Hétfőn Vlagyimir Putyin két furcsa dolgot csinált, és mindkettőt közvetítette a tévé. Az egyik szokatlan jelenet az volt, amikor az orosz elnök maga elé gyűjtötte a biztonsági tanácsa tagjait, hogy verbálisan falhoz állítsa őket. Putyin egy nagyméretű asztal mögött ült, vele szemben, körülbelül húsz méterre az ország legerősebb emberei. Olyanok, akik normális esetben életről és halálról döntenek: a hírszerzés vezetője, a miniszterelnök, a többi miniszter. A miniszterek elvileg nem tudtak arról, hogy mi fog történni a biztonsági tanács ülésén, és ezt a reakciójuk is alátámasztotta.
Az elnök végigkérdezte őket arról, hogy egyetértenek-e a két kelet-ukrajnai szakadár terület, a Donyecki Népi Köztársaság és a Luhanszki Népi Köztársaság függetlenségének elismerésével. Aki nem válaszolt elég egyértelműen, mint például Szergej Nariskin, arra Putyin ráförmedt. Nariskinra kétszer is rászólt, hogy beszéljen egyértelműen. Mihail Misusztyin miniszterelnök látványosan kényelmetlenül érezte magát, és Putyinnak konkrétan rá kellett kérdeznie, hogy támogatja-e a döntést, amire Misutyin maga elé dörmögte, hogy igen.
Az egyetlen ember, aki nem szólalt meg a tanácsból, az Igor Krasznov főügyész volt. Több jel utal arra, hogy ez a furcsa jelenet nem élőben került adásba, hanem öt órával korábban vették fel. Putyin órája legalábbis öt órával korábbi időpontot mutatott, és több gyanús, vágásra utaló pillanat is volt a tévéközvetítésben. Van olyan vélemény, amely szerint Krasznov volt az egyetlen, aki ellenvéleményt fogalmazott meg az ötlettel szemben, csak ez nem került adásba, helyette ő hallgatott.
Ezt követően Putyin a két szakadár köztársaság vezetőinek társaságában először elismerte azok függetlenségét, majd aláírt egy olyan rendeletet, amely szerint Oroszország békefenntartókat küld a két területre, a barátság jegyében. Valószínűleg ez a pillanat alapjaiban változtatja meg Európa biztonságát a következő évtizedre, pedig az ilyen pillanatokat általában nehéz a történésük idején azonosítani.
Putyin mondott egy beszédet is, de olyat, amire még a sokat látott moszkvai tudósítók is felkapták a fejüket, ugyanis az orosz elnök talán még sosem nem tűnt ennyire mérgesnek. Beszédében gyakorlatilag Ukrajna létezését kérdőjelezte meg, már a megszületését is a bolsevikeknek tulajdonította, és többször komolyan megfenyegette a szomszédos országot azzal, hogy meg fogják torolni a vérontást.
Hetek óta egyre erősebb retorikát használ az Egyesült Államok és Oroszország az ukrán helyzettel kapcsolatban, és hetek óta folyamatosan benne van a levegőben a háború lehetősége. Most ehhez kerültünk közelebb egy lépéssel, de többféle értelmezési kerete is van annak, ami hétfőn történt.
Az egyik Putyin személyes története. Az orosz elnök az utóbbi időszakban szinte megszállottja lett a történelmi örökség kérdésének. Szinte minden történésznek, akivel találkozik, azt a kérdést teszi fel, hogy szerintük milyen történelmi örökséget hagy hátra a távozása után. Ez – azon kívül, mennyire borzasztóan kellemetlen lehet egy ilyen kérdésre válaszolni, különösen, ha Putyin kérdezi – sokat elmond arról, hogy mik az elnök prioritásai.
Putyin 22 éve van hatalmon. Ez rettenetesen sok idő, és alighanem elég arra, hogy valaki tökéletesen izolált legyen az ellenvéleményektől. A rendszer konszolidációjának köszönhetően az elnök mostanra nagyrészt csak azokkal beszél bármiről, akik nem mondanak neki ellent. Putyin legtöbb cselekedete hatalmas adag teátrális agresszióba van csomagolva, de közben átgondolt és óvatos. Ha viszont valaki nem a megfelelő információkkal rendelkezik, akkor nehéz racionális döntéseket hozni. Az ukrajnai háborút az oroszok többsége nem támogatja, Putyin viszont történelmi feladatának érzi Ukrajnát visszahozni Oroszország mellé, bármit is jelentsen ez a gyakorlatban.
Az események másik értelmezése sokkal prózaibb. A NATO egy olyan szervezet, ami alapvetően ez orosz katonai befolyás ellensúlyozására jött létre. Az elmúlt évtizedekben egyre közelebb terjeszkedett Oroszországhoz, annyira, hogy már több szomszédos ország, így Ukrajna és Grúzia is a felvételről tárgyalt. Ukrajna területére a NATO tagállamai rakétákat terveztek elhelyezni. Mivel a NATO alapvetően továbbra is oroszellenes szervezet, Oroszország számára ez veszélyt jelent. Elég elképzelni, hogyan reagálna az Egyesült Államok arra, ha az oroszok rakétaállomásokat hoznának létre Kubában.
Az Egyesült Államok eközben a legapróbb orosz manővereket is szokatlan nyíltsággal kezelte, ami folyamatosan úgy nézett ki, mintha az amerikaiak farkast kiáltanának. Másrészt viszont semmiben nem voltak hajlandók engedni az oroszok követeléseinek. Ez persze lehet okos politikai húzás is. Joe Biden elnök az utóbbi évtizedek egyik legbátrabb külpolitikai döntését hozta meg az afganisztáni kivonulással, amiért brutális politikai árat fizetett. Ezt nem akarta még egyszer megfizetni azzal, hogy racionális engedményeket tesz Oroszországnak az ukrajnai konfliktusban.
Miközben racionális engedmények sorát lehetett volna megtenni. Arra például a gyakorlatban semmi esély, hogy Ukrajna a NATO tagja legyen a következő évtizedben. És mivel Ukrajna messze nem tökéletes demokrácia, ráadásul a jogállami normák alapvető tiszteletétől is jelentős távolságot tart, az európai uniós csatlakozása sem valószínű. Ezért egyszerűen ki lehetett volna mondani, hogy Ukrajna nem fog csatlakozni a NATO-hoz, de a NATO védelme alatt áll. Nem ez történt.
Az egyértelmű, hogy ebben a helyzetben Oroszországnak az Egyesült Államokkal kellett tárgyalnia. (Putyin a beszédében Ukrajnát propagandisztikusan vazallusállamnak nevezte, ami messze áll a valóságtól, de a valódi döntéseket tényleg nem az ukránok hozzák meg.) Az Egyesült Államok nem engedett, miközben folyamatosan láttuk a célzott lépéseket, amelyekkel Oroszország a háború felé haladt. Először elkezdte kitelepíteni a civileket az elfoglalt kelet-ukrajnai területekről az oroszországi Rosztovba, szinte felkínálva az ukránoknak az áldozatmentes felszabadítás lehetőségét. Amikor ez sem működött, akkor jött a két köztársaság függetlenségének elismerése, amire már korábban felkérte saját pártja és a kommunista párt is az elnököt.
Az elismerés utáni órákban pedig már azt is látni lehetett, ahogy az orosz békefenntartók elkezdenek bevonulni Kelet-Ukrajnába. Annak, hogy a két szeparatista köztársaságot Oroszország elismerte, több következménye is van, de ezek a területek tényszerűen jó ideje nem Ukrajna részei. A legfontosabb következmény, hogy az ukrán hadsereg mostantól nem kelet-ukrajnai szeparatistákat fog lőni, ha Donyecket vagy Luhanszkot lövi, hanem orosz katonákat. Ha pedig orosz katonákat lőnek, arra Oroszország válaszolni fog, ami egyenes út a háborúhoz.
Ha azokat a területeket, amelyeket a felkelők jelenleg irányítanak, az egész más helyzet, mintha egész Luhanszk és Donyeck megyét. Az előbbi eset ugyanis valószínűleg inkább visszavonulás, mint háború. Putyin politikailag elismer egy tényszerű helyzetet, vagyis azt, hogy a most a lázadók irányítása alatt álló területek már nem Ukrajna részei, hanem orosz befolyás alatt állnak. Ha pedig az ukránok nem lövik tovább őket, nem lesz háború. Ez olyan kihátrálás, amelyet arcvesztés nélkül meg lehet tenni. Putyin otthon és nyugaton is keménynek tűnik, a valódi ár megfizetése nélkül.
Ha viszont egész Donyeck és Luhanszk megyét érti a független területek alatt, szinte biztosan háború lesz. Ebben az esetben ugyanis az orosz katonák be fognak vonulni ukránok által lakott városokba is. Putyin erről még nem beszélt egyértelműen, valószínűleg nem véletlenül.
Van még egy fontos érv, ami a háború ellen szól: Kína. Nem véletlen, hogy Putyin megvárta a pekingi olimpia végét azzal, hogy felforgassa Európa politikáját. A hírek szerint ez Hszi Csin-ping kínai elnöknek volt nagyon fontos. Kína eddig sem állt bele Oroszország területi konfliktusaiba, és most is Ukrajna területi integritásának tiszteletben tartására szólított fel a külügyminiszter.
