Guy Verhofstadt -tal, az Európai Parlament liberális frakciójának vezetőjével beszélget Fóti Tamás – részlet az interjúból
Meglehetős szenvedélyességgel bírálja parlamenti felszólalásaiban Orbánt, talán nyomatékosabban is teszi, mint más politikusok. Van erre személyes oka?
Tény, hogy Orbánt a vasfüggöny megszűnése óta ismerem, egyike volt azon politikusoknak, akikkel a berlini fal leomlásakor, 1989-ben találkoztam. Végigjártam a térséget, voltam Csehszlovákiában, Romániában és persze Magyarországon. Igazi diákmozgalom volt a Fidesz, és mint fiatal politikai vezető kiemelkedett, de már akkor is megvolt az ellenzéke a pártvezetésen belül. Meggyőződéses liberális volt azonban, ami talán az első kormányfői periódusáig érvényes volt.
Inkább kevésbé, mint többé…
Oké, többé-kevésbé, Ön természetesen jobban ismeri a részleteket, de kívülről még úgy tűnt. Aztán ellenzékbe került, és mit tett? Opportunista módon kitalálta, hogy most nacionalistának kell lennie a hatalom visszaszerzése érdekében – ugyanabban a mozgalomban, amit ő hozott létre liberálisként. Hogy lesz egy liberálisból illiberális? Szóval, lehet, hogy holnap majd kommunistaként ébred fel, újfent csakis a hatalom megőrzése érdekében.
Lipovecz Iván: Vaku
A Jospin-féle baloldali szövetségben már ott voltak a francia Zöldek is, mint ahogyan Alsó-Szászország német tartomány kormányában is 1990-ben a szociáldemokraták mellett. Ez a kísérlet alapozta meg 1998-ban a Gerhard Schröder vezette SPD–Zöld koalíció létrejöttét országos szinten. És jóllehet közös kormányzásuk hét évig tartott, a szociáldemokratákat ezek után – egyetlen törvénykezési ciklust leszámítva – azóta sem lehetett kihagyni a kormányzásból Berlinben: a többségi kereszténypártok mellett junior partnerként voltak jelen Angela Merkel kancellársága idején. Most először látszik a lehetőség, hogy tizenhat évi Merkel-éra után – csakúgy, mint 1998-ban tizenhat évi Kohl-éra után – az SPD megint kancellárpárt legyen Németországban.
Spanyolországban 2018, Dániában és Finnországban 2019 óta van ismét szociáldemokrata vezetésű kormány (most a nem EU-tag Norvégiában is az lesz), Mario Draghi egy balközép tömörülés támogatásával kormányoz Olaszországban, és Anne Hidalgo, Párizs főpolgármestere már bejelentkezett a jövő évi francia elnökválasztásra. A Zöldek – tekintettel a klímavédelem fontosságára – mindenfelé feljövőben vannak. A korábbi bebetonozódott struktúrák repedezni látszanak.
Sz. Bíró Zoltán: Kik írják át a történelmet? Dzerzsinszkij- és Sztálin-kultusz Oroszországban
A FED fényképezőgép névadója, Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij a napokban mellszobrot kapott a Moszkva által még 2014 tavaszán annektált Krím félsziget fővárosában, Szimferopolban (egy másikat a dél-oroszországi Krasznodarban). Az első szovjet államvédelmi hatóság, a Cseka alapítója és annak, valamint utódszervezeteinek – a GPU-nak és az OGPU-nak – a vezetője hosszú évtizedeken át a forradalmi terror, a „határozott, ám mégis igazságos” szovjet hatalomgyakorlás egyik szimbóluma volt. Szovjetunió-szerte szobrok és emlékművek tucatjai, ha nem százai hirdették nagyságát és történelmi jelentőségét. Legismertebb szobra évtizedeken át Moszkva szívében, a szovjet Állambiztonsági Bizottság, a KGB székháza előtt, a Lubjanka téren állt mindaddig, amíg a Gorbacsov elleni puccskísérlet idején, 1991 augusztusában le nem döntötték. A jelcini években csaknem teljesen megfeledkeztek róla, ahogy elszállított szobráról is. Majd Putyinbak, a KGB egykori alezredesének hatalomra kerülése után egyre többen kezdték felvetni a szobor visszaállításának gondolatát. Talán egy éve sincs, hogy sokan eldöntött tényként írtak arról: a Cseka alapítójának szobra rövidesen visszatér eredeti helyére. Mások viszont azt valószínűsítették, hogy Alekszandr Nyevszkij kap emlékművet a téren. Aztán egyikből sem lett semmi. Tájékozottabb orosz elemzők azt feltételezik, hogy a szoborállítás végül azért hiúsult meg, mert a hatalmi elit egymással versengő csoportjai nem tudtak megegyezni, szándékaik kölcsönösen kioltották egymást.
Szále László: Olimpia-vakcina
A légy se kapkod a sas után – ha van egy kis esze. Most mégis muszáj kapkodnia, mert szerinte a jeles tudós, Berend T. Iván legutóbbi cikkében (Olimpia, nacionalizmus, rasszizmus, ÉS 2021/34., aug. 27.) igazságtalanul köti össze az olimpiát a nacionalizmussal és a rasszizmussal.
Természetesen nem vitatom, hogy az olimpiának vannak efféle kísérőjelenségei, egy-egy győzelem vagy vereség után olykor túlbuzog a nemzeti kivagyiság, a rasszista indulat, de ez elenyésző a mások ellen nem törő nemzeti büszkeség örömtermelő kapacitásához, valamint a népek egységét, testvériségét kifejező és erősítő olimpiai jelenségek hatalmas hatásához képest. A vakcinában is kimutatható a kórokozó jelenléte, mégse vádolja senki, hogy betegséget terjesztene. Az olimpia nem tökéletes, de nem fertőző, sokkal inkább gyógyító szer(vezet).
Berend T. Iván mondatai, tényei, adatai természetesen – mint mindig – most is pontosak. Ha céltáblára lőne velük, 10-esek, 9-esek lennének. De mintha eltévesztette volna a céltáblát.
Gelencsér Gábor Mesterbeállítás című esszéje a 100 éve született Jancsó Miklós életművét tekinti át
A nagy formateremtő művészek esetében szinte elkerülhetetlen, hogy egy ponton túl saját stílusuk rabjává váljanak, avagy manierista módon ismételjék önmagukat. Van, aki még azelőtt meghal, hogy ez a veszély esetleg fenyegetné (mint Tarkovszkij); van, aki elhallgat (mint Bresson vagy Tarr). Jóval kevesebben akadnak, akik radikálisan váltani tudnak (mint Antonioni a Nagyítással, habár az azt követő filmjein felismerhetők korai modernizmusának vonásai), vagy akik ott folytatják, ahol ötven éve abbahagyták (mint a már említett Buñuel). Jancsó egyik típushoz sem tartozik. A mester megőrizte alapvető formai és szemléleti beállít(ód)ását.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
