Ramocsay Endrének piszok szerencséje volt. A magyar seregben szolgáló alhadnagyot 1686-ban Budavár ostromakor – egész pontosan a Fehérvári kapunál – elfogták a törökök, és a csata végeztével felakasztották egy magányosan álló eperfára, majd otthagyták. Így aztán nem láthatták, ahogy az eperfa ága szép lassan meghajlott, és még mielőtt a rajta himbálózó Ramocsay alhadnagy úr megfulladt volna, a lába leért a földre. Ott állt hátrakötözött kézzel, kötéllel a nyakában, mígnem a visszatérő magyar csapatok rábukkantak és levágták az eperfáról, amely ily módon megmentette a magyar vitéz életét. A szóban forgó eperfa pedig még ma is ott áll a Tabánban, magányosan.
Megindító történet, de aligha igaz. A Tabánban valóban most is ott áll a legenda tárgya, egy csodálatos vén eperfa, ám a török kiűzésének idején még bizonyosan nem volt ott. Szakértők szerint talán a XVIII. század második felében ültethették.
„Tele vagyunk ilyen legendákkal, amelyek egy-egy idős budapesti fához kapcsolódnak. Ez az egyik dolog, ami miatt vonzódom hozzájuk. Nem a biológiai paramétereik érdekelnek, hanem a telepítésük körülményei, a hozzájuk kötődő emberi sorsok, személyes történetek, kulturális emlékek és persze az anekdoták” – mondja Viczián Zsófia, a nemrég megjelent Budapesti fák – Kéregbe zárt történelem című kötet (Látóhatár Kiadó, 2019) szerzője.
Viczián Zsófia bölcsész (művelődéstörténész, pedagógus), így amikor évekkel ezelőtt belevágott az anyaggyűjtésbe, csupán átlagos ismeretekkel rendelkezett a fák biológiai jellemzőiről. Viszont gyerekkorától a fák szerelmese. Ez annyira nyilvánvaló, hogy amikor a könyv szakmai lektora, Szaller Vilmos (civilben a Főkert faállomány-fejlesztési szakértője) elolvasta a kéziratot, így kiáltott fel:
Végre itt egy másik olyan őrült, mint én!
Ha nem is őrültség, de egyfajta megszállottság valóban hatalmába kerítette a négygyermekes családanyát. Nem mostanában kezdődött a dolog, emlékszik rá, hogy már gyerekkorában is imádta a fákat, máig megőrizte például egy horvátországi családi nyaralás emlékét, amikor Trstenoban két 500 éves platánfa tövében vertek sátrat a szüleivel. De kisiskolásként az irodalom szakkörben nyilván nem véletlenül írt mesét éppen Mátyás király fáiról, vagy került fel az esküvői meghívójára két, lombjával egymásba fonódó fa képe. Manapság bármerre jár a családjával, ha látnak egy nagy fát, azonnal ráveszi a többieket, hogy megvizsgálják: hány emberes, azaz hányan tudják teljesen körülölelni. Akármerre jár a világban, először mindig a fákat veszi szemügyre. Mennyire gondozza őket, vigyáz-e rájuk az adott közösség?
Persze az első kérdés minden fával kapcsolatban az, hogy hány éves – Zsófiától is mindenki ezt tudakolja először. Ez valójában azt jelenti: mennyire öreg? Csakhogy erre a kérdésre a legnehezebb válaszolni, az interneten keringő listák rendkívül pontatlanok.
„Ott van például a Lánchíd pesti hídfőjénél, a Széchenyi téren álló vén akácfa, amelynek ma már támasztékok tartják az oldalra nyúló ágait. A legenda szerint a főváros egyik legidősebb fája, egyidős a francia forradalommal, a Lánchíd építésekor Clark Ádám és Széchenyi István az árnyékába húzódva egyeztetett egymással, Ybl Miklós pedig a törzsének támaszkodva irányította az Akadémia építését, de Ferenc József is elhaladt alatta 1867-ben, a koronázásakor” – meséli a fakutató.
Aligha történt így. Van ugyanis egy fotó, Klösz György készítette 1872-ben, ezen pedig híre-hamva sincs az akácfának, a helyén éppen konflisok álldogálnak. Valószínűleg a múlt század fordulóján ültethették az akácot, mert egy 1930-as képeslapon már tisztán beazonosítható a tekintélyes törzse.
De akkor melyik lehet jelenleg a legidősebb fa Budapesten? Több matuzsálem is pályázik erre a címre, az bizonyosnak tűnik, hogy a kétszáz évesnél fiatalabb egyedek esélytelenek ebben a versengésben. A budai várlejtőn áll például a sokak által csak „Nagyfaként” emlegetett japánakác, feltehetőleg 1790 táján ültethették. Túlélt számos háborút, természeti csapást. A kőszívű ember fiai című Jókai-regényből Várkonyi Zoltán által rendezett filmben is felbukkan, nem is ok nélkül, hiszen Budavár 1849-es ostromakor már régóta ott állt a helyén. Igazán fogalommá mégis az 1960-as években vált, alatta gyülekeztek azok a pesti fiatalok, akiket nem engedtek be a Budai Ifjúsági Parkba, de a japánakác alól egyrészt beláthattak az ifiparkba, másrészt remekül hallották a koncerteket is.
Ugyanebben az évtizedben zajlott le az akkoriban csak Nagyfa galeriként emlegetett csoport büntetőpere, a rendszerint a japánakácnál gyülekező fiatalokat – Indiánt, Szőke Lordot, Hippi Ancsát, Nagy Kennedyt és társaikat – jórészt koncepciós eljárások során zárták börtönbe.
Csúcstartógyanús a pesthidegkúti Gazda utcai hársfa, amely óvatos becslés szerint is már vagy 250 éve áll a helyén, de a fővárosi matuzsálemek között találni gesztenyét, tölgyet, platánt, bükköt, nyárfát, kőrist, cseresznyét és fenyőt is.
Kétszáz éves fák a Margitszigeten is találhatók, ami azért nagy csoda, mert az 1838-as nagy dunai jeges árvíz – amikor Wesselényi Miklós báró árvízi hajóssá avanzsált – szinte teljesen letarolta a szigetet. Az egyik legismertebb túlélő a margitszigeti narancseperfa, ami feltehetőleg még az 1810-es években került telepítésre, a műveletet pedig a Habsburg családnak – a terület akkori birtokosának – az egyik tagja, a botanikáért rajongó József nádor irányította. A jeges ár alaposan megdöntötte a ma is lenyűgöző fát, de nem pusztította el. Ami a Margitszigetet illeti, a legismertebb és még ma is élő fái persze Arany Jánoshoz kötődnek. Maga a költő egyébként leginkább nem a tölgyek alatt szeretett ücsörögni, hanem egy hatalmas kőris lombjának árnyékában.
A famatuzsálemek nagy harcosok, igazi túlélők. Különösen azok, amelyeket nem főúri kertekbe, közparkokba ültettek el, hanem közterületeken – az emberi erőszaknak kitéve – kellett életben maradniuk. Ínséges időkben, például háborúk idején gyakran előfordult, hogy a téli hidegben az elkeseredett városlakók a fasorok, díszfák kivágásával enyhítették a tüzelőhiányt. Aki nagyon fázott, nem figyelte, hány éves fára emeli a fejszét. A második világháborúban számos fa veszett oda bombatalálat következtében is.
Érthető, hogy Viczián Zsófia másképp nézi az archív fotókat, mint az átlagember. Nem arra figyel, ami a fókuszban van, hanem arra, ami a háttérben. Az kifejezetten ritka, hogy egy ma már matuzsálemnek számító fáról „csecsemőkori” képünk is legyen. De azért előfordul. Az 1936-os berlini olimpián ugyanis az összes győztes kapott az aranyérme mellé egy tölgyfacsemetét is. Így például Zombori Ödön is, aki szabadfogású birkózásban szerzett olimpiai bajnoki címet Magyarországnak. Készült egy fotó az eredményhirdetésről, amelyen látszik, ahogy Zombori kezében tart egy cserepet, benne a mini tölggyel. Azt sikerült kiderítenie Viczián Zsófiának, hogy hova ültették el Zombori olimpiai emlékfáját, de azt nem, hogy milyen körülmények között.
„Budán, az Ördög-árokban, az egykori Heinrich-villa kertjében áll, és 83 évesen is csodálatosan néz ki” – mondja a fakutató. „Zombori egyszerű melós volt, civilben óraleolvasóként dolgozott. Annyit tudni róla, hogy a második világháború után emigrált, előbb Argentínában élt, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Élete végén úgy döntött, hogy hazatér, de az akkor már terebélyes fává nőtt tölgyet mégsem láthatta újra: a repülőúton agyvérzést kapott, és ugyan élt még pár évet, de többé már nem tért magához.”
A Budapesti fák könyvet persze valójában nem lehet befejezni, rengeteg izgalmas példány kimaradt az első kötetből, de a szerző már dolgozik a bővítésén. Viczián Zsófia örülne, ha a könyve alapján készülhetne egy többnyelvű mobilapplikáció, amely a téma iránt érdeklődők, a természetjárók vagy a külföldi turisták számára megkönnyítené a legérdekesebb fővárosi fák megtalálását, illetve lehetőséget nyújtana arra, hogy az adott fákról közvetlenül a lombjuk alatt lehessen elolvasni a legfontosabb információkat. Van már ilyen kezdeményezés: a Főkert működtet egy BudapestGreen elnevezésű applikációt, amelyben például a margitszigeti fákról olvashatók érdekességek.
Viczián Zsófia természetesen azt a kérdést sem kerülheti el soha, hogy melyik a kedvenc budapesti fája. Meglepő módon azonban a szívéhez legközelebb álló fa nem szerepel a könyvében. Merthogy a házuk udvarában áll.
„Néhány évvel ezelőtt költöztünk a mostani otthonunkba, amelynek kiválasztásánál bizony szempont volt, hogy ott áll az udvaron egy hatalmas feketefenyő. Annyit sikerült kideríteni, hogy ez volt egykor Hauszmann Sándor építésznek, Hauszmann Alajos unokatestvérének a lipótmezői nyaralója, és a házat az 1880-as években húzták fel.
Minden valószínűség szerint ekkor ültették a feketefenyőt is, tehát nagyjából 130 éves lehet. Ugyan hivatalosan nem védett fa, de a mi családunkénál féltőbb kezekbe aligha kerülhetett volna. Akárhányszor kinézek az ablakból, ezt a gyönyörűséget látom. Mindig ilyesmiről álmodoztam.
Kiemelt kép: Fortepan/Hegyi Zsolt, Balla Demeter felvétele.
