Nagyvilág

A falu már elsüllyedt, a várost az elsők között nyelheti el az óceán

2050-re 300 millió ember lakóhelye kerülhet víz alá egy friss tanulmány szerint. Szenegálban megnéztük, mit jelent a klímaváltozás miatt emelkedő tengerszint. Emberi tényezők is szerepet játszottak abban, hogy halászfalvak süllyedtek el, a következő áldozat pedig a több százezer lakosú egykori főváros lehet.

Ott, a fa alatt házasodtam először

– mutatott a Szenegál folyóból kinyúló girbegurba ágak felé Ameth Seine Diagne. Az elcsigázott arcú férfi aztán csendben nézte az egykori faluja felett jó egy méterrel ráérősen hullámzó vizet. A falufőnök fiai a parton távolabb egy a folyóból roskatagan kiemelkedő épület tetejéről ugráltak a vízbe nevetve.

Doun Baba Dièye egy apró halászfalu volt a nyugat-afrikai Szenegálban. A vesztét egyszerre okozta a klímaváltozás és az emberi hanyagság. A közeli, 300 ezer lakosú Saint Louis pedig az egyik első nagyobb város lehet, amely ugyanígy süllyedhet az óceánba: néhány generáció múlva már csak az emléke maradhat az egykori gyarmati fővárosnak.

Ameth Seine Diagne falufőnök. A szerző felvétele.

Azért a víz az úr

A 2000-es évek elején egyre gyakrabban állt a belvíz, és egyre súlyosabbak voltak az áradások eső után a Langue de Barbarie (Barbárok Nyelve) nevű félszigeten, ami éles beszögellésként választja el egymástól a Szenegál folyót és az Atlanti-óceánt. 2003-ban egy heves esőzés után is hatalmas tócsákkal szabdalt sárdagonyává vált a homokos talaj, ezen gázoltak keresztül a munkások és a munkagépek, hogy elvégezzék a feladatot, ami aztán megpecsételte Doun Baba Dièye sorsát.

Egyetlen éjszaka, rohamtempóban ástunk, előzetes felmérés nélkül

– vallotta meg később a Saint Louis-i Gaston-Berger Egyetem geográfusa, Amadou Abou Sy.

Az volt az elképzelés, hogy egy csatornát nyitnak a félszigeten keresztül, hogy elfolyhasson a felesleges víz, ami mind több problémát okozott az egyre kiszámíthatatlanabb és hevesebb esőzések miatt. Az átgondolatlan terv azonban nem segített, hanem katasztrófához vezetett: a csatornát négy méter szélesre és száz méter hosszúra tervezték, azonban a mérnöki hanyagság következtében nagyon gyorsan 800 méteresre szélesedett. Manapság már hat kilométer széles a „vájat”, és évről évre vagy húsz méterrel szélesedik. A félszigetből sziget lett, Doun Baba Dièye pedig a víz útjában volt.

Utolsóként szálltam csónakba. Mit mondhatnék? Életem legszomorúbb napja volt

– próbált válaszolni Ameth arra az esetlen kérdésre, hogy milyen volt az utolsó nap a faluban. A falusiak 2009-ben kezdték elhagyni az otthonukat, a falu főnöke még három éven keresztül kitartott, miközben a víz egyre közelebb jött, és sorra mosta el a vályogból és zúzott kagylóból épített házakat. De a főnök addig nem ment sehová, amíg a többiek mind el nem költöztek.

A falu iskolája és a lakóházak nagy része ekkorra már csak rom volt a víz alatt. Ma egyetlen ház áll mementóként a parton, a cserjés azt is elkezdte benőni.

Az élet megy tovább, de a lélek marad

Doun Baba Dièye-t egykor kilencszázan lakták, egyszerű halászok, akik a szerényen, de a szenegáli átlaghoz képest egészen jól éltek, mert a vizek halban gazdagok errefelé. Ameth még azt is kispórolta, hogy két idősebb fia egyetemre járhasson, ami havonta fejenként 25 ezer nyugat-afrikai valutaközösségi frankjába (12-13 ezer forintjába) kerül. Mindezt úgy, hogy rajtuk kívül eltart három feleséget és tizenhárom másik gyereket. Szenegál és Mauritánia határán ez luxus.

A főnök egyik legkisebb fia. A szerző felvétele

Színesre festett motoros halászcsónakkal hagyjuk magunk mögött Doun Baba Dièye-t. Ameth egyik legkisebb fia csak azért jött velünk, hogy egy kicsi, kék vödörrel merje vissza a Szenegálba a csónakunkba folyamatosan beszivárgó vizet. A felhők mögött megy le a nap, puha alkonyati fénybe vonva a tájat, gázlómadarak készülnek vacsorához, kéttenyérnyi rákok rohannak látszólag céltalanul a mangrovék kusza gyökerei között. Turisták mégsem nagyon járnak erre, ez a halászok világa, akikkel viszont nem felejteti el a giccs, hogy 2003 óta négyszáz halász halt meg azon a csatornaásás óta különösen veszélyessé vált részen, ahol összetalálkozik a folyó és az óceán.

De mit keres még itt Ameth, ha elpusztult az otthona? Doun Baba Dièye a múlté, de Doun Baba Dièye II a jelen: a halászok egy víztől távolabbi részen új falut építettek. Ugyan a fejük fölött döntöttek a Langue de Barbarie átvágásáról, de sem a kormány, sem az önkormányzat nem támogatta egy árva frankkal sem az építkezést. Egy poros utca az egész település, iskola nincs, az óceán is nehezebben érhető el innen, de legalább közel maradtak a szülőföldhöz. Körülbelül  380-an tartottak ki, a többiek szétszéledtek, a falu főnöke sem tudja pontosan, merre. Van olyan is, aki Európa felé vette az irányt, de nem ez a jellemző.

A Szenegál-folyó. A szerző felvétele.

A halászok olyanok, mint a halak, sokat mozognak

– mondta Papa Dembe Fall a dakari Cheikh Anta Diop Egyetem migrációval foglalkozó professzora.

A főként halászatból élő lébous-k azonban a jobb fogás után mennek: hajóikkal eljutnak északra egészen Marokkó partjaiig, végighalásszák a Guineai-öblöt, de csak komoly külső kényszer hatására döntenek úgy, hogy maguk mögött hagyják őseik foglalkozását, hogy szerencsét próbáljanak egy másik kontinensen. Ilyen külső kényszer volt az, amikor európai hajók túlhalászták a Szenegál környéki vizeket, el is indultak sokan Európába, 2006-ban azonban paktumot kötött a szenegáli kormány az európaiakkal, hogy az Atlanti-óceán ezen részén ne halászhassanak az ipari méretben halászó nem szenegáli hajók.

Ameth óceáni halászatra kitalált nagyobb hajója viszont a folyóparton rostokol, rá is kúszott a törzsére a növényzet. Egyrészt ott a már említett halálos összefolyás, másrészt a fatális mérnöki hiba miatt elárasztott vidékről csak apálykor érhető el az óceán.

Pedig nem folyami halászok ők, a lébous-k tucatnyian hajóznak ki egyetlen csónakkal – azok ezért ilyen nagyok –, hogy az óceánon egész nap, váltott műszakokban halászhassanak. Éjjel-nappal űzik a halakat, a csónakban mindig alszik valaki, valaki pihen, valaki dolgozik, váltva egymást. A földnyelv átvágása óta viszont jobb híján maradt nekik a folyó, Amethék élete pedig még szerényebbé vált.

Mi költöztünk, de a szívünk, a lelkünk Doun Baba Dièye-ben maradt

– magyarázta Ameth arccal elpusztult otthona felé fordulva, hogy miért is maradnak. A gyerekek egy elhasznált autógumival játszanak mellettünk, vannak köztük olyanok, akik valószínűleg már nem emlékeznek arra, hogy egyszer volt egy másik falu. Az asszonyok némaságba és színes leplekbe burkolózva fejtik zsákokba a babot, mossák a kölest. Itt a férfiak, elsősorban Ameth szava dönt.

Ameth egyik felesége az újjáépített faluban.

Ő pedig hiába van hatvan év körül, egyszer még haza akar menni. – Először egy hidat kell építenünk – mondta. – Csónakokon nehezebb lenne szállítani az építőanyagot.

Város végveszélyben

Doun Baba Dièye nem az egyetlen falu, ami elsüllyedt. Viszont ahogy Ameth falujával, úgy más halászfalvakkal sem nagyon törődik a szenegáli kormány: a halászok lenézett kisebbség, tolmácsom szerint sokan egyenesen „retardáltnak” tartják őket. Saint Louis (helyieknek Ndar – a francia gyarmatosítók előtt is bőven volt már itt élet) egészen más tészta.

A Szenegál deltájában épült város az egyik első, ami az emelkedő óceánszint áldozatává válhat.

Ezt az ENSZ több jelentésében is leírta, kiemelve, hogy a koloniális stílusban épült belváros UNESCO-védettség alatt áll. Mintha fontosabbak lennének a trópusi párában rohadó százéves házak, mint a tengerpart folyamatos pusztulása miatt kitelepített ezrek. Utóbbi nem túlzás: a közeli Khar Yalla táborban (wolof nyelven ez a név annyit tesz, Istenre várva) már Saint Louis-ból kitelepített emberek élnek ezernél többen, összetákolt viskókban és ponyvasátrakban. Mások a szárazföld belső, szegényebb vidékeire költöztek elpusztult otthonaikból. És megint mások inkább az egyre veszélyesebb, Európába tartó útra léptek: nagyon keveseket érdekel, hogy ez az út végzetes lehet.

Saint Louis óvárosa. A szerző felvétele.

Szinte senki nem mondja magára, hogy klímamenekült

– fejtette ki mindezek ellenére Florence Kim, az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezetének (IOM) nyugat-afrikai szóvivője a szervezet dakari irodájában. Mint mondta, az emberek próbálnak alkalmazkodni a drasztikusan változó körülményekhez is, és amikor arról kérdezik őket, miért indultak útnak, olyanokat mondanak, hogy „nem volt hal, vagy nem volt pénz”, és arra nem gondolnak, hogy a klímaváltozás áll a háttérben. Egy friss tanulmány szerint 2050-re 300 millió ember lakóhelye kerülhet víz alá az emelkedő tengerszint miatt.

A szenegáli kormány azt ígérte, új otthonokat épít azoknak, akiknek az óceán elpusztította az otthonát, de ez nem történt még meg. A Világbank körülbelül 9 milliárd forintnyi támogatást szán arra, hogy tízezer embert költöztethessenek el Saint Louis és környéke legveszélyeztetettebb részéről. Összesen 450 ezer ember él ezen a területen.

A lakóházak mellett egy iskolát és egy mecsetet már lerombolt a városban a dühöngő óceán. Előfordult, hogy az utcákat térdig ellepte a víz. A part folyamatosan pusztul, az Atlanti-óceánra néző házak ablakán néha bekopogtat egy-egy nagyobb hullám.

Hajók a halásznegyedeknél. A szerző felvétele.

Saint Louis Santhiaba és Guet Ndar főleg halászok lakta negyedeiben mintha ezt észre sem vennék, úgy zajlik az élet. Kecskék eszegetnek a hegyekben álló műanyagszemétből, rozsdás autók és szamarak vontatta szekerek kerülgetik az embereket a szűk, poros utcákon, a halászhálók mindenütt bevetésre készen várnak kiterítve, a közeli halpiac semmivel össze nem téveszthető szaga lepi be a környéket.

Ezek az emberek nem tudnak mit csinálni, miért is pánikolnának? „Ez az otthonunk, legalább meghalni itt akarunk” – mondta Djibril Ndiaye, akivel Santhiaban találkoztunk. Ő majd’ két évtizedet élt korábban Olaszországban, de nemrég hazaköltözött. A következő Szenegálról szóló cikkben róla és más visszaköltözőkről lesz szó, ugyanis ezrek térnek vissza a nyugat-afrikai országba.

Kiemelt kép: A szerző felvétele

A riport elkészítését a Minority Rights Group segítette.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik