Közélet vélemény

A kulturális háború halottai

Kezelni az elkerülhetetlent és elkerülni, ami kezelhetetlen. Már megint Brüsszel. Hogyan élhet tovább az életmű? – interjú Mészöly Miklósról. Írások az Élet és Irodalom legújabb számából.

Marosán György: Migrációs-válság – apokalipszis, nemsokára?

Válságkorszak idején, amibe a világ egyre inkább belesodródik, mindent felülíró viselkedési szabály: „Kezelni az elkerülhetetlent, és elkerülni a kezelhetetlent”. (John Schellnhuber). Erre utalva, még 2015-ben, a menekültválságról írt cikkemben két tényre hívtam fel a figyelmet: a folyamatok hosszú távon jól előre láthatók, ami az eseményeket mégis kaotikussá teszi a sokféle – térben és működési mechanizmusában egymástól távoli – mellékhatás váratlan egybekapcsolódása. Ezek azután a politikusokból kiszámíthatatlan döntéseket váltanak ki: támadást indítanak valamely térségben, vagy éppen ellenkezőleg, megszegve a nemzetközi közösségnek tett ígéretüket visszavonják a csapataikat és nem finanszírozzák tovább a rendfenntartó haderők állomásoztatását. Az előre végig nem gondolt lépés meglöki a globális dominósor valamely tagját, és megállíthatatlan esemény-lavinát idézi elő. Először csak csodálkozunk, amikor az első dominókocka elbillen, azután, ahogy a dominók egymás után felborulnak kétségbeesve sopánkodni kezdünk, végül amikor az egész dominósor ledől, mindenki dühödten átkozódik.

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban. Már online is: www.es.hu/elofizetes

Máté-Tóth András: “Nem is tudom” – Jegyzetek a szellemi autonómiáról

A budapesti Kossuth Klubban Pilinszky-est volt. Piarista diákként ott voltunk sokan, vagy csak néhányan. A költő már első szavaival olyan hangulatbuborékba vont bennünket, engem mindenképpen, hogy minden más innen, a buborékon belülről volt lett valami vagy akár vált semmivé. Jellegzetes, kicsit rekedtes, kicsit tenoros hangján beszélt, olvasta verseit. Mindent, tényleg mindent ezekhez viszonyítva érzékeltünk, értettünk, értékeltünk. Már nem emlékszem, ki beszélgetett vele, s azt sem, miről. Egyetlen epizód ragadt meg bennem, halványan bár, mégis jelentőségteljesen.

„Mi a véleménye a mai Magyarországról?” Dacára gimnazista tudatlanságomnak és naivitásomnak, felszisszentem a kérdésre. Egyrészt hogy lehet ebben az egyszerre emelkedett, egyszerre ontológiai nehézkedéssel telt buborékban ilyen felszínes ostobaságot kérdezni. Miért kell és mennyire nem szabad az ihletet belerántani a hétköznapiság ócskavasai közé, melyekből akkori ketrecünk rácsai készültek? Másrészt, elég bizarr és bátor volt Pilinszkyt a nyilvánosságba hozni az aczélos önkény idején. Miért kell kockáztatni ilyen kérdéssel azt, hogy megint el kelljen telnie akár 20 évnek is, hogy újra hallgatóság elé ülhessen a költő? Nagyon jól tudtuk, Jelenitstől, az irodalomtanárunktól, hogy Pilinszkynek mi lehet a véleménye Magyarországról, válasza tartalmára nem voltunk kíváncsiak. Hanem arra, hogyan kezeli majd ezt a helyzetet, annál inkább.

Finom anyagú a lélek. Sokan hordanak rendőrcsizmát. Nem is tudom, ki a miniszterelnök.

Ezt mondta, így mondta, azt hiszem. Nem emlékszem a közönség reakciójára, hogy tapsoltunk-e, vagy csak ültünk csöndben, hallgatva szavai visszhangját.

Kovács Zoltán: Élet

Orbán szerint az Európai Bizottság azt követeli, hogy változtassuk meg a gyermekvédelmi törvényt, de ezen túlmenően is óriási nyomás alá helyeztek bennünket Brüsszelből. Zsarolnak, fenyegetőznek, kötelezettségszegési eljárást indítanak. Hozzáfűzte, a magyar emberek lenézése azt állítani, hogy a kormány valamilyen témáról el akarja terelni a figyelmet a gyermekvédelmi népszavazással.

Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen rövid nyilatkozatba ennyi félrevezető és megtévesztő állítást bele lehet gyömöszölni. Először is megtévesztő egy melegellenes, kirekesztő törvényről azt állítani, hogy az gyermekvédelmi. Másodszor nem zsarolnak, nem fenyegetőznek, hanem egy korábbi törvénynek igyekeznek érvényt szerezni, nevezetesen annak, hogy – igen leegyszerűsítve fogalmazva – helyre kell állítani a jogállami rendszert, és az Európai Bizottság további korrupcióelleni intézkedéseket vár a magyar kormánytól: a pénzek szabályos felhasználását garantáló lépéseket. Ezt világosabban aligha lehet megfogalmazni.

Mivel hazánk nem csatlakozott az Európai Ügyészséghez (EPPO), Brüsszelben eleve indokoltnak tartják a további garanciákat. A magyar kormánynak nyilván kellemesebb lenne fölmarkolni a pénzt, aztán bevetnie magát a hazai korrupció sűrű setét erdejébe, csakhogy Brüsszel pótlólagos garanciákat kérhet a magyar kormánytól a terv jóváhagyásáért cserébe. Az elmúlt tizenegy év alapján jó oka van rá. Ez egyébként Orbán állításaival szemben nemcsak Brüsszel, hanem a befizető országok állampolgárainak érdeke is, meg azoknak a magyar cégeknek, amelyeknek a fideszes főúri vállalkozói réteg ellenében alig jut valami, ha jut egyáltalán. A kormányfő már megint úgynevezett magyar érdekeket véd, amikor legföljebb a környezetében sikeresen egerésző, neki fontos kört védi. Azt csinálja, amit egész életében: saját érdekeit kinevezi magyar érdeknek, mögé bújik, és onnét kiabál kifelé a világnak. Ezt megtette pályája kezdetekor is, amikor az igencsak gennyes bányaügyben apját húzva maga elé úgy nyilatkozott, nehéz dolog miniszterelnöknek lenni, rossz azt látni, hogy az apját bántják. Még egyszer tehát: nem Magyarországot, nem a magyar embereket nézik le Brüsszelben, hanem attól félnek, hogy a helyreállítási alap szőrén-szálán eltűnik. Hogy mindenki értse: elbugázzák majd a lét.

Mi a garanciája egy életmű továbbélésének? – Szolláth Dávid irodalomtörténésszel Mészöly Miklósról beszélget Károlyi Csaba

Mészöly-monográfiájáért – mely 25 évvel Thomka Beáta úttörő monográfiája után jelent meg – Szolláth Dávid kapta a centenáriumi évben a Mészöly Miklós-díjat, amit eddig csak íróknak adtak. Szekszárdon, az író szülővárosában a díjátadás után Szörényi László beszélgetett a szerzővel az életmű fogadtatásáról. Ezt a témát folytatjuk most. Egyébként a XX. század második felének egyik legnagyobb magyar szépírója épp húsz éve, 2001. július 22-én halt meg.

Tamás Gáspár Miklós: A kulturális háború halottai

Minden újságolvasó tudja, hogy az eltemethetni vélt jobb- és baloldal között, illetve a bal- és jobboldal térségein belül elkeseredett viták (talán küzdelmek?) zajlanak, amelyek az utóbbi évtizedek közönye után példátlan hévvel szították föl a politikai szenvedélyeket a világnak azokon a részein, ahol természeti katasztrófa, háború vagy legkegyetlenebb válfaja, a polgárháború, esetleg extrém zsarnokság nem hallgattatja el őket teljesen.

Ezt a harcot nehéz ábrázolni, mert az összecsapások terminusai („kulturális marxizmus”, „balliberalizmus”, „dzsenderizmus” – Romániában: „szexomarxizmus” [?], Magyarországon újabban „liberomarxizmus” [?] – , „kritikai fajelmélet” a jobboldalon, „populizmus”, „autokrácia”, „neoliberalizmus”, „etnonacionalizmus” [!] a baloldalon) nem létező jelenségekre „vonatkoznak”, nem egyebek, mint eufemisztikus vagy pejoratív propagandaszólamok, amelyek elméleti-tudományos állaga és konzisztenciája zéró.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.