságírója Európában történt mérgezések kapcsán nyomoz és gyűjt információkat. Minden eddig ismert célpont orosz újságírónő volt.
Élni akar
A berlini főügyészség májusban lezárta a merényletkísérlettel kapcsolatos nyomozást. Közleményük szerint a vérvizsgálati eredmények nem utaltak határozottan mérgezésre. Ám a történetnek itt még nincs vége.
Az Insidernek és a Bellingcatnek nyilatkozó orvosok azt mondták, hogy a legvalószínűbb magyarázat arra, ami Jelena Kosztyucsenkóval történt, az az, hogy klórtartalmú vegyülettel mérgezték meg. Jelena továbbította az információt a rendőrségnek, az ügyészség pedig július 21-én újranyitotta az ügyet.
Jelena Kosztyucsenko továbbra sem gyógyult meg teljesen. Bár a fájdalmai, a hányingere megszűnt, annyira gyenge, hogy mindössze három órát képes dolgozni naponta. Azt pontosan tudja, egyáltalán nem őrült felvetés, hogy megmérgezték. Amíg a Novaja Gazetának dolgozott, négy kollégáját is megölték, egyikük a barátja volt, neki kellett megszerveznie a temetését.
Tudtam, hogy újságírókat gyilkoltak meg. De nem akartam elhinni, hogy meg tudnak ölni. Ettől a gondolattól távol tartott az undor, a szégyen és a kimerültség. Undorító volt arra gondolni, hogy vannak olyanok, akik a halálomat akarták. Szégyelltem beszélni róla. Még a szeretteimmel is, nemhogy a rendőrséggel.
Jelena könyve októberben jelenik meg, és „a fasizmuzba süllyedt Oroszországról” szól. Az újságírónő azt írta cikkében, hogy a rendőrök figyelmeztették: azok, akik meg akarták ölni, a könyv megjelenése után újra próbálkozhatnak.
– Élni akarok, ezért írom ezt a cikket – folytatta Jelena a Guardian hasábjain, aki arra is figyelmeztette újságíró kollégáit, aktivistákat, külföldön élő politikai menekülteket, hogy legyenek óvatosak – sokkal óvatosabbak, mint amilyen ő volt.
Nem vagyunk biztonságban, és nem is leszünk biztonságban, amíg Oroszországban rendszerváltás nem történik. De az általunk végzett munka segíthet lerombolni ezt a rezsimet.
