Ez az otthonunk, legalább meghalni itt akarunk
– ennél a mondatnál fejeztük be az előző, Szenegálról szóló cikkünket, ami arról szólt, hogy a volt főváros és környéke – 450 ezer ember otthona – hamarosan el fog tűnni az óceánban, néhány halászfalu már el is süllyedt.
Djibril Ndiaye azonban a fenyegető helyzet ellenére visszaköltözött Saint Louis-ba: 16 évet keményen végigdolgozott Olaszországban, majd a megtakarításából vett a szülővárosában egy háromszintes házat, és nyitott egy vaskereskedést. „A gyerekeimnek így már nem kell elmenniük” – mondta.
Djibril története nem egyedi, hiába mondogatják közhelyként, hogy a migránsok azért költöznek Európába, mert ott akarnak élni a magasabb életszínvonal miatt. Szenegálban sikertörténetnek számít, ha valaki gazdagabb emberként tér vissza: a nyugat-afrikaiak jelentős része azzal a céllal migrál, hogy támogassa otthon maradt rokonait, viszont a végső cél az, hogy hazatérhessenek annyi pénzzel, hogy abból házat vehessenek, vállalkozást indíthassanak. Ez azonban hosszú évekbe telik, és sokaknak egyáltalán nem is sikerül.
A migránsok pénze létszükséglet
A Pew Research Center szerint 270 ezer szenegáli élhet Európában, amivel a negyedik legnagyobb szubszaharai diaszpórát alkotják. A legtöbben Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban élnek, sokan már évek óta, de tavaly is a szenegáliak voltak az ötödik legtöbben a Földközi-tenger nyugati migrációs útvonalán.
A szenegáliak körülbelül 5 százaléka él külföldön, ez 750 ezer ember, a nagy részük azonban soha nem hagyja el Afrikát. Korábban az olajban gazdag Líbia volt a fő célpont, manapság Elefántcsontpart és Nigéria áll az első helyen. És ez nem csak a szenegáliakra igaz:
„Sokkal bonyolultabb és nagyobb mértékű az Afrikán belüli migráció mint az Európába irányuló” – erősítette meg Papa Dembe Fall, a dakari Cheikh Anta Diop Egyetem professzora is. Az egyetemi tanár arról beszélt, hogy a migráció stratégiai döntés, lényegében befektetés abba, hogy jobban élhessünk. És ez a befektetés jelentős haszonnal is járhat: a külföldi hazautalások 2010 óta a szenegáli GDP 10 százalékánál többet tesznek ki minden évben. Ez jóval nagyobb összeg, mint a Szenegálba érkező nemzetközi segélyek.
Minden hónapban 600 eurót küldtem haza, emellett sokat spóroltam a körülbelül 2300 eurós fizetésemből
– mesélte Djibril, aki viszonylag idősen, 36 évesen repült ki 2001-ben turistavízummal Olaszországba. A vízum lejárta után is maradt, papírok nélkül. Először egy fémműhelyben helyezkedett el a Milánóhoz közeli Bergamóban, majd egy fonalgyárban, és közben a tartózkodáshoz szükséges papírokat is megszerezte.
A hazaküldött pénz sokat javított a Saint Louis-ban maradt két feleség és tizenegy gyerek életén. Djibril kiköltözése előtt olyan nehéz helyzetben volt a család, hogy a férfi csak úgy tudott Olaszországba utazni, hogy eladta minden halászfelszerelését. A feleségeknek az utazás napján jelentette be, hogy elmegy, a kezükbe nyomott két hónapra elegendő pénzt, majd nekiindult az ismeretlennek.
A kifejezetten szegények nem mennek Európába
– mondta Florence Kim, az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezetének (IOM) nyugat-afrikai szóvivője. Térképeket mutatva magyarázta, hogy az igazán szegény nyugat-afrikaiak nem jutnak messzire otthonaiktól, akkor sem, ha bajban vannak: például a Csád-tó környékén működő Boko Haram terrorszervezet elől is Kamerunba menekülnek a legtöbben, nem Európába indulnak.
Barcelona vagy a halál!
A 2000-es évek óta viszont egyre többen Európát célozzák: főleg 30 körüli, általában általános iskolai végzettségű férfiak, akik keresnek annyi pénzt, hogy össze tudnak spórolni a költséges útra, de nem elégedettek a szenegáli életükkel. Djibril tipiku minden szempontból.
Ahogy Papa Dembe Fall mesélte, a Szenegál völgyében az is gyakori, hogy az aratás után befolyt pénzt összedobja egy falu, és arra költik, hogy egy fiatal férfi eljusson Európába. Ha sikerül, akkor az egész falut segíteni fogja, volt olyan, hogy a hazaküldött pénzből tantermet épített a falu, és tanárt is hoztak.
Barca ou Barzakh!
– így szól a fiatal szenegáli migránsok mottója. Azaz „Barcelona vagy a túlvilág!” Amióta nem olyan egyszerű Európába menniük a szenegáliaknak, mint Djibril idejében volt, azóta maradt a veszélyes tengeri út. Amióta pedig a szenegáli kormány beengedte vizeire a spanyol csendőrséget, hogy csillapítsák a Kanári-szigetekre és Spanyolországba tartó vízi útvonalak egyre nagyobb forgalmát, azóta a még veszélyesebb, Szaharán keresztül vezető utak felé terelődtek az Európába tartók. Ennek azonban nincs visszatartó ereje. Barcelona vagy a halál.
„Az a modell, hogy a férfi az egyedüli kenyérkereső extrém nyomást helyez a fiatal szenegáli férfiakra, akik nehezen találnak és tartanak meg egy stabil állást” – írja Liu Mao-Mei, a témával foglalkozó kutató. Hiába bővül évente 7 százalékkal az ország GDP-je, a munkanélküliség tartósan 15 százalék körüli, de a legnagyobb baj, hogy tömegek képtelenek eltartani magukat vagy a családjukat a fizetésükből.
És akkor most nézzünk rá egy ábrára.
2000-ben még többen éltek Magyarországon, mint Szenegálban, ma a nyugat-afrikai országban másfélszer annyian laknak, átlagosan nyolcfős háztartásokban. És ez a népességrobbanás még semmi a közeli elefántcsontpartihoz képest.
Az elmúlt harminc évben ugyan Szenegálban a négyszeresére nőtt a valamilyen fogamzásgátló módszert használók aránya, de még mindig csak minden negyedik szülőképes korban lévő nő alkalmaz ilyet, ugyanis továbbra is mindenféle tabuk övezik a fogamzásgátlást. Ekkora népességnövekedést pedig nem bír el sem a szenegáli gazdaság, sem a kenyérkeresés terhét cipelő férfiak.
Apából idegen lett
„Nagyon nehéz volt eleinte, főleg amiatt, mert nem beszéltem olaszul. Haza is akartam menni, de amikor a feleségemmel beszéltem telefonon, mindig azt mondta, hogy erőlködjek, küzdenem kell” – mesélte Djibril. A feleségek ugyan az utazás napján idegesek voltak, hogy a férfi a semmiből közölte velük, hogy Európába megy, de gyorsan belátták, hogy ez a család érdeke. Arra akkor senki nem gondolt, hogy 16 évig fog tartani ez az állapot.
Egy héten hat napot dolgoztam, vasárnap otthon takarítottam. Nem jártam sehová, ritkán eljutottam a közeli tóhoz.
Djibril lényegében folyamatosan dolgozott, és azzal is spórolt, hogy három másik szenegálival osztozott egy kicsi lakáson.
Hogy jut eszébe egy halásznak a Szenegál-Mauritánia határon, hogy Bergamóba költözzön? A válasz egyszerű: ott voltak ismerősei.
Az olaszokkal nem volt gondja, azt mesélte szerette mindenki abban a 11 emeletes házban, ahol lakott, és a munkahelyén is. „A mai napig felhívnak a gyárból, ha baj van egy géppel, amit én ismerek a legjobban. Ilyenkor büszke vagyok” – mondta. De hiába becsülték meg, mindig tudta, hogy csak dolgozni jött, átmenetileg, a jövőjét Szenegálban képzelte el. Hazamenni viszont nehéz volt, nem érzi az ember, hogy mikor lesz elég a pénzből. Aztán jött egy nagy lökés 2017-ben:
Apám hívott, és arról kezdett beszélni, hogy mit kell tennem, ha majd ő meghal. 90 éves volt már, tudtam, miért hív. Ő azt mondta, három éven belül költözzek haza, mert már gyenge, de én egyből hazamentem. Tíz nappal később meghalt
– ezzel Djibril lett a legidősebb férfi a nagycsaládban, és az Európában összegyűjtött pénz nélkül nagyon nehéz helyzetben lett volna.
Háza az egyik legmagasabb a piachoz közeli utcában, a háromszintes vakolatlan épületet bűzös pocsolyákat kerülgetve lehet megközelíteni a sáros úton. Bent mindenütt csempe, bútorok alig, sok szoba, sok matrac, a tetőn betonból és fémhulladékból gyártott súlyzók, csirkék és két kecske. Büszkén vezet körbe. Tizenhat kemény év munkája van benne.
A gyerekeim idegenként kezelnek, de megértem őket
– meg sem ismerték, amikor hazaköltözött, és ugyan apjukként tisztelik, de érzi, hogy pótolhatatlan a tizenhat távol töltött év. A ház mellett vásárolt vaskereskedést hagyja majd rájuk, abban reménykedik, hogy meg tudnak élni abból, és nem kell a nyomdokába lépniük.
Ő pedig visszavásárolta a halászfelszerelését. Bár a boltból is megélnének, mégis kijár az óceánra, ez a szenvedélye.
Epilógus: az üres házak negyede
Louga nincs messze Saint Louis-tól, de a nyüzsgő óceánparti várostól mégis távolinak érződik a csendes, 80 ezres település. Sehol egy magasabb épület, egy árnyékot adó fa, csak a bőrre, ruhára, mindenre makacsul tapadó vörös por mindenhol.
„Louga a migránsok városa” – mondta a tolmácsom, ahogy haladtunk arrafelé. Sokan költöznek el innen, de nincsenek kevesen azok sem, akik visszatérnek. Megnézünk egy asztalosműhelyt, amit a tulajdonosa, Cheikh Diop néhány évnyi olasz és francia utcai áruskodás után tudott megnyitni. Ma már negyven embernek ad munkát.
A nap éppen delel, szinte elviselhetetlen a hőség, csendes és üres az egész város. Mindenki elment a Grand Magalra, mondják, ami körülbelül akkora ünnep, mint itthon a karácsony. Milliók zarándokolnak a toubai nagymecsethez, ahol a helyiek szállásolnak el minden városba érkezőt, majd két napig együtt ünnepelnek egy hatalmas fesztiválon. Louga két nap múlva tehát ismét tele lesz élettel. Egyetlen negyedet kivéve.
A régi Dakarba vezető út mellett kezdtek el építkezni az Európában dolgozók. Villa méretű házak sorakoznak különböző készültségi állapotban: van, ami ránézésre teljesen kész, valahol még csak az alapot ásták ki. Sehol senki, még csak egy-két házba költözött vissza a tulajdonosa. Itt hosszú évekig tart egy építkezés – ahogy a helyükre kerülnek a téglák, úgy fogynak az európai napok.
Kiemelt kép: Djibril Ndiaye otthonában. A szerző felvétele.
A riport elkészítését a Minority Rights Group segítette.
