Kultúra

Az egész világ szégyene, ami ezzel a néppel történik

Az egész világ szégyene, ami ezzel a néppel történik

Ezreket öltek meg, százezrek menekülnek az etnikai tisztogatások elől Mianmarban, miközben a világ „mély aggodalmát” fejezi ki, de nem tesz semmit. Egy Budapesten élő fotós megmutatja a világnak a rohingya nép szenvedését.

A rohingyák sorsának bemutatásán már két és fél éve dolgozom, az elmondatlan történetek érdekelnek. És bár a rohingyák története most fő hír, tudom, hogy ez nem fog így maradni. Sosem maradt.

A Kutupalong tábor regisztrált rohingya menekülteknek. Ukhiya, Banglades, 2015 decembere. Fotó: David Verberckt

David Verberckt azt követően fordult a reportázs-fotográfia felé, hogy húsz évet dolgozott különféle humanitárius szervezetekkel, mint például az Orvosok Határok Nélkül. A belga születésű független fotós évek óta Budapesten él, bár ideje nagy részében utazik – csupa olyan helyre, ahol társadalmi és politikai igazságtalanságok alig ismert, vagy elmondatlan történeteit dokumentálhatja. Az utóbbi években elsősorban a rohingya nép hontalanságának megörökítésével foglalkozott, a néppel, amelyet sokan a legüldözöttebb kisebbségként tartanak számon.

Rohingya fiú dolgozik napszámosként a bangladesi halászhajók tulajdonosainak. Shamplapur, Banglades, 2015 júniusa. Fotó: David Verberckt

Évtizedek üldöztetése során a rohingya nép szétterjedt Mianmar környékén: a bangladesi táborok mellett, ahol a legtöbben élnek, Pakisztánba, Szaúd-Arábiába, az Emirátusokba, Malajziába, Thaiföldre, Japánba, Indiába, Indonéziába menekültek. Verberckt munkája részeként arra is igyekszik rámutatni, hogy a rohingyák problémáit ezekben az országokban ugyanaz a hontalanság okozza, ami elől elmenekültek.

A rohingyák alulfizetett napszámosként dolgoznak a bangladesi halászhajók tulajdonosainak. Ugyanezeket a hajókat használták arra is, hogy elkeseredett menekülteket csempésszenek ki a nemzetközi vizekre, ahonnan nagyobb hajók vitték őket Thaiföldre és Malajziába. Shamplapur, Banglades, 2015 júniusa. Fotó: David Verberckt

A rohingyák Mianmar (régi nevén Burma) északi részén, a Rakhine (másutt Arakán) nevű régióban élnek. Vagyis inkább már csak éltek, eredetileg több mint egymillióan. A konfliktusok oka a vallási különbségek – a rohingyák muzulmánok, míg a mianmari többség buddhista – mellett az, hogy a hivatalos kommüniké szerint ők nem őslakos mianmariak, mivel egy másik dialektust beszélnek, mint a többség, azt, amit a szomszédos Bangladesben beszélnek.

Egy rohingya menekült, aki nemrégiben érkezett meg Bangladesbe feleségével és öt gyerekükkel. Mianmarban imám volt, és novemberben napokig kínozta a hadsereg, miután a lábait vascsövekkel törték el. Úgy cipelték be az országba. Kutupalong, új menekülttábor, Cox’s Bazar kerület, Banglades, 2017 februárja. Fotó: David Verberckt

A dolgok állása, persze, nem volt mindig ilyen. Rakhine területén a rohingyák és a buddhisták egészen békésen éltek együtt a második világháborúig. Ekkor kezdődtek a jelenleg is tartó konfliktusok, melyek a háborút követő hosszú ideig fennálló katonai diktatúra alatt csak súlyosbodtak. 1982-ben az állam átírta Mianmar alkotmányát, az új törvény pedig nem tartalmazta a rohingyákat mint a mianmari kisebbségek egyikét. Ezzel gyakorlatilag megfosztották őket az állampolgárságuktól, hontalan, „illegális bengáli bevándorlók” lettek, akiknek nincsen hozzáférése az oktatási és egészségügyi rendszerhez, de munkához és szociális szolgáltatásokhoz sem – melyekből eleve relatíve kevés volt. Ekkor kezdődött az első migrációs hullám.

A Say Tha Ma Hyi internáló tábor rohingyáknak Sittwe községben. Mianmar, 2015 szeptembere. Fotó: David Verberckt

Amikor először jártam Banglades táboraiban, ahová a rohingyák Rakhine-ból menekültek, az emberek mennyisége sokkolt igazán: hivatalosan csak néhány tízezer ember él ott, de ezek csak a regisztráltak, valójában több mint négyszázezer emberről beszélünk.

Megbilincselt rohingya Aung Mingalar egy katonai ellenőrző pontja közelében. Azért büntették meg, mert megszegte a kijárási tilalmat. Sittwe, Mianmar, 2015 szeptembere. Fotó: David Verberckt

Az eleve súlyos állapotok tavaly októberben fordultak át valódi krízishelyzetbe, amikor az ARSA (Arakan Rohingya Salvation Army, kb. Arakan Rohingya Felszabadítási Hadsereg), a rohingyák milicista csoportja hirtelen feltűnt a színen, megölve kilenc mianmari katonát. Aztán idén augusztus 25-én egy hasonló támadás történt, ekkor kezdődött a jelenlegi etnikai tisztogatás. A kormány arra kezdett célozgatni, hogy az ENSZ és a civilszervezetek közvetve segítik a milicistákat, melynek következtében a legtöbb szervezet evakuálta a stábját Rakhine északi részéből, ezzel leállítva az alapvető humanitárius segítségnyújtást.

Rohingya kislány a Dar Pang internálótáborban, Sittwében. Sittwe község, Mianmar, 2015 szeptembere. Fotó: David Verberckt

Azóta komoly problémák vannak az élelmiszer-ellátással, amit csak tovább fokoz, hogy a régiót sújtó komoly áradások és hurrikánok miatt a rizstermés még a szokásosnál is jóval szerényebb, miközben már eleve sem volt elég a lakosság ellátására. Így az itt élők még az eddiginél is jobban a humanitárius segítségre és a World Food Programra vannak utalva, de az utóbbi hetekben gyakorlatilag teljesen ezek nélkül maradtak.

Rohingya menekült a bangladesi Char Parában, a Maheskhali félszigeten, ahol egy apró rohingya közösség sókitermelésből él.  Cox’s Bazar, Banglades, 2016 májusa. Fotó: David Verberckt

Az események hatására a rohingyák tömegesen elkezdtek elmenekülni Rakhine tartományból. Négyszázhúszezer ember menekült el az utóbbi hetekben, durva becslések szerint ezer és ötezer közé tehető a meggyilkoltak száma, és több mint kétszáz falut égettek porig. A fotók tanúsága szerint a menekülők többsége nő és gyerek, szinte egyáltalán nincsenek közöttük férfiak: a legtöbbjük eltűnt, bebörtönözték vagy megölték őket, talán néhányan megpróbáltak elrejtőzni.

Születésétől mozgásképtelen rohingya gyerek. Mint a rohingya népességnek általában, nincs hozzáférése az alapvető egészségügyi ellátáshoz sem, így speciális ellátásra sem remény, sem esély nincsen. Dar Paing internálótábor Sittwe közelében, Mianmar, 2016 májusa. Fotó: David Verberckt
Elhagyott rohingya kislány, az erőszakos etnikai ellentétek áldozata. Thau Chaung tábor rohingyáknak, Sittwe község, Mianmar, 2016 októbere. Fotó: David Verberckt

Ezek a nők és gyerekek teljesen magukra utaltan napokon keresztül gyalogolnak, rejtőzködve, hegyeken, folyókon, sőt, az utóbbi időkben aknamezőkön próbálva átkelni, miközben sokszor lövik őket, mindezt azért, hogy eljussanak Bangladesig. És ha sikerül is, ott sem lesz sokkal jobb.

Rohingya nők, akik tíz nappal korábban menekültek el a falujukból a mianmari Maungdawtól északra. Egyikük ikreket szült, miközben a dzsungelen át menekültek. A nők férjeit megölték egy katonai biztonsági akcióban, ami október óta tart Rakhine északi részén, a bangladesi határ közelében. Emberi jogi csoportok ezeket az akciókat etnikai tisztogatási kampányokként osztályozták. Balukhali tábor újonnan érkezett menekülteknek, Banglades, 2017 februárja. Fotó: David Verberckt

Az egyetlen különbség, hogy Bangladesben senki sem jön, hogy lemészárolja őket. De nemi erőszak ott is történik. Két és fél év alatt nem hallottam egyetlen boldog történetet sem. Ijesztő számú ember szorul sürgős humanitárius segítségre, és nem csak arra: ezeknek a nőknek a többsége végignézte, ahogy a családjukat megölik, legtöbbjüket megkínozták, megerőszakolták, többnyire csoportosan, és mostanra pszichésen teljesen össze vannak törve.

A Rakhine-ban folyó rohingya muszlimok elleni etnikai tisztogatások alatt megerőszakolt nő. Néhány héttel korábban menekült Bangladesbe, és most egy menekülttáborban tartják, ahol a humanitárius segélyezés, az orvosi ellátás és a pszichológiai támogatás még nem kezdődött meg az akut krízishelyzet ellenére sem. Kutupalong tábor, Cox’s Bazar, Banglades, 2017 februárja. Fotó: David Verberckt

Mindeközben a mianmari kormány mindent tagad, és komoly dezinformációs kampány is kezdődött, mely szerint a rohingyák mindezt saját maguk teszik a népükkel, hogy nemzetközi figyelemhez jussanak. Képeket mutattak be, amelyeken rohingyák gyújtogatják saját falvaikat – ezekről aztán a BBC kiderítette, hogy hamis felvételek.  A kormány népszerű érveket vetett be: jelesül, hogy ami történik, az nem más, mint hogy terroristákat üldöznek.

Rohingya menekült, aki december végén érkezett a feleségével és öt gyerekével. Megkínozták, macsetével támadták meg, ezért fél szemére megvakult. Kutupalong tábor, Cox’s Bazar, Banglades, 2017 februárja. Fotó: David Verberckt

A nemzetközi szervezetek és a politikai vezetők természetesen „mély aggodalmuknak” adnak hangot, Emmanuel Macron nem riadt vissza a „népirtás” és „etnikai tisztogatás” szavak használatától sem. Ám továbbra sem történik semmi, sem gazdasági, sem egyéb szankciók nem léptek életbe Mianmar ellen. Hát persze, hogy nem: a katonai diktatúra felszámolása óta ez az ország hatalmas üzleti lehetőségeket jelent az EU-nak, Japánnak, az ázsiai országoknak, mindenkinek.

Megkínzott nő, aki nemrégiben menekült el Mianmarból, miután a férjét elvitte a hadsereg. Azóta sem tudja, hogy él-e még a férje. Najirar Tak, Cox’s Bazar, Banglades, 2017 februárja. Fotó: David Verberckt

A helyzet tehát nagyjából úgy írható le, hogy „most akkor üzletelni akartok, vagy az emberi jogokkal foglalkozni?” Úgy tűnik, az emberi jogok csak konferenciákon számítanak, és ezekkel az emberekkel valójában nem foglalkozik senki, messze van, kit érdekel, különben is, kik ezek az emberek?

A tizennyolc éves Nurkaydha az észak-mianmari Maungdaw-ból, akit három napon át erőszakoltak meg a katonák csoportosan, mielőtt átszökött a határon. Most a nővérével él, aki szintén fizikai bántalmazás áldozata.  Balukhali menekülttábor rohingyáknak Teknaf közelében, Banglades, February 2017 februárja. Fotó: David Verberckt
Olvasói sztorik