Nagy kérdést tett fel a minapi Mno (leánykori nevén Magyar Nemzet): mi lesz azokkal a migránsokkal, akik elérték a “kánaánt”, azaz Németországot. Nagy válaszokat nem adnak, a lényeg, hogy a Münchenbe érő RailJetről leszálló menekülteket egy összetett szisztéma által elosztják a tartományok és városok között. Ezt tapasztalhatta meg Aziz Elhádzsi is, akit még a Baross tér káoszában ismertem meg (és nem keverendő össze az életmentő Azizzal!).
Úgy döntöttem, ha már Aziz segített egy bonyolult csütörtöki konfliktust kibogozni (ld. lejjebb), elkezdem őt követni – az egyet a tízezrek közül -, és ameddig tudom, szemmel tartom az életét, hogy miként tud vagy nem tud beilleszkedni új hazájában, Svédországban. Legalábbis ide készült, ezt mondta, aztán az élet mást hozott.
Aziz és az Aszad-rezsim
Aziz a szír menekültek klasszikus történetét élte át. Az északnyugati Idlib tartományban, Dzsiszr el-Sugúrban született és élt. A város sokat látott már, 1980-ban, az iszlamista felkelés idején az akkori elnök (a mostani apja), Hafez el-Aszad csapatai brutálisan leverték a kormányellenes tüntetéseket, akár 200 tüntető is meghalhatott. A hamarosan 30 éves Aziz ezt persze nem élhette meg, ő már pacifikáltabb körülmények között nőtt fel, majd az aleppói egyetemen tanult gazdasági informatikai rendszerek szakon.
Még hallgató volt, amikor elkezdődtek a tüntetések, amik az addig békés Szíriát felforgatták. Ő még nem töltötte le a hadseregben leszolgálandó két évet az egyetem miatt, viszont a háború miatt be kellett volna vonulnia. “A hadsereg városokat rombolt le, embereket ölt meg, letartóztatott mindenkit, aki el-Aszad ellen volt, a sereg benne volt egy csomó véres cselekedetben, különösen a vegyifegyverek használatában és a civilek és városok elleni légitámadásokban” – írta a szír férfi, akinek otthonánál a tüntetések 2011-es kezdetekor százak életét követelő karhatalmi beavatkozás történt, mostanság pedig a kiszoruló kormányerők, az al-Kaida szövetséges an-Nuszra Front és a mérsékeltebb felkelő csoportok harcolnak a környékért.
Három választása maradt: beáll a seregbe és ő is elkezd civileket irtani, vagy beáll a felkelők közé és harcol a kormány ellen, vagy elhagyja Szíriát. Ez nem volt egyszerű, mert egy csomó környező állam bevezette a vízumkötelezettséget. Aziz ezért Egyiptomot választotta, oda még nem kellett vízum, de Egyiptomban nem volt jó élni. “Szegény ország volt és az egyiptomiak is gyakran utaztak más országokba dolgozni, mert Egyiptom tele van gazdasági-politikai problémákkal”.
Ő maga mint a tradicionális pengetős hangszeren, údon játszó zenész, éttermekben és kávézókban zenélt. A pénz azonban kevés volt, így továbbállt Libanonba, ahol kétkezi munkásként egy fatelepen dolgozott, itt viszont tudott félretenni magának. Két évet élt itt, de elkezdtek rosszul bánni a szírekkel, így Törökországba ment, ahol viszont sokat tettek a honfitársaiért. Három év után először itt találkozott a bátyjával és együtt határozták el, hogy valami normális országba mennek, ekkor kezdődött az útjuk Németországba.
A zászlós balhé megfejtése
Azizzal a Baross téren találkoztam múlt csütörtökön, amikor pár merész férfiember egy olyan szír zászlót hozott be a tömött térre, ami Basar el-Aszad jelenlegi elnök rezsimjéhez köthető. Mivel a békésnek indult tüntetésekbe Aszad lövetett bele, és ebből kerekedett ki a polgárháború, érthetően sok sebet feltépett a téren a zászló megjelenése. Hajszálon múlott egy lincselés, és mint minden újságíró, én is odarohantam. Aziz tudott angolul, ő fejtette meg, mi történt (a videó elején látszik rövid ideig, kék pólóban, bal oldalt).
A szemüveges sráccal később, szombaton is összefutottam a Keleti főbejáratánál, pár haverjával dumált meg valamit. Kiderült, az újra elindított nemzetközi vonatokat kihasználva el akartak jutni Ausztriába, vagy legalább a határhoz. Ez sikerült is, “egy határvárosig” mentek a vonattal, majd 40 perc séta után már az
osztrák oldalon voltak. Az osztrák rendőrök összeszedték őket és egy olyan befogadóállomásra vitték, ahol civilek elláthatták valamennyiüket.
Az áhított Németországban
Miután megvolt az étel, ital, ruha, mehettek a müncheni vonatra, itt pedig már nem is volt fennforgás, gyorsan megérkeztek. A németek csoportokra különítették őket, és ahogy a fent említett Mno-cikk is írta, szétosztották a menekülteket a városok között. Aziz és csapata az északi Hannover közelébe, egy Bockborg nevű településre került (bár ennek a térképen nem leltük nyomát). Regisztrációjuk után három hónap lesz várhatóan, amíg megkapják a szükséges iratokat, majd újabb hónapok, mire megtanulják a nyelvet. Ezután nézhetnek munka után.
Aziz eredetileg Svédországba akart menni, a célja a mesterfokozat, majd a phD megszerzése. Azonban azt írta,
Aziz elmondta, “nagy volt a különbség az osztrák és magyar rendőrök viselkedése között”, össze se lehet hasonlítani őket. Ellenben a magyar emberek segítőkészsége elérte az osztrákokét, itt is nagyon sok támogatást kaptak tőlük. Ezután Aziz fura módon azért kezdett sajnálkozni, hogy a menekültek egy része “nem volt szervezett, nem követte a szabályokat, bár a körülményeik bonyolultak voltak és az utcákon éltek, de ez nem indok arra, amit tettek” – magyarázta a férfi, akit továbbra is követni fogunk, és beszámolunk majd, milyen az élete új hazájában.
