Népirtók nyomában

Louise Arbour az International Crisis Group élén a világot érintő legsúlyosabb konfliktusokkal foglalkozik nap, mint nap. Képes volt megőrizni optimizmusát pedig nőként a hágai nemzetközi bíróság és az ENSZ legmagasabb pozícióiból vezette az emberi jogsértések és a népirtás elleni küzdelmet. Arbour szerint el kell hinni, hogy a civil társadalmi szereplők tehetnek valamit, és van úgy, hogy a tisztán látás érdekében ki kell kapcsolni az emberi együttérzést. A kanadai származású jogásznő a napokban Budapesten járt, hogy átvegye a Közép-európai Egyetem Nyílt Társadalomért díját.

A Jugoszláviával és Ruandával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék főügyészeként közvetlen betekintése volt a háborús bűnök feltárásába, a tömegsírok és emberiség elleni bűntettek borzalmaiba. Mi tette a legnagyobb hatást Önre munkája során?

1996-tól, amikor főügyész voltam, az esetek többsége még inkább a nyomozás, nem pedig a feltárás fázisában volt. Az időnk legnagyobb részét a szemtanúk kihallgatásával töltöttük, természetesen jártam a tömegsíroknál és jelen voltam az exhumálásásoknál is. Sokan azt hinnék, hogy személyesen nagyon közel kerültem az áldozatokhoz, de a valóság az, hogy inkább a feladat rendkívüli összetettsége rendített meg. Hasonlóan bármely más kemény környezetben folytatott munkakörhöz, nem engedhető meg a személyes bevonódás, máskülönben lehetetlen elvégezni a feladatot. Olyan hatalmas a szakmai kihívás, hogy nem szabad a személyes történetekbe belefeledkezni.

A háborús bűnök vizsgálatának módszertana ráadásul jelentősen eltér a nemzeti nyomozásoknál alkalmazott módszerekétől és hatalmas kihívást jelent. Nincs például felhatalmazásunk kutatásra, nem alkalmazhatunk lehallgató készüléket, nem támaszkodhatunk informátorok hálózatára sem. Az emberi szenvedést, talán éppen azért, mert olyan óriási volt, elhárítottam magamtól a munka érdekében.

Hogyan sikerül érzelmileg távolságot tartani a megindító szituációkban?

Egyszerűen ebben a környezetben kell dolgozni, és nem mintha nem lenne bennem empátia az áldozatokkal vagy az emberi szenvedéssel szemben, de annak érdekében, hogy hatékony legyek, rendkívüli módon koncentrálni kell arra, amiben hozzá tudok járulni a körülmények enyhítéséhez és ez nem más mint a szakértelem. Ez a hozzáállás magától értetődő, lehet, hogy éppen azért, mert szakemberként érkezek a helyszínre.

Volt olyan helyzet, amikor egy-egy emberi tragédia hatására mégis kiesett a szerepéből?

Már az ENSZ Emberjogi Főbiztosaként (2004-2008-ig –a szerk.) egy ízben a beszláni mészárlás helyszínére látogattam, ahol olyan anyákkal találkoztam, akiknek a gyermekét kivégezték az iskolát fogva tartó csecsen túszdrámában. Rá kellett jönnöm, hogy a találkozás azért érintett különösen mélyen, mert nem a nyomozás keretében voltam jelen, így nem bújhattam a szakmai védőpajzs mögé, mint a Balkánon. Teljesen megrendítő és magával ragadó volt találkozni a gyermekeiket sirató anyákkal.

Mennyiben befolyásolta a munkáját az, hogy nőként töltötte be a Nemzetközi Törvényszék főügyészi és az ENSZ Emberjogi főmegbízotti tisztségét?

Mindig meg kell próbálni egy hátránynak tűnő dologból előnyt kovácsolni. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy 15 évvel ezelőtt a Balkánon nagyon sok kolléga és politikus nem vette olyan komolyan a nőket, mint a hasonló beosztásban dolgozó férfiakat. Ez előny és hátrány is egyben. Lehet, hogy nem veszik észre, hogy mennyi mindent tehetnék, és nem respektálnak kellő képen, viszont nem is utasítanak el olyan erősen.

Mondana erre egy példát?

Már az ENSZ Emberjogi Főbiztosa voltam, amikor Szudánban, Dárfúrban jártam egy 50 ezer emberrel telezsúfolt menekülttáborban. Az ENSZ páncélozott, védett járművével érkeztem a helyszínre egy tolmács kíséretében. Arra lettem figyelmes, hogy habár a tábort vezető férfiaknak hatalmas gyakorlatuk volt a magas rangú külföldi vendégekkel való kommunikációban, amikor megszólítottam őket, sosem nekem, hanem vagy a jármű sofőrjének, vagy a hozzám legközelebb álló férfinek kezdtek el válaszolni. A tolmács többször figyelmeztette őket, hogy velem beszéljenek, mert én vagyok a „főnök”, de képtelenek voltak rá. Bólogattak, hogy értik, aztán megint a sofőr felé fordultak. Végül azt mondtam nekik, hogy nem gond, amit itt hallok tőlük, azt bárki elmondhatja. Viszont amikor pár ENSZ humanitárius dolgozóval a már a tábor mélyén egy csoport nővel elkezdtem beszélgetni, hihetetlen dolgokra derült fény. Ezek a nők a táboron belül tomboló korrupcióról meséltek nekem. Elmondták, hogy a bejáratot őrző férfiak, akik nem voltak hajlandóak szóba állni velem, önkényesen döntenek az élelmiszer-szállítmányok elosztásáról, és ha valaki egyedülálló és nincs mellette egy férfi, aki védelmezze, nem jut ételhez.

Ez a történet jól mutatja, hogy habár bizonyos szakmai körökben nem respektáltak megfelelően, a végén mégis olyan információ birtokába kerültem, amelyhez csakis nőként juthattam hozzá, mert az érintettek a bizalmukba fogadtak.

Louise Arbour a Közép-európai Egyetem Nyílt Társadalom Díját Soros Györgytől vette át Budapesten. (Az elismerést 13. alkalommal osztották ki, az eddigi díjazottak között volt például Sir Karl Popper, Vacláv Hável, Carla Del Ponte és Kofi A. Annan is.)

Az Ön munkája az egyik legnehezebb, leghálátlanabb a világon. Az igazság szeretetén kívül mi motiválta, hogy a Nemzetközi Törvényszék és az ENSZ után az ICG kötelékébe lépjen?

Rendkívüli módon hiszek a civil társadalmi szereplők erejében: a média, a kormányközi szervezetek egyre hatékonyabb ellensúlyt jelenthetnek a hivatalos szervekkel szemben. Nagyon nehéz a sikert mérni, mert a munkánk hatása nehezen fejezhető ki számokban. Viszont erőt ad a rengeteg visszajelzés: a kormányok, a külügyminisztériumok erősen támaszkodnak az ICG konfliktus zónákban történő kutatásaira, elemzéseire, előrejelzéseire. Ez nagyon fontos, mert pont ezekre a tevékenységekre egyre kevesebb a szabad kapacitás, főleg a kis országok diplomatáinak esetén. Szerény nagykövetségeik vannak a helyszínen, rendkívül kis költségvetéssel, azt is felemészti a biztonság megteremtése. A nemzetközi médiáról nem is beszélve, egyre kevesebb sajtótermék engedheti meg magának a folyamatos jelenlétet és tudósítást a konfliktuszónákból.

A legutóbbi ilyen konfliktus éppen a gázai flotta elleni támadás volt, amelyet az Ön által vezetett International Crisis Group jelentésében „halálos és veszélyes tünetnek” nevezett a Közel-Keletre nézve. Gondolja, hogy a gázai blokád feloldása önmagában jelentős eredményt hozhat a humanitárius katasztrófa enyhítésében?

Két féle képen tekinthetünk a helyzetre. Ha a gázai emberek szenvedésének enyhítése a cél, a blokád lazítása humanitárius célokból önmagában azonnali pozitív hatással járna. De politikai elemző szervezetként úgy gondoljuk, hogy ez nem elég. Hamis az a felfogás, amelynek alapján Gázát a Hamasz ellehetetlenítésének érdekében elszigetelték. Ez nem csupán izraeli politika, részt vesz benne az ENSZ, az Egyesült Államok, Európa és Oroszország is. A flottilla incidens rávilágított arra, milyen nagy szükség van az immár három éve kontra-produktív politika újragondolására. Nem megoldás, hogy a Hamasszal nem állunk szóba és várjuk, hogy az elszigetelés hatására elveszítse politikai erejét. A blokád hatására a szervezet nemhogy gyengült, inkább erősödött.

Ha körülnézünk a Közel-Keleten, a nemzetközi erőfeszítések ellenére aggasztó instabilitást tapasztalunk gyenge iraki kormánnyal és egyre erősebb afganisztáni ellenállással. Miért?

Ha a világtrendet nézzük, nagyon sok „jó hír” van. Az utóbbi évtizedben a fegyveres konfliktusok száma világviszonylatban radikálisan csökkent. Ez nem jelenti azt, hogy állandó csökkenésről van szó, de a trend az, hogy valóban kevesebb az áldozat és a sebesült. Abban, hogy egy konfliktus krónikussá válik, hogy elhúzódik, vagy éppen gyorsan fel lehet számolni, jelentősen jelentős szerepe van, hogy egy gyenge kormányról, kezdetleges infrastruktúráról van-e szó. Ezeket az alapokat nagyon nehéz megteremteni, főleg, hogy amikor egy nemzetközi szervezet megjelenik valahol, mindig a biztonság megteremtése az elsődleges.

Gondolja, hogy a Bush-adminisztráció által a terror ellen meghirdetett háború pozitívan befolyásolta az emberi és politikai jogok helyzetét a világban?

A terror elleni háború felbecsülhetetlen károkat okozott, az Egyesült Államok megbízhatóságát tönkretette. A nyugattal karöltve az emberi jogok és a demokrácia diadalát hirdette, miközben az első volt olyan alapvető egyezmények felrúgásában, mint amilyen a kínzás nemzetközi tilalma. Ez a kettős mérce rendkívül káros volt az amúgy is szkeptikusan fogadott „nyugati üzenet” fogadtatására. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos államok, mint például Sri Lanka, a „terror elleni” harcra hivatkozva rettenetes civil áldozatok árán számoltak fel a „terrorlistán” szereplő szervezeteket.

Obama éppen a Bush-doktrínával szakítva célul tűzte ki, hogy az Egyesült Államok elfogadottságát növelje a világban. Jó úton jár az amerikai elnök?

Obama ereje a hangjában, az üzenetében rejlik. Ő is rájött arra, hogy szükségszerű csalódásokkal is szembe kell nézni ahhoz, hogy Amerika ismét a szabad világ vezetője lehessen. A probléma az óriási elvárások és a világpolitikai adottságok közti óriási szakadék áthidalása. Az irány egy pozitívabb kommunikáció felé jó, a kihívás ennek beteljesítése lesz.