Amilyen hirtelen tört ki egy lázadásszerűség Dél-Oroszországban péntekről szombatra virradóra, ugyanolyan gyorsan véget is ért az abszurd epizód szombat estére. Ahogyan azt a 24.hu-n is írtuk, a szombati volt az orosz–ukrán háború eddigi legfurcsább napja, amikor a Wagner csoport, a kegyetlen zsoldoscsapat egyetlen napra szembefordult megalkotójával és legfőbb megbízójával, Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. A Wagner konvoja Moszkva felé indult, és állítólag már „csak” két–háromszáz kilométerre voltak a fővárostól, amikor újabb fordulat történt.
Szombat estére ugyanis a lázadók vezére, Putyin korábbi bizalmasa, Jevgenyij Prigozsin még hirtelenebbül megegyezett Aljakszandr Lukasenka belarusz elnökkel – aki nyilvánvalóan Putyint képviselte, de az orosz elnök aligha akart közvetlenül tárgyalni a zendülőkkel –, és visszafordította az orosz fővároshoz közelítő csapatait. A hírek szerint Prigozsin Fehéroroszországban kap menedéket az általa szervezett zendülés leállításáért cserében. A Wagner csoport katonáira pedig előreláthatóan az orosz reguláris hadseregbe való betagozódás vár.
Bármennyire abszurdnak tűnnek is a hétvégi események, megtalálhatjuk a gyökereit az orosz történelemben. Pontosabban abban, hogy a szereplők alighanem tisztában voltak a történelmi tanulságokkal. Így a lázadók tudhatták, hogy ritkán ért el sikert eddig olyan zendülés, amikor távolról induló katonai csapatok Moszkva vagy Szentpétervár felé indultak. A legutóbbi ilyen sikerre utoljára több mint négyszáz éve volt példa – és akkor is csak lengyel-litván segítséggel.
Ugyanakkor Putyin sem lehetett biztos a dolgában, hiszen nem egy orosz cár esett már áldozatul forradalomnak vagy palotaforradalomnak, és a szovjet pártfőtitkárok közül Hruscsov és Gorbacsov is végeredményben puccsok hatására gyengültek meg. (Hruscsovot megbuktatták a Leonyid Brezsnyev által vezetett összeesküvők 1964-ben, míg Gorbacsov ugyan formailag hatalmon maradt az ellene szervezett, 1991-es puccs után, de a gyakorlatban a puccsisták ellen nyíltan fellépő Borisz Jelcin vette át az irányítást.)
Vagyis a leningrádi politikai al- és felvilágból induló két kalandor, az egymást feltehetően a kilencvenes években Szentpéterváron a helyi szerencsejáték-bizniszből ismerő két ravasz hatalomtechnikus, azaz az ex-KGB-s Putyin és a bűnözőből zsoldosvezérré vált Prigozsin most egy olyan megoldást választott, mely az orosz történelemben kevésbé ismert: elkerülték a vérontást, és kompromisszumot kötöttek.
Putyin azonban nem véletlenül emlegette 1917-et a szombati vészterhes beszédében, amikor még nem lehetett biztos abban, hogy Prigozsin nem ostromolja meg Moszkvát. Az elnök az állam megszűnésével riogatott, és 1917-en kívül a „vnutrennyaja szmuta” kifejezést, azaz a „belső viszályt” emlegette, ami fenyegeti az államot és az orosz nemzetet. Putyin itt az 1917-es belharcokra, a politikai és katonai káoszra utalt, ugyanakkor a szmuta szó eredetileg nem a huszadik századra vonatkozott, hanem a Borisz Godunov bojár-cár utáni „zavaros időkre”, a 16-17. század fordulójára.
A központi hatalom megszerzéséért hadsereggel Moszkva felé indulók közül elsősorban a lengyel-litván konföderáció támogatásával értek el sikereket kalandorok a középkor végén, az újkor hajnalán. Így például IV. (Rettegett) Iván mészárlásai, illetve a „választott” cár, Borisz Godunov uralma után bekövetkezett szmuta során, vagyis a klasszikus „zavaros időkben”, az 1600-as évek elején lengyel-litván támogatással álcárok (Ál-Dmitrijek) jutottak el Moszkváig vagy annak közelébe.
Eredeti támogatói közül a litvánok az első vesztes csatája után cserben hagyták I. Ál-Dmitrijt, a kozákok viszont a seregében maradtak, és a délorosz vidék már régóta zúgolódó zendülői is hirtelen mellé álltak, így az ő segítségükkel mégiscsak megszerezte a hatalmat Oroszországban. Az első álcár sikerét azonban az is elősegítette, hogy a moszkvai elit egy része is az addigi hatalom ellen fordult – ez most, 2023-ban nyilvánvalóan hiányzott Prigozsinnak, éppen ezt belátva torpant meg végül Moszkva előtt. Ha ugyanis a fővárosban nem lett volna elég támogatója, biztos vereség várt volna rá. A 17. században az orosz elit, a bojárok közül újabb cár emelkedett ki: Vaszilij Sujszkij. Az ő idején két hadsereg is megindult Moszkva ellen. Érdekes, hogy a parasztvezér, Ivan Bolotnyikov neve ismertebb a hadseregek vezetői közül, de ő az 1600-as évek elején, a zavaros időkben inkább csupán ostromolta Moszkvát, majd Sujszkij ügyesen megvesztegette, megfélemlítette nemesi szövetségeseit. Így azok – akárcsak most Prigozsin – letettek a főváros ostromáról (sőt egyesek Sujszkij oldalára álltak át). Ezek után a Bolotnyikov vezette sereget a cár és a bojárok gyorsan leverték.
Míg a 17. század elején délen és délnyugaton, részben a kozákok és a jobbágyok köréből kiindulva meneteltek a hadseregek Moszkva felé, addig a 18. században, Nagy Katalin idején délen ugyan, de inkább délkeleten lobbant fel zendülés. (Nagy Katalint sokat emlegetik a putyini Oroszországban, hiszen az ő idején hódították meg azokat a cárnő által „Novorosszija kormányzóság” néven egyesített területeket, amelyeket nagyjából 2022-ben foglalt el az orosz hadsereg Ukrajna keleti és déli részén.) A Pugacsov-féle felkelés hosszú időre megingatta az orosz államiságot. Pugacsov kozákokra, szabad katonaelemekre és szökött jobbágyokra támaszkodva robbantotta ki felkelését a cárnő ellen. Nagy Katalin terjeszkedése közben az orosz délkeleten Jajik városában és a Jajik-folyó mentén egy doni kozák, Jemeljan Pugacsov lépett fel, ezúttal III. Péter cárnak adva ki magát.
Természetesen az írástudatlan kozák, Pugacsov nem volt III. Péter, de felkeléséhez sokan csatlakoztak, és hatalmas területekre terjedt ki a zendülés Oroszország keleti és délkeleti részén. A felkelők már-már Moszkvát fenyegették, ám ekkor Nagy Katalin a kor legnagyobb orosz hadvezérét, Szuvorovot vetette be, és vezetésével sikerült is leverni a felkelést. Jajikot, a várost és a folyót is ekkor nevezték át Uralszkra, illetve Uralra, Pugacsovot pedig 1775-ben kivégezték.
Moszkvát egyébként külső hódítóként Napóleonnak sikerült ugyan elfoglalnia, de ekkor az orosz főváros amúgy is Szentpéterváron volt már, másrészt Moszkva megszállása pürrhoszi győzelemnek bizonyult: a francia csapatok inkább legyengültek, mintsem erősödtek volna a hadműveletben. Tűzvész is kiütött a városban, ahonnan gyakorlatilag menekülnie kellett a francia császárnak 1812-ben.
Vlagyimir Putyin 2023. június 24-én, szombaton azonban a szmuta szó használatával nem a 16-17. századi zavaros időkre, hanem 1917-re, illetve az ezt követő polgárháborúra utalt, amikor a vörösök és a fehérek harcoltak egymással Szovjet-Oroszország megalakulásakor. A polgárháború idején is több hadsereg indult a hatalmi központok, akkor éppen Petrográd és Moszkva ellen.
Lavr Kornyilov tábornok csapatait Petrográd előtt állították meg 1917-ben, ő a februári forradalom után hatalomra jutott ideiglenes kormányt akarta lemondatni, megpuccsolni. (Az ideiglenes kormány pedig az utolsó cár, II. Miklós megbuktatásával jutott hatalomra a februári forradalom után.)
Anton Gyenyikin volt cári tiszt és a „fehér hadsereg” tábornoka 1919-ben pedig Moszkvát akarta elfoglalni a vörösöktől, de Lev Trockij, a bolsevikok katonai vezetője, a Vörös Hadsereg legfőbb irányítója az ukrán anarchista, Nesztor Mahno „fekete seregével” kötött szövetséget. (Más források szerint a vörösök és a fehérek közé szorult Mahno kezdeményezte az együttműködést, és egy ideig Mahno is „vörös” parancsnokként lépett fel. A „fekete sereg” megállította Gyenyikin előrenyomulását, és egészen a Krímig jutott. Ezután viszont a bolsevikok leszámoltak az ukrán anarchistákkal, Mahno pedig emigrációba kényszerült.)
Visszatérve 2023 júniusára, a Wagner-konvoj most szombaton – Prigozsin szerint – már kétszáz kilométerre volt Moszkvától, amikor visszafordultak. A zsoldosvezér szerint ezzel el akarták kerülni, hogy orosz vér folyjon. Az orosz fővárosban ugyanis állítólag már védelmi állásokat kezdtek kiépíteni a katonai hatóságok a közeledő wagneresek hírére, és hétfőre munkaszüneti napot is hirdettek Moszkvában.
A legfurcsább, de Vlagyimir Putyin számára talán a leginkább figyelmeztető jel az volt, hogy Rosztovban és Voronyezsben a Wagner csoportot éltető tömegek gyűltek össze, és a zsoldosokat egyértelműen támogatva búcsúztatták őket, amikor kivonultak a városokból.
Egyesek szerint ezzel Prigozsin ért el sikert, hiszen egyezségre kényszerítette Oroszország urát, Vlagyimir Putyint, aki egyes hírek szerint elhagyta Moszkvát, amikor nagy sebességgel és gyakorlatilag több száz kilométeren át akadálytalanul haladt a Wagner konvoja a főváros felé.
Egyelőre tehát az orosz elit kitart Putyin mellett, akinek azért egyre nyugtalanabbak lehetnek az éjszakái. Aligha egy Rosztovból induló hadseregtől kell igazán félnie, sokkal inkább egy, a példaképéhez, Nagy Katalinhoz hasonló összeesküvőtől, aki a birodalom központjában sújt le az első emberre, főleg, ha az ukrajnai invázió sikertelenül alakul.
