Csak úgy hemzsegnek a történelmi jelzők a vasárnapi spanyol parlamenti választást elemző írásokban. Vége az eddigi spanyol különutasságnak, a nagypártok váltógazdálkodásának és a büszke szélsőjobbnélküliségnek. Spanyolország csatlakozott az európai mainstreamhez. A spanyol rendszerváltás (1977) óta először koalíciós kormány alakulhat majd Madridban, ám a fragmentált pártrendszerben cseppet sem lesz könnyű kormányozni. Üdv a 21. századi Európában!
Ami biztos: a választást nagy fölénnyel a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) nyerte. Ez már csak azért is nagy fegyvertény, mert a baloldal legutóbb tizenegy évvel ezelőtt, még José Luis Rodriguez Zapatero idején tudott győzni. Az előző, 2016-os választásokhoz képest kétmillióval több szavazatot szereztek, és így csaknem a voksok 29% százalékát szerezték meg. A klasszikus európai pártok – különösen a baloldal – mélyrepülését tekintve ez figyelemreméltó eredmény. Pedro Sáncheznek, a PSOE vezetőjének még sincs oka fergeteges ünneplésre, mert a voksok egy része „házon belül”, a baloldali riválistól, a Podemos nevű, egykori protestpárttól jött. A most már Unidas Podemos ( Együtt képesek vagyunk rá) néven indult párt, és vezére, a lófarkas egyetemi professzor, Pablo Iglesias potenciális koalíciós partnerré vált – csakhogy még a két baloldali pártnak sem lesz meg az abszolút többsége a parlamentben, így megkezdődhet az udvarlás a katalán vagy a baszk nacionalista pártoknak. A kisebbségi pártok „kint is vagyok, bent is vagyok“ politikája nem egyszer okozta kormányok bukását Spanyolországban, nem csoda, ha ezt a forgatókönyvet mindenki szerette volna elkerülni. Sánchez egyelőre azt ígéri: megpróbál egyedül, kisebbségben kormányozni, külön paktumokat, koalíciókat kötve egyes pártokkal, de ennek a taktikának a vége eddig mindig előrehozott választás volt.
Az igazsághoz hozzátartozik: a baloldal részben annak köszönhette győzelmét, hogy a konzervatív spanyol Néppárt (PP) brutális vereséget szenvedett. Síri csend honolt tegnap délután a PP madridi, Genova utcai főhadiszállásán, amiből már sejteni lehetett a közelgő katasztrófát: az országot az elmúlt 10 évben (Mariano Rajoy miniszterelnök tavaly nyári bukása előtt) kormányzó PP támogatása 33%-ról 16%-ra esett vissza, amivel épphogy megcsípték a második helyet. A nagy reményekkel várt generációváltás a párt élén (a szürke, technokrata, korrupciós botrányokat cipelő Mariano Rajoy után a fiatal, tapasztalatlan Pablo Casado) csúfos kudarcot hozott. A Néppártot is elérte az európai konzervatív pártok balsorsa: megjelent a politikai palettán tőle jobbra egy rivális. Abban az országban, amely azzal büszkélkedhetett, hogy nincs szélsőjobboldali párt a parlamentben, talán mert a spanyolok nem éreztek túl nagy nosztalgiát Francisco Franco rendszere iránt, most megjelent egy új formáció. A Vox főként a Néppártból kiábrándult, a mindent átszövő korrupciót megelégelő szavazókat szólította meg.
Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a Voxszal megjelent egy „Néppárt hard“, kihasználva, hogy Rajoy alatt a párt inkább középre orientálódott, és mindjárt 10 százalékos eredménnyel köszönt be Madridba. A párt vezetője, Santiago Abascal például évekig a PP-ben politizált, pontosabban annak baszkföldi szervezetében, amely a mostani választáson egyetlen mandátumot sem szerzett. A párt külpolitikai főideológusa, Rafael Bardají pedig José María Aznar egykori kormányfő két (néppárti) védelmi miniszterének volt a tanácsadója, igaz, manapság csak Steve Bannon embereként tartják számon a spanyol politikában.
A Vox megerősödése főként annak köszönhető, hogy a spanyol társadalom egy része (valószínűleg többsége) aggódik az ország területi integritása miatt, és nem látja, hogy a hagyományos politikai pártok megnyugtató választ tudnának-e adni a katalán függetlenségi törekvésekre. A Vox itt valóban jobbról előzi az összes formációt, hiszen az 1977-es alkotmányban rögzített, autonómiákra épülő rendszert kérdőjelezi meg és centralizálná újból az országot. Ez nyilván nem megoldás, viszont egyszerűnek hangzik, a centralizáció amúgy is minden autoriter rendszer adu ásza.
A Vox másik kedvence témája a szerintük túlhajtott feminizmus és gender őrület visszanyesése, egyik fő ideológusok szerint nem kell törvénybe iktatni, hogy a nőknek azonos fizetés kellene és kvótákra sincs szükség, mert azt a nők maguktól is ki tudják harcolni. (Ha mégsem, úgy kell nekik.) Túlzottnak tartják a nők elleni és a családon belüli erőszak tematizálását, szerintük ezek valójában a férfiak elleni diszkriminációt szolgálják. Természetesen nem lehet elmenni a migráció volt, a Vox főleg az illegális bevándorlókat toloncolná azonnali hatállyal ki, falat építene a két marokkói enklávé, Ceuta és Melilla körül (mondjuk, hatméteres dupla kerítés már most is van, nem tudni, hogy a fal mivel lenne jobb), de befogadó lenne a latin-amerikaiakkal vagy legalábbis a spanyol nyelvet beszélőkkel. A spanyol társadalom kevésbé elutasító a bevándorlással kapcsolatban, mint sok nyugat-európai, a visegrádiakról nem is beszélve, egyrészt, mert a nagy pártok eddig óvatosan közelítették meg a kérdést, másrészt a spanyol gazdaság, különösen a mezőgazdaság, sokat profitált a külföldi munkaerőből.
Bonyolítja még a helyzetet az ötödik párt, a jobbközép, gazdaságpolitikailag liberális Ciudadanos, amely már évek óta stabil része a spanyol pártrendszernek, de kormányzati szerepet még soha nem vállalt. Most itt lenne az alkalom, de vezetője, Albert Rivera már a választás előtt jelezte: a szocialistákkal ő bizony nem lép koalícióra. Na de láttunk már olyat a politikában, hogy egy párt meggondolta magát, Spanyolország stabilitása szempontjából mindenesetre ez lenne a legjobb forgatókönyv. A valódi kihívás persze az lett volna, ha a három jobboldali-jobbközép párt – a Néppárt, a Cuidadanos, és a Vox – megszerzi a többséget, és együtt próbálnak kormányt alakítani. Meglepő módon a PP vezetője az utolsó napokban már azt a lehetőséget is felvillantotta, hogy hajlandó a Vox tagjait beemelni a kormányába. Ezzel óriási szolgálatot tett a szocialistáknak, akik rezzenéstelen arccal játszották ki a pánikkártyát: ki szeretne olyan országban élni, ahol fasiszta miniszterek ülnek a kormányban? A Voxot természetesen erős túlzás fasisztának nevezni (bár ülnek a pártban falangisták is), de a választók ijesztgetése most is bevált…
A kérdés most már az: „Hogyan tovább”? Európa ötödik legnagyobb országának instabilitása – a Brexit-káosz és a radikalizálódó olasz kormány mellett – egyáltalán nem hiányzik az EU-nak. Az optimista forgatókönyv szerint Sánchez megpróbál valamilyen megállapodást kötni a mérsékeltebb katalán nacionalistákkal, az Esquerra Republicánával, akik most viszonylag jó eredményt értek el, és ha kezelni – vagy legalább jegelni – tudja a legforróbb alkotmányos kérdést, a katalán függetlenség ügyét, akkor azzal komoly hitelességi bónuszt érhet el. Tavaly nyár óta megbízott kormányfőként óvatosan hozzányúlt már a szociális kérdésekhez (minimálbér, nyugdíjak), de ahhoz, hogy valódi szociális reformokat vezethessen be, a spanyol gazdaságnak tartósan meg kell erősödnie. Ezekkel az intézkedésekkel visszaszerezheti azokat a baloldali szavazókat, akik tiltakozásként a Voxhoz pártoltak.
Mivel május 25-én több tartományban is helyi választást tartanak, az ellenzéknek nincs sok ideje rendezni a sorait, így nem valószínű – bár sokak szerint időszerű lenne – a Néppárt vezetőjének, az ifjú Pablo Casadonak leváltása. Casado tavaly nyáron néhány hét alatt marginalizálta a PP-ben a korábbi miniszterelnök, Mariano Rajoy híveit, köztük a generációja egyik legtehetségesebb politikusának tartott miniszterelnök-helyettest, Soraya Sáenz de Santamaríát, és a klasszikus jobbközép politikusokat, hogy aztán radikálisan jobbra húzza a pártot. A taktika nem jött be, nyáron neki is benyújthatják a számlát.
Intő példa, hogy a vezető spanyol napilapnak, az El Paísnak a választási kampányban sem a Néppárt, sem a Vox elnöke nem volt hajlandó interjút adni. Mint ahogy Pedro Sánchez sem állt szóba a konzervatív ABC-vel.
Kiemelt kép: JuanJo Martin /EPA/EFE/MTI
