Hoppá, Putyin őszintén elmondta a véleményét

Oliver Stone Oscar-díjas rendező azzal a kimondott céllal ült le négyórás interjúfilmet csinálni Vlagyimir Putyinnal, hogy megpróbálja lebontani a Putyinra ráépült mítoszokat. Sikerült is, de nem rajta múlt.

Vlagyimir Putyint jelenleg a Nyugat és a Nyugattal szimpatizáló keleti értelmiség annyira látja sarkosan, mint egy rajzfilmfigurát vagy egy Bond-gonoszt. Putyin a hatalmas és erős orosz birodalom élén álló isten/uralkodó, akinek átfogó tervei vannak a nyugati világ elpusztítására, és kidolgozott módszerei arra, hogyan tegye ezt meg. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert gonosz.

Stone dokumentumfilmje akár jó is lehetne, már csak azért is, mert megpróbál nüanszokkal is foglalkozni egy olyan médiakörnyezetben, amelyben kevés helye van a nüanszoknak. Ezt egyébként, mármint a nüanszokkal és hosszabb gondolatokkal szembeni iszonyú erőszakot, remekül mutatja meg az amerikai showműsor-gyártás talán legbutább pár perce, amelyben Stephen Colbert minden egyes összetettebb, vagy az átlagos liberális politikai doktrinától eltérő gondolatáért kinevetteti Stone-t a közönséggel.

Pedig ebben a filmben van bőven olyan gondolat, ami eltér az irányadó doktrináktól. Igazából ez az egyik ok, amiért érdemes megnézni. A négyszer egy óra alatt, amit Stone leforgatott Putyinnal, nagyjából minden olyan kritikus ponton végigmennek, amelyek Putyinnak érzékenyek lehetnek.

És igazából itt derül ki az is, miért nem jó ez a négyórás dokumentumfilm.

Stone ugyanis rettenetes interjúkészítő. Egyszer sem derül ki, mikor hazudik, és mikor mond igazat Putyin. Pedig az esetek nagy részében ez némi háttértudással könnyen kideríthető. De Stone legfeljebb lebegtet, erőteljesen soha nem cáfol. Vannak olyan helyzetek, amikor bizonyos kérdéseken tovább rugózik, de az interjú nagy részében Putyin elég szabadon mondhatja el a véleményét a világról és a politikáról.

A régimódi amerikai baloldal egy része a világban elkövetett bűnök jó részét az amerikaiak számlájára írja. Stone is ilyen régimódi baloldal rendező. Ez még magyarázat is lehet, miért nem kérdezett például akkor vissza, amikor Putyin elkezdett arról beszélni, hogy nem Viktor Janukovics ukrán hadserege, hanem a CIA lövetett mesterlövészekkel a tüntető tömegbe a Majdanon. Arra viszont nem ad magyarázatot, hogy akkor miért nem kérdezett vissza, amikor Putyin azt állította, nem Oroszország szállta meg a Krímet, hanem a Krím állampolgárai döntöttek a csatlakozás mellett egy népszavazáson. Stone sejteti, hogy ez azért nem igaz, de itt konkrét tényeket – például az időrendet vagy a népszavazás menetét – lehet felhozni cáfolatként.

Mondjuk ez a lebegtetés pont jól jön ki az olyan helyzeteknél, mint az amerikai választások orosz meghekkelésével kapcsolatos mánia. Erről már írtunk korábban is, de érdemes még egyszer. A Krím és Kelet-Ukrajna megszállásával szemben itt egyetlen bizonyíték sem került még elő arra, hogy

• az amerikai választásokat befolyásolta volna egy hekkertámadás,
• vagy hogy a hekkertámadásokhoz köze lett volna Oroszországnak, vagy az orosz katonai titkosszolgálatnak.

A jelentések, amelyekre ilyen esetekben hivatkozni szoktak, legfeljebb közvetett bizonyítékokat sorolnak fel, de azokból is a gyengébbeket. Valahogy mégis az amerikai közbeszéd megkerülhetetlen ténye lett az, hogy Oroszország meghekkelte az amerikai választást.

És így alakulhat ki az az egészen meglepő helyzet, hogy Vlagyimir Putyin pontos helyzetértékelést mond egy interjúban az amerikai belpolitikáról.

Mert Putyin tényleg meggyőző érveket hoz fel ezzel kapcsolatban. A hekkerek kérdésését konkrétan amerikai belügynek tartja. Szerinte ugyanis az történik, hogy az egyik fél nem volt hajlandó elfogadni, hogy a másik fél győzött, ahogy azt sem, hogy terhelő információ kerültek róla elő. Putyin szerint az, amit a hekkerek kiszivárogtattak, például a Demokrata Pártról, igaz, hiszen soha senki nem is próbálta cáfolni.

Ezek az információk egyébként arról szóltak, hogyan próbálta meg a Demokrata Párt elcsalni az előválasztásokat, hogy Hillary Clinton nyerjen Bernie Sanders szenátorral szemben. És Putyin szerint az sem derült még eddig ki, hogy bármelyik támadás érdemben változtatott-e a választások eredményén, az meg főleg nem, hogy nekik közük lett volna ehhez. És itt természetesen felhozza azt is, hogy az Egyesült Államok ezzel szemben kifejezetten látványosan szokott beleavatkozni más országok választásaiba.

Ezeknél a kérdéseknél jó lett volna, ha Stone ügyesebb interjúkészítő. Vagy legalább határozottabb rendező. Érdemes lett volna kiemelni, hogyan hazudik Putyin, amikor Ukrajnáról van szó, hogyan ferdít, amikor az orosz választások tisztaságáról, vagy a melegek és más kisebbségek jogairól van szó, és hogyan mond igazat, amikor az amerikai hekkertámadásokról beszél.

A filmben hangzanak el azzal kapcsolatban is érdekes gondolatok, hogy Putyin tényleg ennyire boldog-e Trump elnökségétől. De nem akkor, amikor Putyin szeretné. A negyedik óra utolsó félórájában Stone hirtelen felteszi Putyinnak a kérdést, hogy mit szólna ahhoz, ha Bernie Sanders nyerte volna a választást. És itt derül ki egy nagyon fontos dolog arról, hogyan is tekint Putyin a világra.

Szerinte ugyanis nem számított volna, ha Sanders nyer, ahogy nem számít az sem, hogy Trump nyert.

Az amerikai állam ugyanis rengeteg hatalmat szedett magára az évszázadok alatt, és ebből nem hajlandó lemondani. Az amerikai bürokrácia, mint minden nagy állam bürokráciája, meglepően magas szintig önjáró. És nem csak a fékekről és ellesúlyokról van szó, amelyek a vezetőket megakadályozzák a politikai kormányzásban. Arról van szó, hogy az állami intézményrendszernek is van politikája, amelyet a vezető nem is feltétlenül ért, de tenni szinte alig tud ellene, legfeljebb a kényes pontokon meghozott döntésekkel kicsit korrigálni rajta.

Ilyen döntés lehetett például az, – és ezt már nem Putyin állítja, hanem én – amikor Putyin úgy döntött, hogy megszakítja azt a szovjet hagyományt, amely szerint az oroszok cserbenhagyják a szövetségeseiket, ha azok bajban vannak. Nehéz alulbecsülni azt a pozitív hozadékot, amelyet Putyin Aszad-rezsim melletti kiállása hozott az orosz állam és hadsereg tekintélyének külföndön és Oroszországon belül.

Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódik a másik fontos világnézeti fejtegetés, amit Putyin nem először mondott el, de most kifejezetten határozott volt. Szerinte ideje lenne, ha a világ úgy működne, hogy a nagy államok egymást a másik stratégiai céljai és igényei szerint kezelik. Így tehát azt szeretné, ha az amerikaiak Oroszországgal szembeni külpolitikáját alapvetően befolyásolná az, hogy Ukrajna az orosz érdekszférába tartozik.

De ez az egész még mindig nem ok arra, hogy valaki négy órán keresztül Vlagyimir Putyint nézze.

Ez a minisorozat/dokumentumfilm/interjúsorozat egyszerűen túl hosszú. Minden érdemi részét bele lehetett volna zsúfolni két órába négy helyett, főleg, hogy Stone még egy könyvet is írt mellé. Hát könyörgöm, ki fogja azt elolvasni négy órányi Putyin-monológ után (rajtam kívül)?!

Mert a sorozat igazán érdekes része nem az, amiről eddig írtam. Létezik egy speciális embercsoport, amelyik azzal kínozza magát, hogy megpróbálja megérteni világvezetők gondolkodását. A legtöbb ember viszont nem tagja ennek a szerencsétlen klubnak, így nekik inkább az lehet érdekes, hogyan viselkedik társas helyzetekben Putyin, az ember.

Mert ebből viszont szép nagy adagot kapunk. Stone talán legjobb megoldásai akkor jönnek elő, amikor Putyint mutatja interjú és közlekedés közben. Egészen furcsa és szokatlan helyzetekből tudja mutatni az orosz elnököt, pedig még arról is viszonylag kevés jó anyag van, ahol Putyin őszinte interakciókba lép emberekkel. Ilyen az, amikor Stone feleségével beszélget, vagy amikor megbeszélik, hol üljenek le megcsinálni az interjúkat.

Az már csak bónusz, hogy olyan helyekre nézhetünk be, amik azért elég jól el vannak zárva a külvilágtól, mint Putyin rezidenciája, vagy az elnöki dolgozószobák a Kremlben.

Van persze néhány esetlen menőzés is a filmben, mint amikor az elnök videokonferencián jelentést kér a régiós vezetőktől, vagy a szíriai hadszíntérről. Gyakorlatilag senki nem hiszi el a jelenet után, hogy ez így tényleg megtörténik, főleg, hogy közben még a videó is megakad, amin épp jelentést kér Szíriáról.

De ettől függetlenül is ezek a pillanatok azok, amik élvezhetővé teszik ezt a négy órát.

A dokumentumfilm alapvetően a Showtime-on jött ki, de a biztonság kedvéért érdemes lehet rákeresni Youtube-on is.