Joe Scarnici / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images / AFP
Nagyvilág

Megírta a Vámpírkrónikákat, és Krisztus nevében kilépett a katolikus egyházból

Életének 81. évében elhunyt Anne Rice amerikai író, akit leginkább az Interjú a vámpírral című regényéről ismer a világ. A nemzetközi hírnevet 1994-ben a filmfeldolgozás hozta meg számára Brad Pitt, Tom Cruise, Kirsten Dunst és Antonio Banderas főszereplésével (a forgatókönyvet is ő maga írta, követve a regény cselekményét). Egész életére, egyben sokrétű, gazdag életművére, rányomta bélyegét a katolikus egyházzal való toxikus, ám egyúttal ihletforrást is jelentő kapcsolata.

Anne Rice 1941-ben született a déli Louisiana államban, New Orleansban. Az etnikailag vegyes kulturális környezet, amelyben egymás mellett élt a katolicizmus és a nyugat-afrikai rabszolgák leszármazottainak vudu hitvilága, már gyerekként megmozgatta az ifjú Howard fantáziáját – ugyanis apja után ezen a gendersemleges néven anyakönyvezték. Iskolakezdéskor leendő tanárának, egy apácának Anne-ként mutatkozott be, édesanyja pedig jóváhagyta döntését, és nem sokkal később hivatalosan is bejegyeztette a névváltoztatást.

A kislány megnézte a moziban a Drakula lánya című filmet – ez a Lugosi Béla-féle Drakula folytatása. A címszereplő a korszak népszerű színésznője, Gloria Holden volt, aki alantasnak tartotta a vámpírfigurát, egyúttal az egész horrorműfajt, ám egy számára szimpatikusabb szereptől elesve mégis rábólintott a feladatra. Imígyen vonakodva még hitelesebben is ábrázolta a vámpírléttől viszolygó, attól kétségbeesetten szabadulni akaró Zaleska grófnőt. (És ironikus módon ez lett a legismertebb filmje.) Ez – egyben a korszak hollywoodi cenzúrája miatt kötelezően pusztítónak ábrázolt homoerotika – egyaránt hatott Rice-ra az „interjúalany”, Louis karakterének megalkotásakor. A vérre szomjazó vámpír figurája egyúttal a leküzdhetetlen sóvárgást, a függőséget is megtestesíti, ehhez sajnos részben (a gyerekeit egyébként biztató, kibontakozásukat fontosnak tartó) anya alkoholizmusa adta az inspirációt.

Anyja halála után apja egy különösen szigorú katolikus bentlakásos iskolába íratta Anne-t és testvéreit – az író egy későbbi interjújában az intézményt kegyetlenség tekintetében Jane Eyre szenvedéseinek helyszínéhez, a lowoodi árvaházhoz hasonlította. Itt érezte először, hogy elidegenedik a katolikus vallástól.

A szexualitással kapcsolatos tanításokat különösen eltúlzottnak érezte: „Elborzasztott a gondolat, hogy már egy csók miatt is a pokolra juthatunk”. Talán éppen ez az oka, hogy pályája viszonylag korai szakaszában A. N. Roquelare álnéven Csipkerózsika meséje által ihletett BDSM pornóregényeket is írt. Ezek némi barokk színezettel ellátott bizarr ponyvák, színvonalban távolról sem közelítik meg a Vámpírkrónikákat. De talán nem is ez volt velük a cél, hanem, legalábbis Linda Badley amerikai professzor szerint, elmondani azt, ami a konvencionális(abb) irodalom keretei közt elmondhatatlan. Egyes kritikusok továbbá, amiatt is méltatták a Sleeping Beauty-trilógiát, hogy az alá-fölérendelt szerepeket a szerző nemektől függetlenül osztja le a karakterek közt.

Ami Rice-t illeti, 1961-ben, húszévesen hozzáment akkor 19 éves középiskolai szerelméhez, Stan Rice-hoz, és házasságuk több mint negyven éven át, a férj halálig tartott. Amennyire tudni lehet, monogám kapcsolatban és tartós, mély szerelemben éltek. Házasságuk elején az országosan elismert költő, Stan volt a sikeresebb. Anne-ből senki nem nézett ki többet a konyhában gépelgető kis feleségnél, aki a hatvanas években kibontakozó női felszabadítási mozgalmat is csak távolról, némi idegenkedéssel szemlélte (jóval később, időskorában vált csak deklarált feministává). Végül mégis kitört a korabeli nőknek szánt keretek közül, és túlszárnyalta férjét, akinek azonban több költeményét belefoglalta egyes regényeibe, például A kárhozottak királynőjébe, ami egyébként kimondottan antifeminista műként is értelmezhető. Persze lehetséges olyan olvasat is, hogy a férfiakat halomra gyilkoló Akasha alakján keresztül a feminizmussal kapcsolatos sztereotípiák és félelmek jelennek meg horrorköntösben.

Janet Fries / Getty Images Anna Rice a kertjében Berkeleyben 1976. májusában

Tekintve Rice konvencionális életét, honnan akkor a több regényében megjelenő homoerotikus érdeklődés? – merült fel sokakban a kérdés. Mivel a katolikus dogmák főleg a nőket teszik meg az „erény”, a „tisztaság” őrzőinek, és a férfiakkal feltűnően elnézőbbek, Anne Rice saját elmondása szerint a férfiak közt ábrázolt homoerotikán keresztül tudta kifejezni a sokáig elnyomott szexuális fantáziáit. A férfiak közti szerelem egyes műveiben egészen konkrétan és részletekbe menően jelenik meg (például a Cry to Heaven biszexuális főszereplőjének életében), a Vámpírkrónikákban azonban inkább csak sejtetve. Ennek is köszönhető, hogy Rice tekintélyes LMBTQ rajongótáborral is rendelkezik: Louis, Lestat és Claudia hármasába akad, aki egyenesen egy kétapás szivárványcsaládot lát bele. Ugyanakkor vegyük azt is figyelembe, hogy ez csak az egyik lehetséges olvasat. A Krónikák korai köteteiben nincs fizikai szexualitás, mert a vérivás aktusa azt jóval meghaladó extázist vált ki. Emiatt sokan azt az értelmezést részesítik előnyben, hogy Rice vámpírkarakterei nemcsak meghaladják a hagyományos erkölcsöket, de egyúttal felülemelkednek olyan emberi tényezőkön, mint a nemiség, azaz nem azonos neműekként, hanem nemüktől függetlenül kötődnek egymáshoz.

A gyerektestbe zárt idős lélek, a kislány(nak kinéző) vámpír Claudia alakját egy szomorú esemény ihlette: a házaspár első gyermeke, Michele ötévesen leukémiában meghalt. Ő az „örök gyerek”, aki sosem nő fel, hiába szeretne: egy apró, fejletlen testbe van zárva. A házaspár a tragédiát követően alkoholizmusba süllyedt, amiből csak Christopher fiukat várva tudtak kikecmeregni – Anne nem akarta, hogy a saját gyereke is olyan körülmények közt nőjön fel, mint ő. A jelenleg 43 éves Christopher Rice szintén író lett. A saját jogán akart eredményeket elérni, így több műfajjal is kísérletezett. Később, sikerei után, már nem tartotta olyan fontosnak, hogy kínosan távoltartsa magát a horrortól, sőt két könyvet közösen jegyzett anyjával. Christopher, noha a „meleg szerző” dobozba sem akart bekerülni, a saját neméhez vonzódik – ennek dogmatikus megítélése valószínűleg hozzájárult a fiát feltétel nélkül szerető és támogató Anne Rice katolicizmustól való teljes elidegenedéséhez.

Az 1976-ban kiadott Interjú a vámpírral folytatása közel tíz évig nem született meg. A köztes időben Anne Rice a Csipkerózsika-könyveit írta, valamint két történelmi regényt. Ezek egyike, a magyarul meg nem jelent Cry to Heaven – melyet több évnyi kutatás után vetett papírra a szerző – a barokk Itáliába, és a többnyire akaratukon kívül számkivetetté tett kasztrált énekesek világába repíti az olvasót. Egyszerre szép és maró, gótikus elemekkel gazdagon átszőtt regény, amely ismét egy szenvedő főszereplőt állít a középpontba (aki azonban, Louis-val ellentétben nem egy antihős, aki csak sodródik az eseményekkel és sóhajtozik, hanem végül kezébe veszi a sorsát). Az 1985-ben megírt Lestat, a vámpírban is nyomon követhető, ahogy Rice erőre kapott: a főszereplő itt már nem szánakozik a végzetén, hanem – most éppen rocksztárként – élvezi. Persze ez nem volt mindig így: az előzményeket ismerhetjük meg ebből a rendkívül sodró, letehetetlen műből, melynek különös színfoltja Lestat anyja, Gabrielle, a márkiné – aki a szakadatlan másokért élés évtizedei után férfiruhában, a „senkihez sem tartozás” révén találja meg a szabadságát.

Itthon leginkább bolondnak (legjobb esetben is érdekes bolondnak) nézik azt az irodalmárt, aki arra adja a fejét, hogy éppen Rice műveivel (vagy a vámpírmotívummal, vagy egyáltalán a fantasztikum valamely műfajával) foglalkozzon. Az USA egyetemein azonban rengeteg gothic scholar tevékenykedik, akik a Rice-művek elemzésének szentelik akár az egész pályájukat.

Bryce Lankard / Liaison / Getty Images Anne Rice 1992-ben

Rice merít ugyan a klasszikus vámpírtörténetekből (John Polidori Vámpírja, Sheridan LeFanu Carmillája, Bram Stoker Drakulája), de ami miatt a kritika leginkább méltatja, az az, hogy a korábbi, meglehetősen sematikus, sokszor egydimenziós figurák helyett komplex, dinamikus karaktereket sorakoztat fel, akik eltérő személyiségekkel rendelkeznek, és önmagukhoz képest is fejlődnek, változnak. Anne Rice vámpírjai „a XX. század nyelvén szólalnak meg” és „rólunk szólnak, álmainkról, félelmeinkről és érzéseinkről” – véli például egyik kutatója, Jennifer Smith. Szintén fontos a nézőpontváltás: míg a klasszikus vámpírok történeteit a hatásuk alá kerülő vagy éppen rájuk vadászó emberek perspektívájából ismerhetjük meg, Rice regényeiben fordul a kocka és a „gonoszt” magát hallgathatjuk meg. Az már csak hab a tortán, hogy Rice gyönyörűen bánik a nyelvvel: könyveit eredetiben érdemes igazán olvasni, a cselekmény ismeretében is újra meg újra, a szofisztikált szöveget önmagáért élvezve.

A Vámpírkrónikák (egyúttal a velük egy idő után összefonódó Boszorkánykrónikák) végül furcsa véget értek, mert a férje agydaganat miatt bekövetkező halálától összeomlott szerző (néhány évnyi óvatosabb közeledés után) nyílt sisakkal visszatért a katolikus egyházhoz. E lépése már a munkásságára is kihatott, mert, korábbi önmagát némileg megtagadva olyan kijelentésre ragadtatta magát, mint hogy „Istennek hála, a Vámpírkrónikáknak vége!” és megfogadta, hogy ezentúl csak „az Úrnak” fog írni. Jézus életéről kezdett egy regényfolyamba (Christ the Lord), aminek végül két kötete jelent meg. Időközben azért mégiscsak írt egy esszét a keresztények által gyakran támadott természetfeletti irodalom és annak olvasói védelmében. A fő állítása az volt, hogy ez is a transzcendencia keresésének egy (még ha nem ideális) formája, az ő vámpírjai pedig (ehhez vajon a fundamentalisták mit szólnak?) „bibliai angyalok”. A társadalmi kérdések korábban problémásnak ítélt egyházi megítélése kapcsán ekkor csak annyit mondott, hogy ezek nem állhatnak Isten és ő közé.

Rice szellemi útkeresése itt még mindig nem ért véget: példaértékű az, ahogyan időskorában sem félt felülvizsgálni a nézeteit. 2010-ben ugyanis ismét betelt nála a pohár, és (noha jelentős számú katolikus rajongója próbálta e drasztikus lépésről lebeszélni) a következő nyilatkozatot tette:

Krisztus nevében elutasítom az antifeminizmust. Elutasítom a homofóbiát. Elutasítom a fogamzásgátlás elleni harcot. Nem vagyok hajlandó szembefordulni a demokratákkal, a szekuláris humanizmussal és a tudománnyal. Nem hajtok fejet életellenes eszmék előtt. Krisztus nevében elhagyom a keresztény vallást. Nem vagyok többé keresztény. Ámen.

Valójában inkább csak a szervezett vallást hagyta el: többször nyilatkozta, hogy a hit, az ima, és főleg a krisztusi értékek továbbra is szerepet játszanak az életében.

Don Bartletti / Los Angeles Times / Getty Images Anne Rice a hálószobájában dolgozik 2005-ben

A 2010-es évek elején személyesen kezelte mintegy egymillió követővel rendelkező Facebook-oldalát, és hírnevével felelősségteljesen élve fontos társadalmi kérdésekben foglalt határozottan állást. 2014-ben még a Vámpírkrónikák fonalát is újra felvette: Prince Lestat címmel újabb folytatást jelentetett meg. Néhány évvel később felmerült, hogy a Krónikákból televíziós sorozat készülhet, de ez egyelőre nem valósult meg. Talán – tekintve, hogy több művéből készült feledhető, és általa sem kedvelt adaptáció – most már nem is kell. Életműve jelen formában lezárt egész. Ha a folytatások háttérbe szorulnak is, az Interjú a vámpírral biztosan helyet kap az egyetemes irodalomtörténetben, az útkereső, és önreflexiótól sem visszariadó, humanista szerző pedig emberként is példaképként áll előttünk.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.