Ne irigyeljük el ezt a Putyin-találkozót Orbán Viktortól. Képzeljünk csak el egy gladiátorarénát, mint ahol Russel Crowe életét adta a császárért, a homokon egyszerre több helyen is folyik a harc. Gladiátorpárok küzdenek egymással, szokás szerint egész más fegyverzetben, néha az egyiknek fizikailag is alig van esélye, míg a másik páncélban, karddal harcolhat.
A párok között mindenütt kicsit máshol tart az ütközet. Az észteket 2007-ben padlóra küldték, az orosz kibertámadás letakarította Tallinnt az internetről, hónapok kellettek, hogy újra felálljanak a rendszerek. A lengyel gladiátorunk már annyiszor megjárta, hogy zsigerből tart a helyzettől. Máshol meg a pankráció, a látványpékség megy még.
A magyar miniszterelnök is úgy vészeli át ezt a közös sajtótájékoztatót, hogy közben tudja, biztos nem csak a cseh külügyminiszter e-mailjét törték fel az oroszok. Emlékszik arra, hogy az oroszok bizony bedobtak pár kavicsot az amerikai választás amúgy sem álló vizébe. Tisztában van azzal, hogy Kijevben már az áramot is le tudják kapcsolni az orosz hekkerek. Hallotta a brit és a német titkosszolgálatok vezetőjét, amint nyilvánosan bevallották, attól tartanak, az oroszok az ottani politikai életet és az elkövetkező német parlamenti választást is befolyásolni készülnek.
Aligha kételkedik abban, hogy az az ember áll mellette, aki a hatalmát is egy kétes hírű lakóház-robbantás sorozatban szerezte meg, hogy aztán véres csecsenföldi háborúban szilárdítsa meg székét a Kremlben. Az az ember, aki körül a politikai ellenfelek furcsa módon elhaláloztak, börtönbe kerültek vagy éppen Londonba emigráltak.
Orbán Viktor „Ruszkik haza” beszéde a Hősök terén a rendszerváltás ikonikus pillanatává vált. Nem kevés ideig a magyar miniszterelnök ideológiai iránytűjeként szolgált, közel húsz éven át. Ez 2009-ben megváltozott, amikor Szentpétervárban találkoztak, és a közeledési politika a Fidesz részéről is elkezdődött.
Putyin jól tudja, hogy Orbán mit gondolhat valójában, vagy legalábbis egy ex-KGB ügynök számára alighanem hiteltelennek tűnne egy éles fordulat húszévnyi politikai karrier után. De Orbán sem igyekszik ezt barátságnak beállítani. Pragmatikus megfontolások vannak, ezt ő maga és külügyminisztere is többször kristálytisztán elmondta a nagyköveti értekezleten és más alkalmakkor. Ezzel lehetne vitatkozni, hogy egyáltalán van-e olyan praktikus szempont, amiért ez a kockázat megéri a magyar kormánynak és a magyar embereknek, de most csak a találkozót nézzük.
Ami látszik a sajtótájékoztató gesztikulációiból, a témák felvezetéséből, az az, hogy nincs barátság, és nem is lesz soha. Nem lehet könnyű ott állni, még miniszterelnökként sem. Mert a racionalitás utolsó morzsájáig az embernek muszáj attól tartania, hogy egyik pillanatról a másikra a nagy műgonddal ápolt orosz-magyar kapcsolatot elhajítja a Kreml, ha érdekei úgy kívánják. Óriási rulett ez, amiben nagyon bizonytalan a nyeremény, de garantálható a folyamatos kis veszteség.
Ezeket a veszteségeket pedig szépen görgetjük magunk előtt. Varsó nem érti, hogy a visegrádiak miért nem tudnak ebben felsorakozni. A baltiak nem értik, hogy miért nem szolgál elrettentő példaként az Észtország elleni kibertámadás. Ráadásul ez tíz éve volt, tíz év a kibertechnológiában kvantumugrást jelent. Berlin nem érti, hogy miközben a legnagyobb gazdasági veszteséget egyértelműen ő nyeli le, a többi kicsi miért ugrál a szankciók ellen. Az 1945 utáni világrend támogatói nem értik, hogy ki akarja a krími annektálást következmények nélkül hagyni.
Folyik a rulett, csak bízhatunk abban, hogy a miniszterelnök és tanácsadói tisztában vannak a tétekkel.
Eszközök vagyunk a Kreml kezében, ráadásul olyasmihez, amiről lehet, hogy még nem is tudunk. Így tulajdonképpen rosszabb a helyzet, nagyobb a kockázat: nem arról van szó, hogy egy barátságot elveszíthetünk, egyáltalán nem erről szól ez az ügy. Arról szól, hogy a magyar kormány egy veszélyes, egyenlőtlen kapcsolatban képes-e ütközés nélkül a vélt nyereményig navigálni. Ez a mostani találkozó csak azt mutatta meg, hogy ez a meccs folyik.
Akármiért is fogadta Orbán Viktor Vlagyimir Putyint, ne irigyeljük őt. Nem egyenlő felek beszélgetése ez, egyáltalán nem. Ha pedig ezt maga a miniszterelnök beismeri – amúgy sem rá valló retorikábn –, az mit jelenthet? Nem kérdés, nem lehet felnőni az orosz államfő mellé. De akkor mit lehet tőle úgy kérni, hogy ne háromszorosan fizessük meg?
