A Magyar Időkben megjelent, sokat emlegetett kultúrharcos cikkek azt próbálják bizonyítani, hogy a baloldali-liberálisnak tartott írók, művészek jóval több állami támogatást kapnak, és emiatt olvasottabbak, népszerűbbek, mint a jobboldaliak. Az Orbán Viktor tusványosi beszédében is megfogalmazott kultúrharc része lehet ugyanakkor, hogy egyre több kormánypárti újságíró látja magát a „baloldali véleménydiktatúra” áldozatának. Az Origo, a 888 és a Pesti Srácok szerzői egyre inkább egy elnyomott, diszkriminált csoport tagjainak tartják magukat annak ellenére, hogy a hatalmon levők ideológiáját képviselik és kormányzati pénzekből élnek.
Megadja Gábor, a 888.hu szerzője szerint például a liberálisok gyűlölik a szólásszabadságot, ezért tiltotta le őt a Facebook egy olyan, szerinte empatikus cikke miatt, amiben egy transznemű nővel kapcsolatban azt írta, hogy „bárki, aki férfiként nőnek, Apache helikopternek, langusztának vagy delfinnek képzeli magát, az segítségre szorul”. Szerencsére Megadja a vélt üldöztetés hatására sem veszítette el humorérzékét és kreativitását: a Google-t Goolag-nak, a Facebookot Facebookkakke-nak hívja, és „az új Kominternnek” tartja mindkét szolgáltatót. A Hír TV egy szeptemberi Lapzárta-adásában pedig szerzőtársával, G. Fodor Gáborral együtt beszélgettek arról, hogy a jobboldali tartalmakat sújtó gondolatrendőrség az egész világon működik: egyes szavak és posztok tiltottak és retorzióval járnak, ha nem a liberálisok írják le őket. A globális véleménydiktatúra ellen pedig harcolni kell, ezért a 888.hu szerzői minden eszmetárs írását megjelentetik, akit a Facebook „megbüntetett”, és külön dossziét hoztak létre a „cenzúrázott” tartalmakról szóló cikkeknek. Legutóbbi állásfoglalásukban pedig arra hivatkozva, hogy a közösségi portál törléssel fenyegeti őket egy cikkük miatt, a „gondolatszabadság dzsihádistái” ellen szólalnak fel.
A 888.hu G. Fodor szerint „a jobboldal legerősebb, legizmosabb online hír- és véleményportálja”, ahova „az összeférhetetlen lázadók” is írnak, és gyengébb napokon 60-70 ezer, esetenként pedig 130-140 ezer olvasót tudhat magáénak. (Mivel a 888.hu nem auditáltatta magát, népszerűségéről nincsenek nyilvános adatok, hinnünk kell a főszerkesztőnek.) Eközben a vezető hírportálok (Index, az Origo és a 24.hu) látogatottsága naponta bőven félmillió felett jár, de van, amikor a 700 ezret is átlépi. Érdekes helyzet áll tehát elő, hiszen míg az Origo még mindig az egyik legolvasottabb portál, ők is a liberális cenzúra áldozatainak állítják be magukat, miután a választási kampányban két, menekültekről szóló cikküket is letiltotta a Facebook. „Mára már egyértelmű: a Facebookon csak a balliberális nézeteket lehet terjeszteni, a jobboldali gondolatokat és gondolkodókat tűzzel-vassal üldözik” – véli egy, név nélkül írt cikk szerzője. Ők tehát nyerő pozícióból panaszkodnak és vádaskodnak, míg a 888.hu vagy a napi 20-25 ezres olvasótáborral bíró Pesti Srácok – ahol szintén felemelik a szavukat a konzervatív, jobboldali gondolkodók és csoportok ellehetetlenítése miatt – érthető módon aggódnak amiatt, hogy nem lesz elég olvasójuk. Hiába élnek meg ezek az oldalak jól a kormánypárti hirdetésekből, lehetséges, hogy ők másfajta elismerésre is vágynak.
Fotó: 24.hu / Bielik István
Kormánypárti újságírók áldozati szerepben
Áldozati szerepet játszani sok szempontból megtérül egyéni vagy akár társadalmi szinten is. Aki elhiteti magáról, hogy gonosz külső erők folyamatosan bántják, és ő tehetetlen velük szemben, az könnyebben kontrollálhatja mások gondolatait, érzelmeit és tetteit. Figyelmet, törődést kaphat, miközben semmilyen felelősséget nem kell vállalnia. Az áldozatok az embereket és a világot „jókra” és „rosszakra” osztják, a „rosszakkal” szemben pedig bármilyen eszközzel fel szabad lépni: szerintük ilyenkor az agresszió indokolt és megalapozott. Egy áldozat hiheti magáról, hogy nem tud változtatni a helyzetén, de van, amikor az áldozati tudat ad indokot a harcra; G. Fodorék kommunikációjában ez utóbbit látjuk.
Szemléletes nemzetközi példa a jelenségre, ahogy az USA-ban a fehér felsőbbrendűség hirdetői elhiszik és elhitetik: ők valójában a fehérek elleni diszkrimináció áldozatai, ezért kell harcolniuk az afroamerikaiak ellen. Úgy állítják be magukat, mint akiktől elveszik a publikálás és a képviselet jogát, vagy mint akiket stigmatizálnak (rasszistának neveznek), amikor büszkeséget fejeznek ki származásukkal kapcsolatban. A folyamat vége szerintük a fehér rassz eltűnése lesz, ennek megakadályozásához pedig minden eszköz megengedett. Nézeteiken semmit sem változtat az a tény, hogy a fehér, középosztálybeli amerikaiak valójában többet keresnek, tovább élnek és boldogabbak, mint az afroamerikaiak.
Kutatások már a ’70-es évek elején bebizonyították, hogy közösségi és társadalmi szinten is nagy jelentősége van az ehhez hasonló diszkriminációs folyamatok, az identitás vagy akár a gyűlölködés alakulásában annak, hogy ki milyen csoport tagja. Saját csoport bármi lehet, amihez tartozunk, vagy amiről úgy érezzük, hogy közel áll hozzánk (akár nemünk, bőrszínünk vagy érdeklődési körünk alapján); a külső csoport pedig az, amivel nem azonosulunk. Henry Tajfel szociálpszichológus szerint létezik az úgynevezett „minimális csoportközi helyzet”: az emberek pár perc alatt képesek csoportot formálni, bármilyen közös jellemző alapján. Saját csoportunkat ezután hajlamosak vagyunk előnyben részesíteni, nagyra értékelni, a külső csoportot pedig leértékelni, tagjaira fenyegetésként, akadályként tekinteni. Ez a szembenállás (ami nyilvánvalóan gyakran mesterséges) növeli a tagok összetartását.
Egy tágabb társadalmi környezetben vagy akár egy országban kialakulhat – a magyarokra egyébként nagyon jellemző – kollektív áldozati tudat nevű jelenség, amikor egy csoport úgy észleli, hogy támadják, és szándékosan kárt okoznak neki. Ha embereket vagy csoportokat közvetlenül, fizikailag (vagy akár szóban) folyamatosan bántanak, akkor valóban áldozatnak nevezhetjük őket azokkal ellentétben, akik évszázadokkal ezelőtt történt események miatt érzik magukat annak. Az áldozati tudat pedig generációkon keresztül fennmaradhat intézményes (például tankönyvek, dalok, versek) és személyközi kommunikáción (idős családtagok elbeszélései) keresztül.
A vélt ellenséggel kapcsolatos elképzelések sokszor összeesküvés-elméletek formájában jelennek meg, amik igazolást adhatnak az erőszakos fellépésre. Krekó Péter politológus, szociálpszichológus könyvében (Tömegparanoia. Az összeesküvés-elméletek pszichológiája) leírja, hogy elsősorban a politikailag elnyomott csoportok hajlamosak konteókat gyártani. Frusztráltak, nem tudják elérni a céljaikat, és úgy gondolják, hogy bár a többség az ő álláspontjukat vallja, az intézményes szinten ellenük szövetkezők miatt nem tudnak hatni a társadalom jelentős részére. Egy összeesküvés-elmélet ugyanakkor a hatalommal rendelkezők kezében is jó eszköze a szimpatizánsok mozgósításának, az ellenfél felelőssé tételének. Krekó szerint „Magyarországon alapvetően fejlett a konspirációs kultúra”, de elsősorban azok az elméletek tudnak jól működni, amik a közösségben már meglévő sztereotípiákra épülnek. Nálunk a „szabadságharcos” identitás erős, vagyis az a hiedelem, hogy folyamatosan támadnak minket, de mi megvédjük magunkat.
Ilyen szabadságharcosként mutatkozik egy ideje G. Fodor Gábor, Megadja Gábor, az Origo újságírói, vagy a kultúrharcról a Magyar Időkben cikkező Szakács Árpád is. Retorikájukban a kormánypárti jobboldal kollektív áldozatként jelenik meg, hiszen úgy látják, hogy baloldali, liberális hatalmak (a Facebook, a Google vagy a Wikipédia) célja az ő elhallgattatásuk és megbüntetésük. Kettős kommunikációt folytatnak: egyszerre beszélnek arról, milyen sokan olvassák őket (az Origót valóban), és milyen nagy igény van az írásaikra, miközben a támadások miatt nem mondhatják el az igazságot a migránsokról vagy a genderről. Az őket hátrányban részesítő cenzúrát összeesküvés-elmélettel magyarázzák: a Facebookon moderációt végző cégnek az a Bertelsmann a tulajdonosa, ami az RTL-csoportnak is (ez tény), ők pedig a német kormány „migránspolitikáját” támogatják, így a jobboldal ellehetetlenítése a céljuk (ez pedig egy konteó). A 888 azt is „kiderítette”, hogy a „cenzúra” mögött valójában Soros György áll.
Ez a retorika hasonló a kormány menekültellenes kampányához, hiszen ebben az esetben is egy magát elnyomottnak, a jó ügy képviselőjének tartó csoport veszi fel a harcot az őt támadó gonosz erővel, amelyet a háttérből Soros irányít. De amíg a migránsozásnál az „ellenség” kívülről jön, addig itt egy kevésbé megfogható, az országban élő, de velük nem egy véleményen levő csoport válik egy összeesküvés-elmélet célpontjává. Kíváncsian várjuk, hány új olvasót lehet elérni ezzel a módszerrel, és az esetleges sikertelenség esetén mi lesz a következő lépés. Ha pedig a Facebook valóban betiltja a 888.hu-t, akkor G. Fodor Gábor és szerkesztőtársai igazán mártírnak és hősnek érezhetik magukat, hiszen úgy gondolhatják, hogy ők a végsőkig harcoltak a gondolatszabadságért. Az már más kérdés, hogy a magukat lázadónak tartó csoportoknak miért kell egy olyan üzleti vállalkozáshoz ragaszkodniuk, ami láthatóan nem az ő ideológiájukat képviseli, és aminek a működési szabályzatát nem hajlandóak betartani.
