Az utóbbi egy évben közel egymillió rohingya menekült el Mianmarból az etnikai tisztogatás elől. A buddhista Mianmarban a muszlim rohingyák kisebbségben vannak, a helyi katonaság módszeresen és erőszakosan üldözi el őket otthonaikból. A rohingyák többsége lelki és fizikai sebekkel érkezik Bangladesbe a felgyújtott falvakból, a golyók elől menekülve. Megerőszakolva, szeretteik meggyilkolásának rémképeivel próbálnak viszonylagos nyugalmat találni az óriási menekülttáborban.
Azt mondják, az idő mindent meggyógyít, de a rohingyák bangladesi menekülttáborában az idő nem gyógyító
– írja drámai beszámolójában Robin Hammond fotós, aki a menekülő rohingyákkal beszélgetett Bangladesben, ebből írt cikket a Guardiannek.
Minden lélegzetvételkor
A bangladesi menekülttáborban többszázezer rohingya él, például a 12 éves Johura is, aki végignézte, ahogy a 14 és 16 éves testvérét megölik. Állandó rémálmok gyötrik, amik közben visszacsöppen abba a pillanatba, amikor kivégzik édesanyját és testvéreit. A leggyakrabban visszatérő álma azonban az, hogy anyukájával és nővérével közösen étkezik abban a mianmari faluban, ahol éltek.
– Milyen ételt szeretsz? – kérdezi tőle a fotós.
– Nem érzem az éhséget.
– Soha?
– Ha nagyon éhes vagyok, akkor eszem egy kis rizst.
– Miért nem szeretsz enni?
– Amikor a szüleimre gondolok, nem érzem jól magam, hogy egyek.
– Gyakran gondolsz rájuk?
– Igen, gyakran. Minden lélegzetvételkor.
Minden egyes pillanatban
Rohima Khatu története is tipikus történet a rohingyák körében. A mianmari hadsereg egy nap felgyújtotta a faluját. A katonák házról házra jártak, lelőtték a férfiakat, Rohima férjét is az asszony szeme láttára. Aztán a nőket összegyűjtötték a falu iskolájában. Az öthónapos terhes Rohima mellkasához szorította négyéves kisgyerekét, a hatéves gyerekét pedig erősen fogta maga mellett. Egy katona odalépett hozzájuk, megfogta a legidősebb gyereket, és az égő ház lángjaiba dobta.
A kavargó füstben Rohimának és még életben lévő gyerekének sikerült elmenekülnie a dzsungel felé.
Minden egyes pillanatban emlékszem erre
– meséli a fotósnak a nő.
Robin Hammond nemcsak elüldözött rohingyákkal beszélt, hanem a menekülttáborban dolgozó mentálhigiéniai szakemberekkel is, akik azt mondják, a menekültek fizikális sebei gyógyulhatnak, de a lelki sérülések megmaradnak. Ráadásul a gyógyulásnak a tábori környezet sem kedvez, az Orvosok Határok Nélkül szakemberei szerint egyre több menekült számol be depresszióról, szorongásról, reménytelenségről és családon belüli erőszakról. Amikor feltörnek bennük a kínzások, az erőszak és a gyilkosságok emlékképei, nem tudják kontrollálni tetteiket, erőszakossá válnak, és az agressziót gyakran családtagjaikon vezetik le.
Elvették az identitásukat
A nők és a férfiak másképp élik meg és dolgozzák fel a traumát a menekülttáborban. Az asszonyokat leköti a gyereknevelés, apróbb házimunkákat végeznek, megpróbálják otthonossá tenni a menekülttáborban elfoglalt tereket. A rohingyák meglehetősen konzervatív társadalmában a férfiak feladata lenne megvédeni és eltartani a családjukat, de az üldöztetés és az átélt traumák miatt egyik feladatnak sem tudnak eleget tenni.
Dolgozni nem tudnak, segélyeket kapnak, sokan haszontalannak érzik magukat. Elvették tőlük a társadalomban betöltött szerepüket és az identitásukat
– írja Robin Hammond.
Ezzel a tehetetlenséggel küzd Abdul Hafez is. A 47 éves férfi földművesként dolgozott és teremtette meg családja számára a mindennapi betevőt, de élete a feje tetejére állt, amikor elüldözték a mianmari katonák. Most már azt mondja, nem tudja megadni családja nő tagjainak azt, amire szükségük lenne.
Önérzete elvesztése és az átélt traumák feltörő emlékei dühössé, szomorúvá és frusztrálttá teszik, bár azt mondja, próbálja magában ezeket az érzéseket visszaszorítani.
Megpróbálom eltemetni a fájdalmat, és igyekszem többet aludni.
Ennyit tud tenni Abdul.
