Mindenekelőtt szeretném leszögezni: nem vagyok immunológus.
Szakvizsga előtt dolgoztam ugyan fél évet a László Kórházban, ez is a képzés része volt, de közel sem tudok annyit, hogy szakértőnek érezzem magam a témában. Viszont érdekel a szakmám, nemcsak a gyógyítás, hanem a megelőzés is. És így képes vagyok megalapozottan formálni véleményt a koronavírus elleni védőoltásról.
2020 nem az az év, amire szívesen emlékszem. Hosszú és nehéz betegség után édesanyám elment. Tudom, kilencvennégy év keveseknek adatik meg, pláne oly sikeres esztendők, melyek neki jutottak, de ettől az én veszteségem nem lett kisebb.
A koronavírus nem új szülemény: az 1973-ban kiadott Fertőző betegségek című tankönyvemben három oldal is foglakozik vele; sőt, e kórokozó az állatgyógyászatban is ismert, szerencsére gyógyítható betegségek okaként.
Világszerte ijesztően emelkedett a megbetegedések száma, a világ a feje tetejére állt, jöttek az óvintézkedések.
A tagadástól a rettegésig mindenféle véleményt hallhattunk.
Kérdeztük egymást: hogyan tovább? Miképpen védhetjük meg magunkat, egymást, a szeretteinket?
Nézzünk kicsit a múltba. Rövid, ám dermesztő idézet következik a Peloponnészoszi háború című könyvből, az Athént szétziláló, Krisztus előtt 430-ban pusztító pestisjárványt is taglaló fejezetből.
Először a belsőnkben éreztető égető forróság, az állandó pihenés hiánya, nyugtalanság, majd a daganatok, melyek elborították a testet, végül a teljes elgyengülés és a halál.
Arra a betegségre nem akadt gyógyszer, mely segíthetett volna, a ragály nem kímélt se gyengét, se erőset. De már akkor is megfigyelték, hogy a kisszámú felgyógyult másodszor már nem kapta meg a bajt, vagy ha mégis, sokkal enyhébb, nem halálos formában.
Ez az immunitás, melynek elnyerésére utóbb mesterséges lehetőség is nyílt: mi magunk idézünk elő enyhe fertőzést, mely immunválaszt vált ki, így óvva meg egy későbbi valódi, akár halálos fertőzéstől.
Edward Jenner 1796-ban vezette be a mai értelemben vett vakcinációt, szaknyelven szólva: az immunitás mesterséges indukcióját.
Az elv és a gyakorlat immár több száz éves, azonban a lényeg változatlan.
A védőoltások milliók életét mentették meg.
Csupán egyetlen adat: Amerikában 1962-ben vezették be a gyermekbénulás elleni védőoltást. Az ezt megelőző években 154 ezer ember betegedett meg e kórban: 12 500-an belehaltak, 36 400-an súlyos, 58 100-an közepes, 32 700-an kisebb fokú rokkantságot szenvedtek el.
Ülök itthon, műtét után lábadozom, így jut idő olvasnom a koronavírus elleni oltással kapcsolatos konteós kommenteket. Ezek is dermesztőek.
Több milliárdnyi ember élete vett gyökeres fordulatot, közel kilencvenmillióan betegedtek meg, tízezrek kényszerülnek lélegeztetőgépre, lassan kétmillió halottnál tartunk.
Ezek után képtelen vagyok megérteni a:
- félek az oltástól
- nem bízom az oltóanyagban
- s a nem félek a vírustól
csapat tagjait.
Véleményüket betudom a kóros tájékozatlanságnak.
Természetesen nem érthet mindenki mindenhez, de minden szakterületen kell legyen olyan, akiben megbízunk.
Valós kockázatot az vállal (nem csupán magára, hanem a közösségre vonatkozóan is), aki nem oltatja be magát, aki nem készíti fel a szervezetét a kórokozó elleni védekezésre, harcra, inkább vakon bízik a jó szerencsében.
Orvos vagyok, a feladataim közé tartozik, hogy egészségügyi dilemmákban segítsek dönteni másoknak.
A koronavírus kapcsán íme az én döntésem:
Ezzel vigyázol magadra, és vigyázol azokra, akik körülötted élnek, akiket szeretsz.
