Koszovó
Terület: 10,9 ezer négyzetkilométer . Népesség: A nyolcvanas években lezajlott utolsó népszámlálás 2,1 millió lakost mutatott ki; ebből 90 százalék albán, 5 százalék szerb, 5 százalék egyéb (roma, askáli, egyiptomi, bosnyák). A népesség 63 százaléka 30 év alatti. Egy főre jutó GDP: 1200 euró/év Gazdasági szerkezet: A szolgáltatások 60 százalékos súlya a meghatározó; a mezőgazdaság 25 százalékot, az ipar 15 százalékot képvisel. Munkanélküliség: Becslések szerint 40-45 százalék.
Forrás: Riimvest
Mintha egy-két évszázadot visszaléptünk volna az időben, a koszovói főváros, Pristina kis mellékutcája vaksötét, csak a holdfény világítja be. Az ablakok mögött mécsesek pislákolnak. Az ember alig várja, hogy kiérjen a főútra. Ott ugyan a közvilágítás szintén nem működik, de legalább az autók lámpái szórnak egy kis fényt, és a legtöbb bolt, étterem is ki van világítva. Igaz, ennek az az ára, hogy a bejáratok előtt kisebb-nagyobb dízelgenerátorok dübörögnek. A sarki kis éjjel-nappali beéri egy fűnyíró méretű áramfejlesztővel, de a Dion Hotel előtt álló szerkezet már legalább két pingpongasztalnyi. A zaj- és levegőszennyezés olyan, akár egy kamionparkolóban. És ez így megy minden este – olvasható a beszámolóban.
A tudósító úgy látta, hogy nem is az energiahiány az ország legnagyobb gondja. Hanem például az, hogy a fejlesztésekre kapott nemzetközi támogatással sem tudnak mindig jól gazdálkodni. Nemzetközi szerencselovagok bukkannak fel gyakran a tartományban és “segítenek” elsíbolni a pénzt.
Pedig a megoldás kézenfekvő lenne: Koszovó olcsón, külszíni fejtéssel kitermelhető lignitkészlete ugyanis 13-15 milliárd tonnára tehető. Ez a – jelenleg Szerbia részét képező – tartomány több mint 100 évi energiaellátáshoz lenne elegendő, csupán a megfelelő infrastruktúrát kellene kiépíteni hozzá: erőműveket, vezetékhálózatot, elosztó központokat. Eközben Albániától Szerbiáig Koszovó szinte valamennyi szomszédja komoly energiaproblémákkal küzd.
A tartomány külkereskedelmi mérlege teljesen felborult: az export értéke csupán 4-5 százaléka az importénak. „Ma alig-alig folyik termelés Koszovóban” – ismeri el Shpend Ahmeti, a Világbank pristinai irodájának egyik vezetője. Szerinte a koszovóiak „elszoktak” a termelő munkától. Szinte minden családban vannak külföldön, elsősorban Nyugat-Európában dolgozó rokonok, akik készpénzt küldenek haza. Emiatt a fogyasztás lényegesen magasabb, mint amire a csaknem 50 százalékos munkanélküliségi adatból, vagy a 150-200 eurós átlagfizetésből gondolni lehetne, és ez elsősorban a különben is relatív alacsony tőkeigényű szolgáltatóipar felé tereli a befektetéseket.
Koszovót is megmentheti a magánosítás, ám azt Szerbia nem nézi túl jó szemmel. Belgrád érvelése szerint a koszovói vállalatok a jugoszláv állampolgárok erőfeszítéséből jöttek létre. Tény, egy időben a fejlettebb jugoszláv tagállamok dolgozói 5 százalékos „önkéntes” adót fizettek az elmaradottabb régiók felzárkóztatásáért, ráadásul Belgrád mindmáig folyamatosan teljesíti a Koszovóban regisztrált jugoszláv vállalatok nemzetközi tartozásait is.
A Figyelő riportja ezt a bonyolult helyzetet mutatja be, benne a magánosításhoz és a leendő síparadicsomhoz fűződő álmokat is.
(A cikk telejes terjedelmében a Figyelő hetilapban olvasható!)
