A katari alighanem minden idők legtöbbet vitatott világbajnokságaként vonul be a futballtörténelembe. Katar az első perctől teljesen irracionális választás volt: az alig hárommilliós lélekszámú országot merev társadalmi berendezkedése, sivatagi klímája, nem létező futballkultúrája, de még a mérete sem teszi alkalmassá a torna megrendezésére.
Az emírség úgy vágott neki a vb megrendezésének, hogy az odaítéléskor, 2010-ben a meccseknek otthont adó nyolc stadionból hét még nem létezett, ezeket a nulláról húztak fel. A stadionok mellett metróhálózat és jelentős szállodák sem voltak Katarban, melyek elengedhetetlenek egy ilyen kaliberű nemzetközi esemény megrendezéséhez. Így fordulhatott elő, hogy a torna konzervatív becslések szerint is 220 milliárd dollárjába fájt a katari államnak, vagyis tizenegyszer annyit költöttek a rendezvényre, mint Brazília, az eddigi legdrágább, 2014-es vébé házigazdája.
Jordániában, Libanonban és – Irak kivételével – az összes Öböl menti arab államban a kafala-, más néven szponzorációs rendszer biztosítja a külföldi munkavállalók és a munkaadóik közötti kapcsolatot. A jogi keretrendszernek köszönhetően a munkaimportáló országok gyakorlatilag teljes kontrollal bírnak a fejlődő országokból érkező munkások fölött, ezért alkalmazóit modern kori rabszolgatartással szokták vádolni.
Hogy működik a kafala-rendszer?
A kafala szó az iszlám örökbefogadó joggyakorlatból ered. A kafala kiterjesztése a munkáltatói szektorra az Öböl-államokban jött létre a huszadik század elején azzal a céllal, hogy szabályozzák a gyöngyiparban és más kereskedelmi ágazatokban dolgozó külföldi munkavállalókkal való bánásmódot. Igazán széles körben az 1950-es években kezdték alkalmazni, amikor az olaj miatt frissen meggazdagodott Öböl menti országoknak hirtelen nagyszámú munkaerőre volt szüksége az infrastrukturális projektjeik kivitelezéséhez.
Eredetileg a környező arab országokból (például Egyiptomból) érkezett a legtöbb melós, azonban az 1970-es évek olajárrobbanása után megnőtt a kereslet az olcsó munkaerő iránt, így innentől a dél-ázsiai országokból kezdtek özönleni az emberek az Arab-félszigetre.
A szponzor biztosítja a munkavállalónak a szállást, a vízumot, a munkavállalói engedélyeket, és fedezi az utazás költségeit. Gyakran ahelyett, hogy közvetlenül alkalmaznának valakit, a szponzorok a származási országban működő privát munkaközvetítő ügynökségeket vesznek igénybe, hogy felkutassák a munkavállalókat, és megkönnyítésék a beutazást a fogadó országba.
A rendszer hatalmas demográfiai változásokat eredményezett: az Öböl menti országok lakossága ötven év alatt megtízszereződött, és a külföldiek száma – Szaúd-Arábia kivételével – a régió összes államában meghaladja a helyiekét. Az ENSZ adatai szerint 35 millió külföldi bevándorló élt a régióban 2020-ban, ami majdnem a fele a munkaimportáló országok összlakosságának.
Katarban az állampolgársággal rendelkező arab lakosság a teljes népesség kevesebb mint 15 százalékát teszi ki, a hatalmas munkaerő beáramlás miatt pedig a populáció mindössze 25 százaléka nő.
Nem melósnak való vidék
Az egyedül érkező dolgozók, akiknek se családtagjuk, se ismerősük nincs a fogadó országban, ráadásul se a nyelvet, se a helyi szokásokat nem ismerik, elméletileg számíthatnának a kafala-rendszernek köszönhetően a szponzorukra abban, hogy az otthonuktól távol segítséget és védelmet biztosítanak a számukra. Azonban egyetlen kafala-rendszert működtető ország sem tartozik a munkajogok élharcosai közé, de még csak nemzetközi, munkavállalókat védő egyezményeket sem érvényesítenek.
Például egyetlen fogadó ország sem ratifikálta az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének egyezményét, amely a minimálbér megállapítására, a kényszermunka felszámolására és a tisztességes munkakörülmények biztosítására kötelezi az aláíróit.
A munkavállalóknak a szponzortól engedélyt kell kérniük a felmondáshoz, és a szokásos 2-3 éves szerződés megszűnésekor el kell hagyniuk az országot még akkor is, ha egyébként később új szponzorral új szerződést kötnek, és maradnak az adott államban. A migráns munkavállalók a szerződés időtartamára a belső munkaerőpiacon mozdíthatatlanná válnak.
A szélsőségesen kizsákmányoló gyakorlat számos visszaélésnek ágyaz meg:
- A munkaadók rendszeresen elkobozzák az útleveleket, vízumokat és telefonokat, a háztartási alkalmazottakat pedig az otthonukba zárják. A munkások jellemzően túlzsúfolt kollégiumokban élnek, ami miatt nagyobb a kockázata a vírusok terjedésének, megfelelő egészségügyi ellátás híján pedig annak, hogy komolyabb következményei legyenek egy betegségnek.
- Bár a legtöbb fogadó ország megköveteli a szponzoroktól a közvetítési díjak megfizetését, ezeket gyakran a munkavállalókra hárítják. A melósok ennek kifizetésére kölcsönt vesznek fel, vagy eladósodnak a közvetítőnek. A szponzorok néha csökkentik vagy visszatartják a migráns munkavállalók bérét.
- A toborzott munkavállalók jelentős információhiánnyal küzdenek, így gyakran évekre kötelezhetik el magukat kényszermunkára. A munkavállalók akaratlanul is elfogadják a rossz béreket és munkakörülményeket azáltal, hogy több szerződést íratnak alá velük, némelyiket olyan nyelven, amelyet nem is beszélnek.
Ezentúl a szponzorok gyakran illegálisan értékesítik egymás között a munkavállalóik vízumait, így előfordul, hogy az új munkáltatót az eredeti szerződésben rögzített feltételek sem kötelezik, így előírhat más típusú munkát, vagy folyósíthat alacsonyabb bért.
A faji megkülönböztetés, az idegengyűlölet és az ehhez kapcsolódó intolerancia jelenkori formáival foglalkozó ENSZ különmegbízott 2020. áprilisi jelentése szerint a kafala-rendszerben dolgozók szegregációja már a felvételi eljárás során elkezdődik:
A globális kapitalizmus hideg realitása, hogy a súlyosan deprivált munkavállalóknak még ilyen feltételek mellett is megéri az Öböl menti országokban dolgozni, nem beszélve arról, hogy a Világbank adatai szerint hazautalásaik a szegénység mérsékléséhez is hozzájárulnak az alacsony és közepes jövedelmű országokban.
A vébé irányította a világ figyelmét a problémára
Több munkás fog meghalni a stadionok építési területein, mint ahány focista pályára fog lépni
– jelentette ki Sharan Burrow, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség elnöke egy 2013-as tanulmányban, a lehetséges okokként pedig a vállalatonként eltérő munkavédelmi szabályozásokat, a fullasztó hőséget és a pokoli munkakörülményeket jelölte meg. Mindet az ország gazdaságát mozgató kafala-rendszer teszi lehetővé.
A katari hatóságok szerint elenyésző a munkálatokkal összefüggő halálesetek száma. A hivatalos tájékoztatás szerint a helyszínen 37 nem munkával kapcsolatos haláleset történt, hárman pedig munkabalesetben vesztették életüket.
A nyilvános információk hiányában azonban nehéz konkrét számadattal igazolni, hány munkavállaló vesztette életét a világbajnokság infrastruktúrájának építése során, ahogy azt is, hogy hány haláleset lett volna megelőzhető. A Guardian elemzése szerint
A kormányzati források alapján készített kutatás Indiára, Pakisztánra, Nepálra, Bangladesre és Srí Lankára terjed ki, így a halálesetek valós száma vélhetően jóval nagyobb, hiszen a portálnak számos országból – egyebek mellett a jelentős munkaerő-exportáló Kenyából és a Fülöp-szigetekről – nem sikerült adatokhoz jutnia.
Az idei vébét rendhagyó módon nem nyáron, hanem télen rendezik meg, így a játékosoknak nem kell a hőségben focizniuk. A katari vendégmunkások viszont nem voltak ilyen szerencsések. Katarban az év öt hónapjában az átlaghőmérséklet meghaladja a 37,7 Celsius-fokot, ami jelentősen megnöveli a balesetveszély és a hőség okozta megbetegedések kockázatát.
A katari kormány azzal érvelt, hogy „a halálozási arány e közösségek körében a lakosság méretéhez és demográfiai jellemzőihez képest az elvárható tartományon belül van”, a statisztikákból viszont kiderül, hogy számos fiatal vagy középkorú nepáli férfi halt meg például szívroham következtében.
Az Amnesty International azzal vádolta meg a katari államot, hogy rendszeresen megfelelő vizsgálatok nélkül állítja ki a külföldi munkavállalók halottvizsgálati bizonyítványát: a haláleseteket jellemzően „természetes okokkal” vagy homályosan megfogalmazott terminusokkal, például „szívelégtelenséggel” magyarázzák.
A szervezet megállapította, hogy a munkavállalók haláleseteinek 70 százalékát minősítették pontatlanul, a Guardian adatai szerint az indiai, nepáli és bangladesi munkavállalók haláleseteinek 69 százalékát magyarázták természetes okokkal.
A reformok sem hozták el a változást
A nemzetközi nyomás idővel kieszközölt valamilyen változást. Bahrein és Katar mára egyaránt azt állítja, hogy eltörölte a kafala-rendszert, azonban kritikusaik szerint a gyakorlatba továbbra sem sikerül átültetni az új jogértelmezést, ráadásul a világbajnokság érdemi munkálatai már befejeződtek mire a katari kormány 2020-ban a rendszer eltörlése mellett kötelezte el magát.
A megkérdezett bangladesi, nepáli és indiai munkavállalók, akik az al-Bajt, az Ahmad bin Ali és az al-Dzsanub stadionokat építő SAIC nevű szponzornak dolgoznak, azt állították, hogy illegális díjakat kellett fizetniük a saját országukban működő ügynököknek, hogy „biztosítani tudják a munkájukat”. A megkérdezett munkavállalók többsége havi 1000 riált (106 ezer forint) alapbért keres, ami nagyjából 470 forintnak felel meg óránként. Ez a 2020-as reformok értelmében biztosított minimálbér Katarban, de a munkavállalók elmondták, hogy ebből a fizetésből a munkaközvetítési díjat és az ahhoz kapcsolódó adósságokat is nehezen tudják törleszteni.
A reformok elvileg a szabad munkaválasztás jogát is biztosítják, azonban a SAIC munkavállalói továbbra is arról számolnak be, hogy nem kapnak engedélyt a távozásra a szponzoruktól.
Max Tunón, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet katari projektirodájának vezetője szerint a reformoknak hála Katarban eltörölték a kafala-rendszer legproblémásabb pontjait. A Voxnak ugyanakkor elmondta, hogy a független szakszervezeti rendszer hiánya miatt a munkások nem tudnak méltányos bérezést és jobb munkakörülményeket követelni maguknak, ahogy a vitás esetek rendezésére létrejött munkaügyi bíróságok sem működnek hatékonyan, így hónapokba telhet, mire a munkások megkapják az elmaradó béreket.
