Vásárhelyi Mária: Tehetséges politikus vagy gátlástalan kalandor?
Bevallom, kevés dolog hoz ki jobban a sodromból, mint amikor barátaim, ismerőseim Magyarország jelenlegi miniszterelnökét rendkívül tehetséges politikusként jellemzik. Hiszen, ha alaposan megvizsgáljuk Magyarország elmúlt 12 évét, akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a Szálasi-korszakot kivéve nem volt ennyire kudarcos évtizede a modern kori magyar társadalomfejlődésnek. Mert voltak ugyan ennél sokkal keservesebb időszakok, de ha az elszalasztott lehetőségeket mérjük az elért eredményekhez, akkor jóvátehetetlen kudarcsorozat bontakozik ki a szemünk előtt.
Az ország az elmúlt két évszázadban soha nem volt olyan kedvező helyzetben, hogy önállóan, saját maga dönthetett sorsáról, olyanban meg végképp nem, hogy a kitűzött cél megvalósításához elképesztő nagyságú anyagi erőforrás is rendelkezésére állt. Szabadon dönthetett arról, hogy milyen társadalmi, politikai rendszer felépítése útján indul el.
2004 után biztosak voltunk abban, hogy az a kormány, amely megnyeri a következő választásokat, ciklusokon keresztül nem fogja elveszíteni a hatalmat, olyan bőséges anyagi források állnak majd rendelkezésre az ország átalakítására, elképzelései megvalósítására.
Nem így történt!
Földes Györgyi az idei irodalmi Nobel-díjasról
A 2022-es év irodalmi Nobel-díját Annie Ernaux nyerte el – s bár voltak még esélyes versenytársai, többek között a nemrégiben egy szélsőséges iszlamista merénylő által megtámadott Salman Rushdie, a francia írónő győzelme voltaképpen nagyon is a levegőben volt. A bizottság indoklása szerint a világszinten legfontosabb irodalmi díjat a szerzőnek azért a bátorságért és éleslátásért ítélték oda, amellyel a személyes emlékezet gyökereit, elidegenedését, kollektív határait elénk tárja.
Nobel-díjat kapni erre az életműre felszínes megítélés szerint ellentmondásnak tűnhet: hiszen az, hogy egy író a pályája során látszólag csak a saját életét írja, munkássága önéletrajzok sorozata, sokak számára kisszerűségnek, fantáziahiánynak, esetleg kifejezetten nárcizmusnak látszhat. Vagy éppen, ami már persze kicsit nemesebb következtetés: hogy a szerző arra a belátásra jutott, bűvös köréből úgysem tud kitörni, a maga számára ő az ómega és az alfa.
Csakhogy ez éppen fordítva van, pontosabban: fordítva is igaz. Ráadásul – ebből következően – ebben az életműben már csak emiatt is sokkal nagyobb a tét. Egy ember – illetve, ami Annie Ernaux regényeinek esetében ugyancsak kiemelten fontos: egy nő – életének vannak olyan pillanatai, mozzanatai, amelyek egyrészt primordiálisak, mert lét és nemlét, élet és halál a tárgyuk, vagy a mindent átható szenvedély uralja őket; másrészt mint ilyenek minden más ember (nő) sorsának is meghatározó és csontig hatoló tapasztalatai – így lesz a saját kollektív is egyúttal. Annie Ernaux ezeket tárja elénk műveiben.
Csillag István: Mankurtok Kelet-Európában
Biztosan emlékeznek: a mankurt az a rab, aki nem emlékszik a múltjára. Ezt azzal érik el fogvatartói, hogy megkötözött kézzel és kopaszra borotvált fejjel vállig a homokba temetik, hadd süsse a nap. Nem elég, hogy napokig szenved a forróságtól, étlen-szomjan, még azt az elviselhetetlen kínt is ki kell állnia, hogy egy frissen leölt teve lenyúzott nyakbőrét (sirit) feszítik kopasz fejére, amely a napon való száradástól egyre szűkül, egyre jobban szorítja a fejet, hogy ettől a rettenetes fájdalomtól – ha túléli – teljesen megzavarodjék, ne emlékezzen nevére, nyelvére, anyjára. Csingiz Ajtmatov Egy évszázadnál hosszabb ez a nap (1982) című regényében írja le a közép-ázsiai népek között ismert mondát, amit a kirgiz író a nagyoroszok által a Szovjetunióba betagolt népek emlékezet- és identitásvesztése példázatának szánt.
Itt, Közép-Európában, ahol a megkésett nacionalizmus által vezérelt nemzetállamok vezetői szinte minden alig százéves országban sirit húztak az újonnan megrajzolt államhatárok közé szorult kisebbségek fejére, a mankurttá válás kínját mindennap éljük. Kézenfekvő az ukránokkal példálózni, akiktől Putyin a nagyorosz nacionalizmus nevében rabolja területüket, műkincseiket; házaikat, templomaikat rommá lövi, készül elvenni a múltjukat, ám Putyin lendülete, hogy neki „a Szovjetunió helyreállítása az első”, az ellenkezőjébe fordul, éppen most teremti meg az ukrán nemzetet.
Széky János: Magyarvalóság
A valóság bonyolultabb, mint a magyar kormánypropaganda, továbbá a valóság, az valóság, a magyar kormánypropaganda ellenben hazugság. A kávé drágulását nem lehet az Oroszország elleni szankciókkal magyarázni, de amúgy a földgázét sem. Pontosabban: amikor a propaganda-csővezetékből az a szöveg dől, hogy „brutálisan drágították a gáz árát a brüsszeli szankciók”, akkor egyszerűen a nagyközönség képébe hazudnak, ugyanis a gáz árát nem a brüsszeli szankciók drágították brutálisan, hanem kormányunk szeretett orosz üzletfelei.
A szankciók egy csomó más dologról szólnak; a gázár szeptemberi durva emelkedésének fő oka pedig nem Brüsszel oktalan ruszofób akaratoskodása volt, hanem a Gazprom, azaz a Kreml bosszúja – a Putyint és klienseit sújtó szankciókra adott válaszuk.
Ha tehát bármilyen magyar kormányoldali politikus, „szakértő” vagy propagandista – Orbántól lefelé – arról értekezik, hogy az EU rászorul az orosz gázra, és „lábon lőtte magát a szanciókkal” (Evroszojuz szam szebje visztrelil v nogu, ahogy a forráshoz közelebb mondják), mert minden gazdasági baj az Oroszországgal, pontosabban az orosz uralmi elittel szembeni korlátozások miatt van – akkor nem csupán hazudik, hanem egyszerre tölti be a Gazprom marketingesének és háborús bűntetteket elkövető maffiózók védőügyvédjének a szerepét.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
