Kenesei István: A pannon puma ugrani készül
Kezdetben, nagyjából tavaly ilyenkor, Navracsics reszortfelelős miniszter csak pár hónapot kért, hogy rendbe hozza az Erasmus (Horizont és más EU-finanszírozású pályázatok) ügyét. Aztán ahogy múltak az eseménytelen hónapok, úgy kezdtek ígérni alternatív megoldásokat, melyekről e hasábokon is megemlékeztünk (ld. Tilt, tűr, támogat, 2023/39., szept. 29.).
Éppen karácsony előtt végül megjelent 10 milliárdos kerettel a Pannónia Ösztöndíjprogram, amely Hankó Balázs államtitkár szerint „jövőre 8 ezer diáknak, oktatónak és kutatónak teszi lehetővé, hogy a világ bármelyik felsőoktatási intézményében nemzetközi tapasztalatokat szerezzen. Az így teljesített krediteket minden esetben elfogadják a hazai intézmények, illetve a tapasztalatszerzést havi 350-500 ezer forintos ösztöndíjjal is támogatja a program. A forrás 20 százaléka, 2 milliárd forint arra szolgál, hogy a világ 250 legjobb egyetemének valamelyikére jussanak el a magyar diákok, oktatók és kutatók”. A program természetesen kizárólag az alapítványi egyetemeket célozza. Sajnos az időzítés nem volt szerencsés, mivel a pályázati határidőt január végében szabták meg. Még ha külföldön nem zártak is be az ünnepekre az egyetemek, nálunk gyakorlatilag minden intézmény leállt január 8-ig, nem is az idei hosszabb iskolai szünet, hanem a fűtési költségek megtakarítása miatt.
Váncsa István: Eldorádó
Örömhír: államunk a Kúria döntése alapján kénytelen lesz megismerhetővé tenni a Mátrai Erőmű megvételének-eladásának dokumentumait, s ezáltal a felcsúti pénzmágus műhelytitkaiba – ha messziről és félhomályban is, de – betekintést nyerhetünk. Hogy mire megyünk vele, az nem kérdés, semmire, de elborultabb pillanatainkban azt is képzelhetjük akár, hogy okosabbak lettünk valamivel, pedig dehogy.
Azért csak olvasgassunk.
Maga a történet borzongatóan érdekes, már csak azért is, mert a mi csökött értelmünkkel igazából fel nem fogható. A Mátrai Erőmű értéke a közhit szerint semennyi, nulla, zérus, tulajdonosának nyűg a hátán, pénzt nem hoz a házhoz, csak viszi. Gondolkodó lénynek akkor se kéne, ha fizetnének azért, hogy megvegye. Mások szerint viszont fölöttébb becses vagyoni elemről van szó, amit az is mutat, hogy bölcs és gondoskodó államunk húszmilliárd jó magyar forintot adott érte, persze nem akárkinek, hanem a nemzet gázszerelőjének, de akkor is.
Nyájas olvasónk bizonyára tudja, hogy Lőrinc barát és az ő kompániája a Mátrai Erőmű 72,62 százalékos tulajdonrészét 2017-ben fölvásárolta, a vállalat közgyűlése pedig 2019 elején akként határozott, hogy a részvénytársaság tagjainak 11,2 milliárd forintos osztalékot fizet.
Ez a történetmorzsa egyébiránt önmagában is elegendő ahhoz, hogy Lőrinc barát üzleti zsenialitásának sajátosságait felvillantsa: megvesz valamit, homoksivatagot, jégmezőt, miazmás kipárolgású lápvidéket, bármit, amit a hétköznapi gondolkodású átlagember messziről kerülne el, szerzeményét varázspálcájával megérinti, vagy csak feléje mutat, az pedig megnyílik, és környezetét kimondhatatlan tömegű kinccsel borítja be. Új birtokosa unottan szemléli a mutatványt, majd alig észrevehető mozdulattal int az udvaroncainak, ők az aranyat, drágakövet, mifenét teherautókra lapátolják, és megindulnak vele a bank felé. Utóbbinak az épületét rögvest bővíteni is kell ahhoz, hogy az érkező betétnek a legértékesebb hányada valahogy beleférjen, a többi majd ellesz valahol kint az udvaron is.
Aki ezt nem képes legalább nagy vonalakban utána csinálni, az biznisszel ne is próbálkozzon, Magyarországon legalábbis semmiképp. Arra ő csak ráfarag.
Klaniczay Péter: Mégis kié a zsámbéki romtemplom, és mi is lesz vele?
Torma Tamás nagyszerű írásához (Kié a zsámbéki romtemplom? (ÉS, 2024/1., január 5.) kapcsolódva érdemes még néhány gondolatot felvetni. Főként, hogy néhány díjazott és megvett tervet bemutattak az interneten, illetve a Magyar Építész Szövetségben tartott pályázati ismertetőn.
Akkor a Magyar Királyi Közoktatási Kincstár és a Műemlékek Országos Alapja volt tulajdonosként bejegyezve. Ez a romtemplom műemlékké nyilvánításához kellett, mégpedig abban az állapotában, ahogy akkor volt, vagyis Möller és Lux összes kiegészítésével együtt, eszerint azok is műemléki védelem alatt állnak. Persze nem csak azért, mert a törvény így rendelkezik, hanem a műemléki, restaurálási etika és az Európában már azóta uralkodó konzerválási elvek miatt. Ezért is furcsa, hogy a pályázati kiírás, illetve a pályázók kérdésére a kiíró szerint Möller és Lux kiegészítéseinek megtartása csupán tervezői kérdés, vagyis akár el is bonthatók. Nosza rajta, el is bontja a tervezők többsége, hiszen ezekkel együtt nem lehetne szép, bazilikális kialakítású, közel „eredeti” formájában rekonstruált templomot építeni, mint ahogy a kiírás szintén megkívánta. A kiírásról persze nem tudni, hogy kik alkották, de hogy bűn volt ilyen szinten megkötni a pályázók kezét, az biztos. Talán előbb-utóbb ők is belátják.
Bajomi-Lázár Péter – Boldog Dalma: Az újságírás vége?
Megváltozott a felhasznált technológia és formátum is. A közösségi platformokon előtérbe kerülnek a vizuális és az auditív tartalmak, háttérbe szorulnak a szövegszerű információk. Egyre gyakoribbá válik az „élő” tudósítás, a percről percre frissülő hírfolyam, ám ez nem engedi meg az információk ellenőrzését és kontextusba helyezését.
A közönség tájékozódási szokásai is átalakultak. Egyre többen fordulnak hírekért a közösségi médiumokhoz, és egyre kevesebben a hagyományos hírszerkesztőségekhez. A platformokon azonban csupán töredékes, kontextus nélküli információkat találnak. Sokan a híroldalakat is a közösségi platformokon keresztül közelítik meg, így a szerkesztőségek ki vannak szolgáltatva azok átláthatatlan módon működő és a szolgáltatók által időről időre egyoldalúan módosított algoritmusainak. A Facebook például 2022-ben jelentette be, hogy az egész világon megnehezíti a politikai tartalmakhoz való hozzáférést.
Az információs forradalom más okból is megingatta a professzionális újságírás pozícióját: a neten olcsón és szisztematikusan terjesztett hamis hírek az igaz hírekbe vetett bizalmat is aláássák. E fogyatkozó bizalmat tovább erodálják azok a politikusok, akik – mint Donald Trump – álhírgyáraknak nevezik a kényelmetlen kérdéseket feszegető szerkesztőségeket.
Egykor sajátos modus vivendi működött az újságírók és a politikusok között. A politikusoknak szükségük volt az újságírókra ahhoz, hogy elérjék választóikat; cserébe információkkal látták el az újságírókat. Ma már azonban a közösségi platformokon közvetlenül is üzenhetnek a szavazóknak, megkerülve az újságírókat. Nincs többé szükségük a professzionális sajtóra, ezért nemegyszer elzárják az információkat az újságírók elől. Kérdés, hogy a sajtót lehet-e még egyáltalán a negyedik hatalomnak nevezni.
Majtényi László: Egy boldog napom – A Magyar Hülye Állam és a reziliencia
Mondom még egyszer, Az első gól című film ugyan nem a viktoriánus erkölcs, hanem a maga eszközeivel a szabad élet levegőjét árasztja, de mindeközben a szexualitás vagy az erőszak annyira sem jelenik meg a vetítővásznon, mint a pesti, a miskolci vagy a falusi utcán. Másról szól. Mindösszesen akad egy szereplője, aki futballista, és mellesleg nem azonosul születési nemével.
A reziliencia más tudományterületek mellett a társadalomtudományokban is egyre divatosabb, de a mindennapi szóhasználatban kevésbé elterjedt fogalom. Pontos magyar fordítása nincs. A társadalom csoportjainak védelmi mechanizmusa, konfrontációt kerülő vonakodás, nem kollaboráció, rugalmas ellenállás, egyensúlykeresés, egyéni makacskodás, a tilalmak szándékos elfelejtése, kívül maradás az állami indoktrináción, propagandán, hatalmi nyomulásokon és bolondságokon, ezek megkerülése, kicselezése, ragaszkodás önmagunkhoz.
Itt azt értem reziliencián, ahogy a moziüzem mérsékletén és a nézőközönség magatartásán legalábbis a filmnézés kis köreiben zátonyra fut a hülye állam homofób gyűlöletpropagandája. Repestem a boldogságtól, amikor körülnéztem a moziteremben. A nézők között több családot láttam kamasz és kiskamasz gyerekeikkel. Egy felső tagozatos nagylány – ha jegyet nem vett is neki – maciját is elhozta.
A nemzeti együttműködés gyűlöltető rendszere például a nőket erőszakoló menekültekkel, a keccsölő többséggel ellentétben henyélő romákkal, olykor a hivatalos Izrael-barátságról leválasztott zsidókkal, a rossz szagú hajléktalanokkal, a gyerekeinket érzékenyítéssel behálózó nemváltókkal, a fajkeveredést pártolókkal szembeni védelem esztelen beszédmódjára alapozott ígéretével épít választási gyűlöletközösségeket. A rendszer elleni váltakozó sikerű kisded lázadások, így az internetadó elleni tüntetéstől a Freeszfe összművészeti forradalmáig és a szabad közoktatásért, a tanszabadságért folytatott nyílt küzdelmek megdöntötték a rendszer sérthetetlenségének mítoszát. A szervezetlen, ám tömegessé váló A Négyszögletű Kerek Erdőben mától tilos a bukfenc! típusú hülye hivatalos szabályok tébolyát láthatóvá tevő reziliencia pedig alááshatja hitelességét.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
