Választási elemzők szerint a május hatodikán esedékes brit parlamenti választás eredménye teljességgel megjósolhatatlan, hiszen a felméréséken egyik párt sem vezet érzékelhetően. Halvány előnye van ugyan a konzervatívoknak, de a voksolás után nagy valószínűséggel patthelyzet alakul ki, vagyis a három nagy párt egyike sem szerzi meg az abszolút többséghez szükséges legalább 326 mandátumot a 650 fős alsóházban.
A bizonytalan helyzet a Munkáspárt lassú lecsúszásának, a konzervatívok erőtlen hajrájának és az eddig „örök harmadik” liberálisok dinamikus előretörésének egyaránt köszönhető.
Brown, a megfáradt vezető
Elemzők szerint a Tony Blair visszavonulása óta eltelt három év után csoda, hogy a Munkáspártnak egyáltalán esélye van a győzelemre. Részben a komoly botrányok miatt, részben pedig, mert Gordon Brown minden kétséget kizáróan az egyik legszürkébb miniszterelnöke a pártnak, főleg elődjével, Tony Blairrel összehasonlítva. 2005 óta ráadásul a konzervatívokat az a David Cameron vezeti, aki a Margaret Thatchert követő időszak messze legkarizmatikusabb politikusa. Sikere és népszerűsége nagyban függ a mostani választási eredménytől, sőt, ez lesz az első igazi megmérettetése a konzervatívokat megreformáló, sokak által Blair igazi örökösének tartott fiatal pártelnöknek.
David Cameron, az ellenzéki brit Konzervatív Párt vezére és felesége
A várakozások mindenesetre sokáig nem voltak kérdésesek a legnagyobb ellenzéki párt számára. A cél, a közvélemény-kutatási adatok tudatában, teljes, elsöprő győzelem volt a több mint egy évtizedes kormányzásban megfáradt Munkáspárt felett. Ez az elvárás egészen ez év márciusáig reálisnak is tűnt, csakhogy az óta két fontos esemény történt.
Az egyik az, hogy a konzervatívok annak ellenére, hogy a választási kampány kezdete előtt még energikusan politizáltak, folyamatosan lehetséges programpontokat, érveket vonultattak föl és teljes változást sürgettek az elbukott munkáspárti évekkel szemben, a tényleges választási időszakra elnémultak, ez pedig sok választót elbizonytalanított. A másik esemény a brit parlamentarizmus történetében először, ám rögtön három részben megtartott pártelnöki televíziós vita sorozat volt, ami soha nem tapasztalt népszerűséget hozott az eddig lesajnált LibDemeknek és vezetőjüknek, Nick Cleggnek.
Nick Clegg, a nevető harmadik?
A liberálisok retorikája bár egyszerű, mégis nagyon hatásos, hiszen Clegg lényegében nem csinál mást, minthogy folyamatosan felhívja a választók figyelmét arra, hogy nem kötelező a két nagy történelmi pártra szavazni, főleg, ha van egy kormányképes alternatíva a háttérben. Ez az „árnyék-politizálás” azonban gyökeres fordulatot vett az elmúlt hetekben, amikor a televíziós viták alatt Clegg és pártja kilépett a háttérből és egyenesen katapultálta magát a Konzervatívok mellé és a Munkáspárt elé.
Nick Clegg, a brit Liberális Demokrata Párt vezetője egy kampánygyűlésen
A YouGov (neves közvélemény kutató – szerk.) szerint olyan sikeres volt Nick Clegg és a LibDemek stratégiája, hogy jelenleg a 35 százalékon álló Konzervatívok és a 25-28 százalékon álló Munkáspárt közé beton biztosan beékelődött a Liberális Demokrata Párt, a maga mintegy 30 százalékával. Kérdés azonban, hogy ez tényleges támogatottság-e, vagy csak átmeneti, ami a választás napján nem fog megmutatkozni.
A jelenlegi kutatási adatok alapján ugyanis a liberálisok leginkább a 18-30 év közöttiek szavazataira támaszkodhatnak, akik részben protest szavazók, részben pedig bizonytalanok, vagyis könnyen lehet, hogy ezen szavazók végül a biztosabb befutónak tűnő konzervatívokat vagy még inkább, a távolmaradást választják.
