Tenném a dolgomat a rendelőben, már ha lehetne, de mostanában erősen beszűkültek a lehetőségek, annyi az adminisztráció, hogy a digitalizáltság dacára beterítenek bennünket a papírok; nyilván jó szándékból születő, mégis követhetetlen utasítások, kibogozhatatlan rendelkezések keserítik az életünket.
Imádok gyermekorvos lenni, még ma is boldoggá tesz, pedig már negyvenegy éve csinálom. Jó ideje azok hordják hozzám a gyerekeiket, akiket csecsemőkoruktól a felnőtté válásig gyógyítottam, kísértem. Van ennek előnye, hiszen ismerem a családok történetét, emlékszem, a mostani szülők annak idején milyen kórságokkal küzdöttek, mire reagáltak jól, mire kevésbé jól. Részei vagyunk egymás életének, mindig megható, amikor felelevenítünk amolyan „emlékszel, doktor néni” történeteket a régmúltból; a mostani járvány ilyesmire egyre kevesebb időt hagy.
Ha egy gyerek bejön, mielőtt a szülő elmondaná, miért is keresnek fel, kialakul egy benyomásom. Élénk a gyerek, vagy csak gubbaszt, milyen a tekintete, a testtartása, az általános állapota. Egy professzorom sulykolta, hogy sose állíts fel diagnózist a ránézésekből (blickdiagnózis a neve), de ne is hagyd figyelmen kívül ezeket. Nézni, látni, megtapogatni, megvizsgálni – ezek mind fontos eszközei a helyes diagnózis megállapításának. Ha ebben jó vagy, gyorsabb a gyógyulás.
Na most, mindez telefonon kivitelezhetetlen.
Probléma, dilemma adódik elég. Az esedékes oltásra érkezik egy apuka a kisbabájával. Megjegyzi, hogy a velük közös háztartásban élő családtagok között ketten is Covid pozitív tesztet produkáltak. Nem vagyok boldog, hiszen tudni, hogy olyan is terjesztheti a koronavírust, aki maga nem betegedett meg, vagyis én most az apukától és a kicsitől is benyelhetem a vírust.
Amúgy sem szokásom bosszankodni azon, amire befolyással nem bírok. Inkább tájékoztatok mindenkit mindarról, amit összeolvasok erről a vírusról, hiszen ismeretterjesztésből baj nem származhat, sőt, tapasztalatom szerint az igazán nagy problémák rendre a tudatlanságban gyökereznek.
Jut eszembe egy régi történetem a tudatlanságról, pontosabban arról, hogy az új eszközök, az új lehetőségek akkor nem okoznak bajt, akkor jelentenek igazán segítséget, ha megszerezzük a kezelésükhöz elengedhetetlen tudást.
Valamikor a nyolcvanas években vásároltam egy üzenetrögzítőt. Komoly dolognak számított ez abban az időben, jóval a mobiltelefónia előtt: bejött a hívás a vonalasra, csöngött párat a telefonkészülék, ha nem vetted fel a kagylót, az üzenetrögzítő bekapcsolt, és megszólalt az az üdvözlő üzenet, amit felmondtál a szalagra. Örvendeztem, hiszen olyan csilivili készüléket sikerült szereznem, hogy egy kód bepötyögésével bárhonnan, akár a rendelőmből is vissza tudtam hallgatni a lakásomba érkező üzeneteket.
Az első malőrrel akkor szembesültem, amikor egy anyuka azzal fogadott, hogy „hívtuk otthon, doktornő, azt tetszett mondani, hogy nincs otthon, én pedig mondtam, hogy nem baj, azt szeretnénk, ha még ma mindenképpen kijönne a gyerekhez”.
Szegények abban a tudatban voltak, hogy vettem a kérést, amivel, lévén, rohanós volt a nap, és nem tudtam a rendelőből lehallgatni a rögzítőt, csak este szembesültem.
Kértem a fiamat, mondja fel ő a szöveget, ne legyen még egy ilyen félreértés, megtette.
Néhány nappal később, hazaérve, a következőt hallom a rögzítőről: „Doktornő, doktornő, beteg a Pisti, átmentünk a nagymamához, oda tessék jönni mihamarább.”
Milyen Pisti? Milyen nagymama?
Mázli, hogy némi töprengést követően felismertem a hangot, tudtam melyik Pistiről van szó, és még arra is emlékeztem, hol lakik a nagymama.
És ismét változtattunk a fogadóüzeneten, immár azt is kértük, hogy a telefonáló adja meg teljes nevét. A rendszer beállt, a következő években komoly hasznát vettük, félreértések nélkül.
Na, de ma már mindenki mobilozik.
De hát csöngjön csak, berregjen, ez egy ilyen sűrű, koronás helyzet, mindannyiunktól türelmet, megértést igényel, és ígérem: együtt tényleg ezen is túlleszünk.
Kiemelt kép: Balogh Zoltán / MTI
