Külföld

Bamako: eltűnt csapatunk egyik fele!

admin
admin

2007. 01. 24. 16:46

Szomorú hírekkel jelentkezet be a HUCARES a Bamakó-raliról. (Bálint Viktor csütörtök reggeli bejelentkezése szerint mindeki jól van, csupán az autók rakoncátlankodnak.) Csapatunk kettévált, a két autó között megszakadt a kapcsolat. A Mercedes az óceán fövenye előtt elakadt a homokban és a megrekedt autót megrohamozták a kéregető helyiek.

Vasárnap reggel indultunk tovább Dakhlából. Irány dél, a mauritániai határ felé. Továbbra is borzasztóan egyhangú táj, néha a tengerpart mellett haladtunk, az kicsit változatos volt – szép dombokat és homokkőből kialakult képződményeket lehetett látni –, de ahol már nem látszik a tenger, ott csak sivatag balról, sivatag jobbról, és a jó minőségű betonút, egyenesen. Már egy-egy kisebb kanyar is élményszámba ment!


Papírok kitöltése a marokkói kilépésnél (Képgaléria!)



Aknák között a senki földjén

Az aznapi táv nem volt sok, 367 kilométert kellett menni, csak ugye át kellett kelni a mauritán-marokkói határon, amely az előzetes információknak megfelelően leginkább egy bizarr film noir-ra emlékeztetett. Szerencsére semmi galiba nem történt, viszonylag gyorsan átjutottunk mindenhol, de ezek a helyek! A marokkói kilépés még viszonylag normálisan zajlott; három irodából kellett mindenféle pecsétet szerezni. De ahogy beléptünk a senki földjére, rögtön megszűnt az addig jó minőségű út, és egy kietlen, földes-köves területre értünk, ahol össze-vissza vezettek mindenféle nyomvonalak – de út sehol. Itt kell eligazodni, ezen a 8 km-es szakaszon, ahol végül is minden út a mauritániai határátkelőhöz vezet, de nem mindegy melyiken mész – ez a rész ugyanis telis-tele van aknákkal!

Életúnt határőrök


Lassan haladtunk, utunkat felrobbant és kiégett autóroncsok szegélyezték. A GPS itt semmit sem ért. Kisebb konvojban haladtunk, míg megláttunk egy viszonylag új Mercedest, rajta Budapest-Bamako molinóval. Itt várt a helyi túrakísérőnk, aki intézi a mauritániai dolgainkat. Tőle kaptuk meg a kötelező biztosításokat az autókra, és persze pénzt is lehetett váltani nála, elég rossz árfolyamon. Ő fog minket kísérni végig a mauritániai szakaszon, ő intézi a szállásokat, amelyek itt már nagy felállított sátrak. A mauritániai határon mindenféle ócska fabódékba kellett bemenni, és sok-sok papírt odaadni a határőröknek, akik szemmel láthatóan borzasztóan unják a dolgukat. 50 fok meleg, a sivatag közepén, borzasztó körülmények között dolgoznak – nem csoda hogy utálják, amit csinálnak. Az egyik bódéban, 1000 légy között, a földön ülve, illetve egy lerobbant ágyon fekve nézték meg a papírjainkat, a két őr géppisztolya szinten a földön hevert.


Tilos az alkohol

A határon sok más turistával is találkoztunk, sok francia lakóbusszal. Nagy kaland volt a maradék alkohol átcsempészése a határon – itt ugyanis tilos a fogyasztása –, vizespalackokba öntve tudtuk átvinni, nem kis izgalom közepette (senki nem akart levágott kézzel hazatérni…). Ezen a szakaszon is átjutottunk, és ahogy beléptünk az országba, ismét jó minőségű betonút fogadott minket. A helyiektől megtudtuk, hogy 2005-ben építettek, és elvezet egészen a fővárosig. Itt haladtunk át azon a vasúti vonalon; ahol a világ leghosszabb vonata közlekedik, 1 km hosszú egy szerelvény, keletről hozza a tengerpartra a vasércet.


Mauritán vendégszeretet

Ezen az úton viszonylag keveset mentünk, mert lekanyarodtunk nyugat felé, az aznap esti szállásunkig, Nouadhibou felé. Ez is – akárcsak Dakhla – egy félszigeten van. Ahogy beértünk, rögtön realizáltuk, hogy ez egy másik világ Marokkóhoz képest. Borzasztó állapotok közepette laknak emberek, összedőlőfélben lévő viskókban és bódékban, és mindenhol mindent árulnak. Poros viskóból, legyek közepette húst, földről tojásokat, felrobbant és kibelezett autóroncs mellől gyümölcsöket. A legfurcsább az volt, hogy borzasztóan szemetes és koszos a város – később kiderült, hogy ez egész Mauritániára érvényes.


Mauritán Merci (Képgaléria)


A városban megtaláltuk a hivatalos esti szálláshelyet, egy kempinget. A mezőny jelentős része már itt volt, mindenki verte fel a sátrat. Mi itt is a helyi megoldást választottuk – előre felállított nomádsátrat béreltünk ki nyolcunknak. Az alkudozás során már megértettük: a szemmel látható nyomor ellenére ez egy borzasztóan drága ország. 50 eurót fizettünk a sátorért. A kemping egyik alkalmazottja felajánlotta a bamakósoknak, hogy készít vacsorát, sült halat, rizst és zöldségeket. Mi persze beneveztünk rá.


Furcsa, hogy ahogy eddig láttuk, a bamakós mezőny nem igazán akar helyi ételeket enni, nem ülnek be reggelizni, nem teázgatnak – tulajdonképpen majdnem mindenki az otthonról hozott kajáit eszi. A halvacsora nagyon finom volt, de ez sem volt túl olcsó, 1000 helyi egység volt (800 forint), plusz ajándékok (póló és társai). Az este végül egy nagy pókerpartiban végződött, majd alvás.

Hétfői útvonalunk

Másnap, azaz hétfőn korán keltünk, eligazítás hétkor, ez a nap az egyik legkeményebb – később értettük meg, miért is. Szokás szerint nem tudtunk gyors reggeli indulást produkálni, plusz még tankoltunk, valamint pénzt váltottunk és reggelizgettünk. Azaz jó későn startoltunk. A hétfői szakasz elvileg csak 355 kilométer, azaz nem lett volna sok, főleg mivel nagyon jó minőségű az út. Azonban most már kalandrészt is beépítettek az útvonalba. Az esti cél egy tengerparti pont volt, ahol vadkempingezett volna a mezőny. Mivel a főútról először ki kell menni a tengerpartra, és onnan a fövenyen autózni a végcélig, két lehajtó volt megadva: egy a 4 kerekes terepjáróknak, egy pedig a Mergához hasonló hagyományos kétkerekeseknek.

A tengerparton a négykerekeseknek több mint 100 kilométert kell menniük a szállásig, a kétkerekeseknek – mivel ők később térnek le – csak mintegy 20-at. Ez a szakasz amúgy egy nemzeti park, ahol számos Európában honos madár telel át, plusz sok helyi madár is található. A lehajtókig a szokásos sivár, sivatagi táj fogadott minket, azzal a különbséggel, hogy ez már tényleg a klasszikus Szahara, csak homok, néhol némi bokros növényzettel. Az út szélén néha nomád sátrakat láttunk, tevékkel és kecskékkel, néha pedig kiégett autóroncsokat.

Utánpótlást vásárolunk

A négykerekesek hamarabb hajtottak le a partra, egy nagyon kemény 10 kilométeres úton. Így csapatunk elhatározta, hogy kettéválunk: a Pajero lemegy a nehéz szakaszon, a Merci pedig tovább megy a könnyebb lehajtóhoz. Az elválásnál feltöltöttük a kocsikat a benzinkannákból, és még vettünk vizet egy kis bódéból: érződött a monopol pozíciója, egy 1,5 literes palackot 400 helyi pénzért (ougiya) árult. Végül megegyeztünk 300-ban, plusz kis ajándékok, persze mindenkinek. Furcsa, hogy aki ennyiért árulja a vizet, miért harcol egy újabb csomag ceruzáért. Valószínűleg nem ők szorulnak rá a legjobban a külföldi turisták ajándékaira…

Irány a tengerpart

A Pajero 5 emberrel ment, mi pedig, immár csak hárman hajtottunk a Mergával a másik lehajtóhoz, 100 kilométerrel arrébb. Elváltunk – azóta pedig nem láttuk egymást… De erről később. Késésben voltunk, így siettünk, szerettük volna utolérni a többieket, hogy a tengerhez vezető lehajtón ne egyedül kelljen haladnunk. Ha bármi gond van ugyanis, senki nem tudna segíteni nekünk. Utol is értük őket. Az út borzasztóan rossz, valamikor betonból volt, de az már lekopott, iszonyatosan rázott, és néha vastag sivatagi homok lepte el. A Mergával nehezen, de azért biztosan túljutottunk rajta, és kiértünk a tengerparton lévő kis halászfaluba.


Fociedzés Mauritániában (Képgaléria)



Ajándékot követelnek a helyiek

Az előttünk lévők CB-n beszóltak nekünk, hogy vigyázzunk, és zárjuk be az ajtókat. Ekkor még nem teljesen értettük miért, de aztán megláttuk azt a kábé 50 gyereket és felnőttet, akik lerohanták az autókat, és dörömbölve petit cadeau-t, azaz ajándékot kértek. Mivel itt már mélyült a talaj, egyre több homok volt, növelnünk kellett a sebességet, hogy lendületből átmenjünk a buckákon; és kiérjünk a fövenyre. Ha megállunk, a homok miatt nem indulunk el újra. A Merga ment, ment – rajtunk a gyerekekkel –, majd sajnos rossz nyomot választottunk, az előttünk lévő autó leállt, így lassítanunk kellett – ez pedig a végünket jelentette. Beástuk magunkat a homokba, a tengeri fövenytől 10 méterre. Akárhogy is próbáltuk, nem mentünk se előre, se hátra. A gyerekek persze a kocsi körül ugráltak, és ajándékokat követeltek, kezdett feszültségteljessé válni a hangulat. Mi ugyanis idegesek lettünk, hiszen lassan jött a dagály! Azaz már biztos volt, hogy a táborig nem jutunk fel – a fövényen csak apályban lehet autózni – ráadásul már azon kellett izgulni, hogy ha nem tudjuk a kocsit kiszedni hátrafelé, akkor elmos minket a víz!


Rémálom a fövenyen

A gyerekek és az időközben érkezett felnőttek persze próbáltak segíteni, ástak és magyaráztak – persze cserébe ajándékot kérve –, de a helyzet nem javult. Az előttünk lévő egyik terepjáró visszajött értünk és megpróbált kivontatni; de elszakadt a kötelünk, több próbálkozást pedig nem várt meg, mivel a dagály érkezése miatt sietnie kellett. Hoppá – mi lesz most??? Nagy szerencsénk volt. Kiderült, hogy nem mindenki ment még be a fövenyre, és az egyik izmos terepjáró hátulról értünk jött, és kihúzott minket vontatókötéllel hátrafelé (köszönet Golyónak!!).

Közelharc az ajándékokért

A vontatás közben azonban – mivel a helyiek látták, hogy sikerül kijutnunk, és féltek hogy ajándékok nélkül mennénk el – a gyerekek intenzíven megrohanták a kocsinkat, rákapaszkodtak, és nyúlkáltak befele kiabálva!!! Nekünk azonban nagy gázzal menni kellett, különben megint beragadtunk volna a homokba! Félelmetes volt – de a legrosszabb csak ezután jött. Ahogy kiértünk a mély homokból, meg kellett állnunk, hogy elpakoljuk a homokvasakat és lapátokat, plusz akartunk adni pólókat és ceruzakészleteket a gyerekeknek. Bepakoltunk és beszálltunk, elkezdtünk ajándékokat osztogatni – ekkor azonban pokoli hangulat kerekedett, összeverekedtek az ajándékokon, ütötték egymást és az autót, másztak be a kocsiba. Mi közben elindultunk, mert láttuk, hogy ennek csak akkor lesz vége, ha elmegyünk. Ám ők futottak velünk, a verekedés folytatódott, mi pedig azt láttuk, hogy egymást lökik fel, csak hogy az autóhoz férjenek, ahonnan mi adogattuk ki a ceruzakészleteket, pólókat. Rettegtünk, hiszen ha valaki a kocsi alá esik, akkor könnyen elüthettük volna! Iszonyú félelmetes pillanatok voltak, utólag azt gondoltuk, hogy ebben a szituációban nem lehet jól viselkedni. Ha adsz ajándékot egynek, mindenki azt akarja, ha többeknek, akkor látják, hogy sok van, és mindenki akar belőle. Ha nem adsz nekik semmit, akkor feldühödnek – hiszen segítettek az autót kiásni. Ráadásul mi ugye éppen azért hoztunk ajándékokat, hogy az ilyen településen lakóknak segíthessünk. Kicsit tanácstalanok vagyunk, azóta is erről beszélünk folyamatosan, össze vagyunk zavarodva.

Eltűnt a Pajero

Ahogy kiértünk a faluból, eldöntöttük: irány vissza a betonút, az a biztos terep autózásra. Találkoztunk másokkal is, akik hasonlóan jártak, mint mi, beragadtak a homokba és visszafordultak, nem tudtak, vagy nem is akartak eljutni a hétfő esti tengerparti vadkempinghez. Közösen elhatároztuk, hogy elindulunk a következő napi célállomásra, a mauritániai fővárosba, Noakchott-ba. A Pajeróról nem tudtunk semmit, mivel a műholdas telefon náluk volt, és más autókban, akikkel találkoztunk, nem volt ilyen készülék. Csak remélni tudtuk, hogy minden rendben van velük.

Megszállunk a mauritán fővárosban

Több ellenőrzőpont után késő délutánra beértünk a fővárosba – hatalmas szmogfelhő és szemétdombok tömege fogadott minket a külvárosban. Megtaláltuk azt a hotelt, amely mellett a következő napi szállás lenne – kedd este itt találkozik a mezőny. Hosszas alkudozás után sikerült elérnünk, hogy már hétfő este is itt kempingezhessünk. Több bamakós viszont bement a városba szállást keresni. Mi lepakoltunk, és beültünk egy halvacsorára a helyi hotel éttermébe. Jót ettünk, és jó sokat fizettünk: közel 13 ezer forintot hármunknak. Később találtunk egy csapatot, akiknek a telefonjáról üzenetet küldtünk a Pajerónak, kértük jelezzenek vissza, ha kell nekik segítség. Válasz azonban nem érkezett. A tengerparton, az óceán morajlására aludtunk el.

Most kedd dél van, bejöttünk a városba körülnézni, internetet és telefont keresni. Vettünk egy helyi telefonkártyát, arról próbáljuk felhívni a Pajerót, de ki vannak kapcsolva. Ebből arra következtetünk, hogy jól vannak és jönnek – ha baj lenne, bekapcsolnák a telefont. Most készülünk a nemzeti múzeumba. A városban borzasztó meleg van és nagy szmog. Este a szálláshelyen egy nagy nomád sátor alatt nagy buli lesz – megünnepeljük, hogy átszeltük a Szaharát. Bár mi igazi homokban nem sokat mentünk – csak a fenti kalandban volt részünk –, ez nekünk is nagy ünnep lesz.

Holnap irány Mbout, onnan pedig még nem tudjuk: az utak minősége dönti majd el, merre vesszük az irányt.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Mentőkhöz menekült az elkószált 14 éves kutya

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.