Széky János: Még több Adria!
A sztori azzal kezdődött, hogy Szijjártó Péternek, a magyar állítólagos diplomácia állítólagos vezetőjének négy napon át nem volt véleménye a belarusz helyzetről. Európában csak neki okozott fejtörést ez a feladvány: a nép ún. választáson megpróbál szabadulni diktátorától, akiből elege lett, a diktátor a látszatra sem ügyelve igyekszik elcsalni az eredményt, a nép kitódul az utcára. A diktátor terrorral válaszol, s a fő ellenzéki jelöltet kikergeti az országból, de most már ez sem elég. Szijjártó azonban napokon át nem volt képes rájönni, mit történik.
Mentségére szólhatna, hogy Európában vagyunk, ahol két szabály ütközik: egyrészt illik kiállni, legalább szavakban, bizonyos értékek, például a demokrácia és a szabadságjogok mellett; másrészt kulturált kormány nem avatkozik a másik belügyeibe, és különben is, jobb a békesség. De nem szól a mentségére. Mert ami Európában profi külpolitikusnak rutinfeladat – éreztetni, hogy ki mellett állunk, ki a rossz ember, miközben mondani valami csillapítót arról, hogy békésen kell megállapodásra jutni –, az Magyarországon nem megy. A plurális demokrácia ugyanis nálunk a legjobb esetben egzotikum, a magyar lélektől idegen, a szabadságjogok kit érdekelnek; a beavatkozás pedig csak akkor rossz, ha Nyugat avatkozik a mi ügyeinkbe. (Szijjártó belaruszügyi tétovaságával éles ellentétben állt az a gyors reflex, amivel viszont felvijjogott a német külügyi államtitkár önkritikus, de a magyarországi antiszemitizmust is említő interjúrészletére.)
Lévai Júlia: Mert jöhetnek
A kérdés tehát ez: van-e arra esély, hogy feladják a képviseletben a homogenitást? Egyáltalán: komolyan gondolják az egyeztetést? Vagy arra játszanak, hogy bár a szenátus szintén elítélte az eljárásukat, a döntésük tényét végül fátumként elfogadta, és ezért az egyetem megosztható?
Mivel az nyilvánvaló, hogy a kuratórium elnökétől egy ilyen beszélgetésben nem várható semmiféle belátás és ezen alapuló korrekció (hiszen ő sem véletlenül áll ott, ahol áll), ezért az interjútól sem várható, hogy az ügyet lendítse tovább. Amin viszont tovább tudna lendíteni, az a nézők meggyőző informálása lenne. Aki látná Vidnyánszky reakcióit, az nemcsak a témában felvethető kérdésekről kapna pontos képet, hanem a válaszoló hozzáállásáról, logikájáról, jelleméről, manipulációs hajlandóságáról is. És mivel így a saját szemével látna rá a helyzetre, megalapozottan tudná eldönteni, hogy pártol-e egy olyan kormányt, amelynek ilyen emberek és módszerek kellenek a céljai végrehajtásához.
Mindazonáltal eddig még nem láthattunk ilyesmit a képernyőn, sőt, rádióból sem hallhattunk olyan interjút, amelyben bárki is föltette volna a helyzetből adódó kérdéseket, és végig is vitte volna. Akár Vidnyánszkyval, akár a kuratórium bármely más tagjával. Így közülük ma senkinek nem kell attól tartania, hogy esetleg a média mégis megtörheti az érinthetetlen burkot, amelynek védelmében senkitől sem zavarva törhetnek előre az orbáni úton. Egy percig nem kell félniük, hogy egyszer csak kiszámíthatatlanná válik, miképp reagál a látottakra a közvélemény, milyen cselekvő személyek lépnek még be esetleg új szereplőkként az eseményekbe, és hogy nekik mekkora játékterük marad, bármiféle korrekcióra.”
Hajdu Nóra: A Hiúz zsákmánya
Mára közhely, hogy Magyarországnak még a német jobboldali sajtóban sincs jó híre. A „Hiúz” típusú fegyvereladási ügyekben a döntéseket azonban távlatos szempontok szokták meghatározni. Egy ilyen fegyverüzlet hosszabb távra kötelezi el a feleket, és itt most elsősorban a vásárló magyar fél elköteleződése az érdekes: a technika bevezetése, a személyzet kiképzése, a karbantartás, az alkatrészellátás, a muníció biztosítása nem rövidtávú megfontolásokon alapul. Ez a mostani esetben azt jelenti, hogy Orbán minden a Nyugattal kapcsolatos szkepticizmusa, a keleti szélről való ábrándozása ellenére a magyar haditechnikai fejlesztések egyik fő forrásának több évtizedre a nyugati szövetségi rendszer egyik meghatározó országát tekinti. Mellesleg ugyanebből a forrásból szerez be további mintegy 300 millió euróért harckocsikat és önjáró lövegeket.
Ez a megfontolás valószínűleg a német oldalon is fontos szerepet játszott: Orbán ilyen elköteleződéssel nem nagyon fog akarni hátat fordítani az EU-nak és a NATO-nak, éppen ellenkezőleg. Az ügylettel tehát a német fél egyfajta tartós eszközt kap a kezébe, hogy Magyarországnak a nyugati szövetségi rendszerhez tartozással kapcsolatos politikájára, esetleg azon túl is befolyást gyakoroljon.
Kovács Zoltán: Vitézek
A kérdés egyre világosabban és egyértelműbben fogalmazódik meg: miért hiányzik az ország kormányfőjéből az igazi politikusi ambíció? Vagy úgy is föltehető ez, hogy létezik-e nagyobb, gigantikusabb terv az elmaradott, fejletlen térségek felzárkóztatásánál. Tíz éve, amikor Magyarország kormányfője volt az unió soros elnöke, Orbán meghirdette stratégiai elképzelését a cigányság helyzetének lehetőség szerinti gyors javítására (a másik a Duna hajózási struktúrájának és lehetőségeinek jelentős bővítése – erre már nem is emlékszünk). De a cigányság helyzetének javító szándékú felvetéséből nem lett semmi érdemi fejlemény. Ha vita van erről, ezen a ponton mint nyomós érv lép be, hogy Borsodban varrótanfolyamot indítottak cigány asszonyoknak, meg főzőtanfolyamot.
Nem szeretném ideráncigálni az egészségügyet meg az oktatást, de vajon nem ezek jelentenék egy ambiciózus miniszterelnök igazi kihívásait? Bizonyosan ezek jelentik, de nem Orbán Viktornak, akinek ezek a kérdések ugyan nagygyűléseken elmondott beszédeinek hangzatos részeit adják, aztán nem történik semmi. Miért nem akar korszakos miniszterelnök lenni, akinek a nevéhez olyan tettek társulnak, mint például az egykori szlovák kormányfőnek, Mikuláš Dzurindának? Bevezette az eurót, végigvitt reformokat, majd jöttek a populisták, és kihasználva az átmeneti nehézségeket, megbuktatták, és helyébe ültették Ficót. De tény, hogy ma is Dzurinda reformjai tartják egyensúlyban Szlovákiát, és nemzetközileg is azok a tényezők tették a korábbihoz képest jelentőssé az országot. A magyar kormányfő ilyenre nem vágyik, ambíciói kimerülnek abban, hogy Lukasenka után lassan ő lesz a leghosszabban kormányzó politikus a térségben. Erre nem sajnál se pénzt, se papírt, ennek él, erről beszél. Neki ez a sorskérdés.
De bárhogy is: egyszer majd, ha a magyar sorskérdések lázas kutatásában kormányunk már mindent föltárt a türk rokonságtól a Kárpát-medence solymászatáig, igazán fordíthatna figyelmet ezekre a térségekre és az ott élő emberekre is. Ezek a valódi sorskérdések, és ezeket egyszer majd egy kellőképp bátor és tehetséges politikusnak magára kell vállalnia.
Falus András: Hitelesség a tudományban
A hazai és nemzetközi tudományos kutatás és a felsőoktatás világában élve az elmúlt évtizedeket tudom, hogy a kereslet és a kínálat itt is lényeges tényező, ha másképp is, mint a gazdasági életben. Persze hogy nem baj, ha valamit olcsóbban vehetünk meg, végül is nagyon érdekes darabokra lehet a tudományos turkálókban is lelni. Gyönyörű, eredeti újrafelfedezéseknek vagyunk tanúi, egy-egy, a maga korában kevésbe divatos folyóirat elfelejtett cikkét újraolvasva nagyszerű „aha élményekben” részesülhetünk. Ha azonban a kínálati oldalon produkál a tudományos kutató valami „lelakott” portékát, hát az bizony az ember hitelességét csorbítja. És a hitelesség fizetőeszköz, konvertálhatatlan valuta a tudomány világában.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
