Július 28-án, egy nappal 93. születésnapja után elhunyt a hetvenes évek női felszabadítási mozgalmának (a feminizmus második hullámának) kiemelkedő alakja, a nálunk méltatlanul ismeretlen Gisèle Halimi. Hazájában – és egész Nyugat-Európában – 1971-ben vált híressé, amikor egy abortusz miatt eljárás alá vont 17 éves lányt képviselt, és megnyerte a pert. Franciaországban akkoriban tiltották a terhesség-megszakítást, ráadásul a fogamzásgátló szerekhez és eszközökhöz szinte lehetetlen volt hozzájutni. Hamarosan azonban – köszönhetően Halimi és társai kitartó munkájának – mindez megváltozott.
Zeiza Gisèle Élise Taïeb néven látta meg a napvilágot 1927. július 27-én szegény, konzervatív, szefárd zsidó anya és berber őslakos apa gyermekeként a tunéziai kikötővárosban, La Goulette-ben. A szülők elkeseredtek, amiért lányuk született (hetekig rejtegették őt szégyenükben), így a másodrendűség elleni tiltakozás végigkísérte Gisèle egész életét. Anyja és apja hátrányosan megkülönböztették őt és húgát imádott fiaikkal szemben, de a kislány nem hagyta magát. Már tízévesen éhségsztrájkolt nyolc napon át, amiért apja (akivel később javult a kapcsolata) vallási megfontolásból nem engedte olvasni. Végül Gisèle győzött, ahogy tizenhat évesen is, amikor férjhez akarták adni. Hiába volt az anyai intelem:
én is így éltem, a nagymamád és a dédnagymamád is, te is így fogsz,
Gisèle nem akarta folytatni a női elnyomottság és a szakadatlan, akár évenkénti teherbeesés generációs hagyományát. Ehelyett Párizsba ment jogot és filozófiát tanulni. Családjától erre nem kapott pénzt, mert a szülők csak a fiúkat taníttatták. A lány így kemény munkával kiváló tanulmányi eredményt ért el, és ezzel ösztöndíjat szerzett magának. Noha új hazáját megszerette, sohasem szakadt el Tunéziától, és visszatért, hogy részt vegyen az ország 1956-os függetlenségi mozgalmában.
1960-ban elvállalta az algériai háború alatt megkínzott Dzsamíla Bupasa jogi képviseletét. A vádak szerint a 22 éves nő – aki a saját bőrén tapasztalta meg az őslakosok elnyomását – az Algériai Nemzeti Felszabadítási Front (FNL) tagjaként bombatámadást készült végrehajtani egy kávéházban (robbanás azonban nem történt). Bupasa nem is tagadta az FNL-hez való kötődését. Halimi később könyvet írt az ügyről (Djamila Boupacha, 1962).
1967-ben az amerikaiak Vietnámban elkövetett háborús bűneit vizsgáló nemzetközi törvényszék tagja volt. 1970-ben baszk szeparatisták tárgyalásán (burgosi per) az Emberi Jogok Nemzetközi Ligájának képviseletében megfigyelőként vett részt.
Az ügyvédnő figyelme ezek után a női jogok felé fordult, erről Lévai Katalin A nő szerint a világ című könyvében olvashatunk (2000). 1971. április 5-én 343 nő hozta nyilvánosságra a Nouvel Observateur lap hasábjain, hogy abortuszon esett át. Egyben felhívták a figyelmet, hogy becslések szerint évente egymillió illegális terhesség-megszakítás zajlik az országban, veszélyes körülmények között, évi 600–1000 nő halálát okozva. A 343-ak manifesztumát aláíró nők – köztük maga Halimi és Beauvoir mellett Jeanne Moreau, Delphyne Seyrig és Catherine Deneuve színésznők, Marguerite Duras, Monique Wittig és Françoise Sagan írók, Agnés Varda filmrendező és Yvette Rudy politikus, későbbi nőjogi miniszter – polgári engedetlenségre ragadtatták magukat, ugyanis a terhesség megszakítása az országban illegális volt.
Az akció Németországba is továbbgyűrűzött: ott a Stern magazinban 374 nő állt elő Wir haben abgetrieben! (Abortuszunk volt!) jelszóval, köztük Romy Schneider színésznő és Alice Schwarzer lapszerkesztő. Az aláírók közül néhányan később bevallották, hogy személy szerint valójában nem is estek át abortuszon, csak elvből, a nők önrendelkezési joga érdekében álltak az ügy mellé. Halimi és Beauvoir 1971 júliusában megalapították, kezdeti szándékuk szerint az esetlegesen eljárás alá vont aláírók jogi képviseletére, a választás jogáért küzdő Choisir la cause des femmes szervezetet.
Az ügy egy botrányba fulladó perrel folytatódott: 1972 októberében-novemberében tárgyalták egy Bobigny nevű kisvárosban a 17 (egyes források szerint 16) éves Marie-Claire Chevalier ügyét. A szegény sorsú lánynak, akit iskolatársa megerőszakolt, az édesanyja segédkezett otthonukban az abortusz végrehajtásában. Az asszony a Bupasáról írt könyvet olvasva talált rá Halimire, aki elvállalta a védelmüket. Az ügy nagy port kavart, a bíróságnál tömegek tüntettek Chevalier felmentéséért, egyben az 1920 óta érvényben levő, abortuszt tiltó törvény ellen. „A gazdagok Londonba, a szegények börtönbe!” – szerepelt több táblán.
A tüntetők mellé állt a hatgyermekes katolikus nőgyógyász, Paul Milliez professzor is, aki Halimi kérésére tanúként megjelent a bíróságon. Úgy vélte, hogy korlátlanul nem, de ebben az életkorban és ilyen szociális körülmények közt engedélyezni kell az abortuszt.
Nem látom be, hogy nekünk, katolikusoknak miért kellene az értékrendünket a társadalom egészére rákényszerítenünk
– nyilatkozta. Az akkori egészségügyi miniszter, Jean Foyer magához rendelte a renitens doktort (akinek az orvosi kamarával is meggyűlt a baja). „Nem szabad engednünk, hogy a gazdagok bűnét a szegények is elkövessék!” – feddte meg. A politikai vezetés (miközben alig több mint ötvenmillióan éltek az országban) százmilliós Franciaországról álmodott, ennek a levét a nők itták meg. Halimi beidézte a Nobel-díjjal kitüntetett biológust, Jacques Monod-t is, aki így vélekedett:
Sem a bírónak, sem a papnak nem lehet mondanivalója ebben az ügyben. Csak a nő dönthet.
Halimi védőbeszédében számos olyan esetre hivatkozott, amikor terhesség-megszakítás nem vonta maga után a nő megbüntetését. Az ügy arra is rávilágított, hogy az abortusztilalom nemcsak osztályalapon diszkriminál, de teret enged a nyereségvágyó orvosoknak is: noha a tanúskodók ingyen segítettek a rászorulóknak, a Chevalier terhességét megállapító nőgyógyász 4500 frankért, Chevalier jegyellenőr anyja havi fizetésének mintegy háromszorosáért vállalta volna a beavatkozást. Ekkor folyamodott a kétségbeesett anya és lánya – három kolléganő segítségével – a kockázatos házi abortuszhoz, ami azonban súlyos vérzéshez vezetett.
A felmentő ítélet és Halimi könyve, melyben részletesen beszámolt az ügyről (Avortement, une loi en procès, 1973) elkerülhetetlenné tette a változást. 1974-ben beiktatták az országban a Simone Veil egészségügyi miniszter neve által fémjelzett úgynevezett Veil-törvényt,
Következő lépésként Halimi a nemi erőszak kriminalizációjáért volt kénytelen küzdeni. A nemi erőszak ugyan elvileg már 1791 óta bűncselekménynek számított Franciaországban, de a definíciója erősen leszűkített volt: csak a pénisszel vaginába való kényszerű behatolást foglalta magában (ami, egyéb problémák mellett, hátrányba hozta a férfi áldozatokat), még azt is kikötve, hogy annak ejakulációval kell végződnie. Ráadásul, mint Sophie Boutboul írásából kiderül, jellemző volt (és sajnos ma is jellemző) az átminősítés (például zaklatássá vagy szemérem elleni vétséggé, amelyek kisebb büntetést vonnak maguk után).
1974-ben egy Marseille melletti faluban három helyi férfi megerőszakolt két belga turistanőt. Halimi elérte, hogy az ügyet az enyhébb kihágásokkal foglalkozó büntetőbíróság helyett (ahová az átminősítés következtében kerülni szoktak a nemi erőszak esetei) a súlyos bűncselekményekben illetékes büntetőtörvényszék tárgyalja. Haliminek nem volt könnyű dolga az éveken át húzódó ügyben: a New York Times korabeli tudósítása szerint például a „hallgatólagos beleegyezés” feltevését csak akkor volt hajlandó elvetni az esküdtszék, amikor az ügyvédnő elmondta: a két áldozat: a 24 éves Anne Tonglet és a 19 éves Aracelli Castellano egy leszbikus párt alkot. Ekkor viszont az merült fel a sajtó részéről, hogy bizonyára az áldozatok „életmódja” provokálta a három férfit. Az elkövetőket – akik öt órahosszán keresztül kínozták a két nőt – végül négy és hat év börtönre ítélték.
Első alkalommal történt meg, hogy az elkövetőknek kellett szégyellniük magukat, nem azoknak, akiket megerőszakoltak
– nyilatkozta később a sajtónak az egyik sértett. Anne Tonglet a napokban hálával és meleg szavakkal emlékezett meg Halimiről, aki a bűncselekmény utáni években, amikor (részben maga az erőszak, részben az intézményi árulás miatt) öngyilkos késztetésekkel küzdöttek, barátként is mellettük állt.
Az „Aix-en-Provence-i per” nyomán született meg az 1980. évi törvény, amely a nemi erőszak fogalmába belefoglal minden olyan hüvelyi, orális, anális, kézzel vagy tárggyal történő behatolást, amely „erőszak, kényszer, fenyegetés vagy megtévesztés” hatására történt. A törvény egyben leszögezi, hogy ezeket az eseteket bűncselekményként kell kezelni.
1981-ben Halimit a francia nemzetgyűlésbe választották, 1984-ig volt parlamenti képviselő. Felszólalt a paritásos demokrácia, azaz a nők egyenlő politikai részvétele, illetve a női kvóta mellett is. 1985 és 1987 között az UNESCO követeként tevékenykedett. 1988-ban megalapította az ATTAC-ot (a polgárok megsegítése érdekében a pénzügyi tranzakciók megadóztatására hivatott szövetség). 1999-ben felszólalt a délszláv háború ellen.
Két házasságából három fia született, egyikük, Serge Halimi a Le Monde diplomatique újságírója.
Gisèle Halimi élete során tizenhét könyvet írt. Chevalier tárgyalásáról például részletesen csak a vajdasági Magyar Szó írt, az Aix-en-Provence-i perről pedig csak az Amerikai Népszava, némi fogalomzavarban szenvedve „A notórius nőcsábász bűnügye” címmel. Halimi könyvei közül magyarul sajnos egy sem, viszont tizenkettő angol fordításban megjelent. Munkássága egyes aspektusait már életében több francia tévéfilmsorozat, illetve dokumentumfilm is feldolgozta. Emmanuel Macron francia köztársasági elnök is megemlékezett róla közösségi oldalán, mint a jeles humanista feministáról, a nőemancipáció nagyszerű harcosáról.
Kiemelt kép: Roger-Viollet /AFP
