Nagyvilág

Orsós László Jakab: Amerika letérdel

A New York-i Brooklyn Public Library művészeti igazgatójának esszéje az amerikai tüntetésekről, szeretett városáról, kegyetlenségről, forradalomról, rasszizmusról és a hazánkról.

Alig múlt este nyolc, meleg van, jellegzetes New York-i pára, szemerkélő eső. Kinyitom a gépem, hogy elkezdjek írni arról, ami velünk történik itt mostanában. Belenézek az emailjeimbe, kinyitom a Gothamist nevű helyi site-ot, hogy lássam, mi történt az elmúlt egy órában, az este 8 utáni kijárási tilalom előtt – és, mintha megrendelésre érkeztek volna, felzúgnak a helikopterek.

Sehol senki a környékemen, autók nem járnak, csak néha egy biciklis ételfutár, kezd sötétedni – zúgnak a helikopterek és szólnak a szirénák. Tökéletes teátrális aláfestés az utóbbi hónapok fokozatosan kiteljesedő apokalipsziséhez .

A magára mindig büszke New York feladta.

Nekem tulajdonképpen tetszik ez. Nem ment könnyen, de megtörtént. Súlyos üzenet azoknak, akik hajlandók meglátni. Én mindig erős közösségben éltem ezzel a várossal és azt gyanítom, hogy vagyunk ezzel így pár millióan. Most elcsendesedve, koszosan, elpiszkolódott, vagy éppen bedeszkázott kirakatokkal, a sötét épülettömbökkel és elcsigázott lakóival arra tanít mindannyiunkat, hogy legyünk végre szerényebbek, kevesebbet akarjunk vagy éppen semmit, jobban figyeljünk, hogy többet értsünk, lassabban éljünk, csendesebben és alázatosabban.

Pontosan tudom, hogy hangzik ez az utolsó mondat, de szándékosan írtam ilyen patetikusra, hogy 12 ezer kilométerre otthon is világosan lehessen érteni. New York nem csak nekünk üzen, akik éppen itt lakunk, hanem mindenkinek, aki képes még vagy már megérteni mindezt.

Tulajdonképpen erősebben szól azoknak, akik nincsenek itt. Ennek a városnak mindig ez volt a karmája: előjátszik a világnak sok mindent.

Itt ülök bozontos hajjal, a három hónapja bezárt borbélyok áldozataként, a kényszeresen kitakarított lakásban, a helikopter zúgásában, a fekete barátaim sms-einek halmazával, a kollégáim zaklatott mondataival a fülemben és nem szeretnék semmit jobban ebben a pillanatban, mintsem hogy néhányan otthon is meghallanák, amiről ez a most még kiszámíthatatlan, és néha bizony félelmetes helyzet szól. Mert azt hiszem, nem tévedek, hogy ami itt van most, az a megfelelő átértelmezésekkel és fordításokkal, mindannyiunkról szól a világban. A fekete barátaim az otthoni barátaim sérelmeit mondják csak másképp és más nyelven. Itt lakni most igazán kiváltság: olyan kiszolgáltatott lett az élet, amiből lehetetlenség nem tanulni. A legpökhendibb hülye is behúzza a nyakát most, és félelmében csak arra tud gondolni, hogy így tényleg nem mehet tovább.

Szóval előjátszunk nektek otthoni barátaim. Tudom, hogy figyeltek.

EZ VAN MOST:

Amióta a fekete George Floydot május 25-én az utcán gyakorlatilag megfojtotta egy fehér rendőr, miközben három társa végignézte a 46 éves ember halálát, Amerika felrobbant.

Meglepett ez bárkit is? Itt biztosan nem. A világot láthatólag igen.

Tizenöt éve lakom és dolgozom New York sűrűjében, és ha eddig bárki megkérdezte, mik a legfontosabb tapasztalataim, akkor soha nem tudtam kihagyni a rasszizmus mindenhol ott élő, alattomos vagy éppen nyílt, fortyogó és döbbenetes jelenlétét. Korábban egy nemzetközi irodalmi fesztivált vezettem, most pedig néhány éve a Brooklyn Public Library művészeti igazgatója vagyok. Mindkét munkám jelentős része, hogy kollégáimmal és a velünk dolgozó művészekkel a lehető legélesebben és néha a legérzelmesebben beszéljünk az amerikai feketék, latinok és ázsiaik megkülönböztetéséről. Soha nem az ő fejük felett, hanem mindig velük együtt.

Amikor ideköltöztem, a repülőn ülve meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen mély fájdalmakkal és évszázados sérülésekkel kell majd dolgoznom. Arra aztán végképp nem gondoltam, hogy a fekete barátaimtól és a velem dolgozó művészektől pontosan ugyanazokat a mondatokat hallom majd, mint cigány családomban otthon, Zalában. Hazataláltam tulajdonképpen.

Amerika négyszáz éve, az első rabszolgákat idehurcoló hajó megérkezése óta képtelen megszabadulni húsbavágó rasszizmusától. Képtelen, mert gyakorlatilag az egész rendszere erre épül. Bármi, ami az elmúlt évszázadokban itt történt, a rabszolgaság és az őslakos indiánok kiirtásának árnyékában történt.

Ezért van mélységes jelentősége annak, amikor az irodámban leül velem szemben a New York területén őshonos Lenape indián törzs szóvivője és azt kéri, hogy ezután minden programunk előtt mondjuk el a nézőknek, hogy mind  a hatvan könyvtárunk Lenape földön épült és ezért köszönettel tartozunk a törzsnek.

Egy percet sem gondolkozom, és két hét múlva a szóvivő ott áll az egész éjszakás Filozófia Éjszakája megnyitóján és a több ezres közönségnek lenape nyelven és angolul is elmondja ezt. Aztán pedig reggel hétig velünk marad, hogy a kitartó négy-ötszáz emberrel az utolsó szeminárium után a könyvtár  előtt napimádó himnuszt énekeljen. Senki nem érti és mégis mindenki érti.

Mint ahogy azt is csak a zsigereinkkel tudjuk értelmezni, amikor  az első idehurcolt rabszolgákra emlékező több órás és több műfajú esténk megnyitóján a Fekete Himnusz zenéjét meghallva a tömeg feláll és mindenki felemeli a jobb öklét. Régóta nem volt ilyen nehéz  feladatom, mint a fekete kurátor barátommal közösen elmondani, mi történik majd az este további részében.

És ezek csak ujjgyakorlatok. Leginkább azért, mert fehérként soha nem leszek itt úgy veszélyben, mint bármelyik fekete vagy latin (black and brown, ahogy mondani szokás).

Fotó: Vanessa Carvalho /Brazil Photo Press /AFP

És tulajdonképpen bármi, ami New York-ban történik, csupán ujjgyakorlat ahhoz képest, ami az ország déli részén a hajdani rabszolgatartó területeken a mai napig zajlik.

A rasszizmus szisztematikus, rafináltan rejtett és persze időnként agresszív és kifejezetten veszélyes.

Fekete barátaim nem tudnak úgy bemenni egy üzletbe, hogy ne érezzék a biztonságiak tekintetét.  Feketék jóval kisebb számban járnak fizetős és ezért jobb oktatást nyújtó magániskolákba mint fehérek. A feketék túlnyomó többsége szenved megkülönböztetést a munkainterjúkon. Ismerős? Ismerősnek kell lenni. A feketék és a latinok adják ki a börtönlakók közel 70 százalékát. Egy feketét nagyobb eséllyel tartóztatnak le a legkisebb törvénysértésért, miközben mi fehérek jobb eséllyel sétálhatunk el sértetlenül. Ismerős?

A könyvtár, ahol dolgozom, minden héten kétszer tart igazgatói értekezletet. Most a vírus miatt online találkozunk, a nyolc különböző terület igazgatója vesz részt az eseményen. Szeretjük egymást és becsüljük a másikat a munkájáért. Két nappal ezelőtt, amikor az éjszakai tüntetések különösen agresszív rendőri erővel találkoztak, és amikor a többezres tömeg felemelt kezekkel állt szemben a rendőrökkel George Floyd nevét skandálva, a fekete technikai igazgató a megbeszélés elején azt mondta, hogy el akar mondani valamit nekünk – és remegő hangon elmesélte, hogy 13 év alatt a könyvtárban, ami a második otthona, és amit mélységesen szeret, milyen megkülönböztetések érték a könyvtárlátogatók és időnként a stáb részéről is. A fekete, mindig méltóságot és mértéktartást mutató személyzeti igazgató, egy anyatigrisszerű csodálatos nő csak nézett a kamerába, nem fordította el a fejét, engedte, hogy lássuk, ahogyan megtelnek könnyel a szemei. Semmit nem mondott. A könyvtár elnöke, egy diplomatikus, okos és fegyelmezett fehér nő elsírta magát. Sokáig csend volt, de nagyon jó volt egymás arcát nézni. Aztán bizottság alakult, ahogy egy demokráciában hinni akaró világban ennek lennie kell, és már munkába is lendültünk, hogy néhány nap múlva már elkezdjünk erről beszélni a csaknem kétezer dolgozónkkal.

Pontosabban elkezdjünk mindent újrabeszélni. Mintha minden szó más értelmet nyert volna az utóbbi napokban. Azt hiszem, ez a forradalmak stiláris következménye, és ahogy megyünk bele ezekbe a napokba, a saját bőrömön érzem milyen elképesztően megrendítő hatása van.

Az elmúlt három hónapban heti két alkalommal egy elő online vitát vezetünk a stábommal a bejentkezőkkel arról, hogy miként kellene átírni Amerika alkotmányát, hogy valójában lefedje mindannyiunk életét. A legutóbbi vitán sokan voltak, egész nap zajlottak a tüntetések, zúgtak a rendőrségi helikopterek, jöttek a hírek a világ minden városából. Az első megszólaló egy fekete férfi volt, azt mondta: Kezdjük az egészet elölről. Ez úgy, ahogy van rossz, fehér férfiak írták 1787-ben, egy fekete ember 3/5-ét érte egy  fehérnek, a nők pedig még csak szóba sem jöttek. Hagyjuk ezt a fenébe és írjunk egy új alkotmányt – és innen elindult egy felzaklató, két órás beszélgetés.

Emlékszem milyen különösnek találtam ezt a demokráciába és általában a társdalomba vagyis az együttélésbe vetett hitet. Főként miután beleláttam ebbe az amerikai útvesztőbe. De mégis.

Mintha ez a folytonos beszéd , az utcára vonulás méltósága lenne az egyetlen út az esetleges változáshoz. A naivitás mint egyetemes bölcsesség.

Ahogy a koronavírus lézerpontossággal kimutatta társadalmaink összes érzékeny pontját, Amerika három hónap alatt eljutott saját történelme legfájóbb és legkritikusabb titkához. És most már ezt a sötét titkot mindenki tudja.

Minden túlzás nélkül mondom, hogy mélyen felkavaró élmény volt ez az elmúlt három hónap szinte próféciaszerű idejét megélni itt New York-ban. És  ahogy a térdre ereszkedett város éppen felállni készült, a fehér Derek Chauvin zsebre tett kézzel rátérdelt George Floyd torkára és megfojtotta. A térdelés lesz az elmúlt évtizedek fő mítosza ebben az országban: Colin Kaepernick, az összes vele tartó sportoló, a gyilkos rendőr, az útkereszteződésekben letérdelő tüntetők, a szolidaritásból eléjük térdelő rendőrfőnök. Trump hisztérikus őrjöngése a letérdelés ellen.

Irdatlan jelentőségű és nagyon szép gesztus. Micsoda óriási dolog volna, ha ezzel a térdeléssel elkezdhetnénk végre megmenteni magunkat.

Mert érdemes figyelni, hogy ki és mi ellen és mi mellett térdelünk itt Amerikában? A teljesen elviselhetetlen és életveszélyes rasszizmus elleni letérdelés, az áldozatok melletti megrendült szolidaritás magától értetődően foglalja magába a rendszer teljes elutasítását. Ez a letérdelés a devalválódott politikusok ellen is szól, a hatalmi gőg mély megvetéséről szól, a kapitalizmus végéről, a korporatív világ embertelenségéről és önzőségéről, és, persze, Trump és embereinek kategorikus elutasításáról.

Ez az üzenet olyan egyértelmű, hogy a világ minden pontján rezonál. Még Magyarországon is. A fekete áldozatok méltósága a cigány áldozatok méltóságáról is szól, ahogyan minden semmibe vett elnyomottéról is. Ez a vírus kioldotta forradalom az összes olyan uracskáról is szól, aki tényleg azt hiszi, hogy örökké tart a királysága. A hasas, ocsmányul viccelődő férfiakról, akik valójában azt sem tudják kik azok a nők, tehát még csak fogalmuk sincs, hogy kiket vetnek meg ilyen hitványul.

Szóval ez az amerikai térdelés, New York megható magába omlása nagy szolgálat mindannyiunknak. Aki tudja, érti, de nekem valami azt súgja, hogy aki nem tudja, az is meg fogja érteni miről van szó és mi a tét. Álmukban fogják megérteni az emberek, a bőrük alá szivárog és egyszer csak már nem akarnak milliárdosok ostoba hazudozásai között verődni.

Azt hiszem tényleg fordulóponthoz érkeztünk. Ahogy ezt írom, egy barátom, aki Harlemben lakik és egész nap az utcán volt, egy elképesztő légi felvételt küld a Golden Gate hídról San Franciscóban, ahogy több ezren ellepik és teljesen lebénítják a hidat.

Annyira szeretném hinni, hogy innen már nem lehet visszafordulni. És amikor ezt írom, örök emigránsként folyton Magyarországra gondolok. Hogy ezek a fekete áldozatok talán majd képesek megmenteni a mi országunkat is. Micsoda őrült gondolat, de, ugye, van benne rendszer?  A forradalmak mindig patetikusak és én már túl régóta élek itt, hogy ezt mélyen és érzelmesen át merjem élni.

Nincs szűrő, de egyáltalán nem bánom. Ahogy írtam, Amerika valóban előjátszik a világnak és bizony, bizony Magyarországnak is.  Megmutatja a kegyetlenség mértéktelenségét, de annak határait is –  és megmutatja, hogy a tömegnek valóságos ereje van. Fogalmam sincs, hogy fog végződni ez az egész. A lineáris forradalmaknak vége, de a lineáris forradalmakhoz vezető indulatoknak korántsem. Ez az erő elementáris.

Ezt feliratot a napokban fényképeztem az egyik demonstráción. Ha egy szót lehetne átírni vajon melyik lenne az?

Amerika, cserben hagytad polgáraidat, istent és az emberiséget, nem kevesebbet követelünk, mint átfogó forradalmat. Kiemelt kép: Kerem Yucel /AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.