Sápítozhatunk, átkozódhatunk, hogy Orbán megosztotta, lenyúlta a határon túli magyarságot, de Pláne, hogy Orbán méltatása rendre összekapcsolódik 2004. december ötödike (tudják, amikor a bal a kettős állampolgársági népszavazáson a „nem”-re biztatta támogatóit) felemlegetésével és Gyurcsány Ferenc anyázásával. És összekapcsolódik a DK-nak a most januári, erősen csúsztatásos „nyugdíjjal megvett Fidesz-szavazó ukránok avatkoznak a magyar választásba” kampányelem szintén kutyapicsázással kísért előkotrásával.
Szóval rögzítsük: Kárpátalján Orbán félistennek számít. (Meg azt is rögzítsük: a nemes cél, vagyis a határon túli magyarok segítése melléktermékeként közpénzből szidolozott magának glóriát a kormányzó… ööö, a kormányfő.)
Na, de beszéljünk Nagydobronyról, hiszen itt vagyunk.
A százötvenezres magyar kisebbségnek otthont adó Kárpátalja legnagyobb magyar lakta települése ez a község. Tizenkilométerre esik a záhonyi határátkelőtől, hatezer-háromszázan lakják, ebből a legutóbbi népszámláláson egy (1) vallotta magát orosznak, kettő (2) azerinek, úgy ötven (50) ukránnak a többi magyarnak. Nagydobrony annyira magába olvasztóan magyar, hogy a Szovjetunió idején jöhettek ide orosz és ukrán mérnökök, tanárok, munkások, parasztok, értelmiségiek bár akárhányan, ha ők nem is, de a gyerekeik már magyarnak vallották magukat, mert oviban, iskolában, játszótéren, sehol sem hallottak mást, csak magyar szót.
Tán ezzel az oldhatatlan magyarsággal függ össze, hogy a kommunista időben Amiből szerencsére egyetlen szó sem igaz, de hát abban a rendszerben lehetetlen volt csekkolni ilyen infót, vízum és útvonalengedély kellett (volna) hozzá. Mára annyi maradt a sztoriból, hogy állítólag valóban született párthatározat a likvidálásról, de végül „nem került végrehajtásra”.
Mindenesetre Nagydobrony manapság nagyon él. Popka János polgármester sorolja nekünk, mi minden s milyen pénzből épül, újítódik fel ezekben a napokban.
- az ukrán állam új szennyvízcsatornát fektet,
- szintén Kijev cseréli a megfáradt villanyoszlopokat;
- a magyarországi református egyház nyolcvan férőhelyes új óvodát húz fel,
- valamint új szakközépiskolát épít, hozzá kollégiumot félszáz ággyal;
- a magyar állam felújítja az óvodát,
- és felújítja a középiskolát, még tetőt is cserél cserepestül,
- és kollégiumostul renoválja a református gimnáziumot,
- plusz magyarházat épít;
- s bár nem építés, ebben a felsorolásban a helye annak is, hogy a magyarországi pénzből fűtött Egán Ede kárpátaljai gazdaságfejlesztési program révén a mindennel felszerelt traktortól fóliasátron át üvegházig juthatnak hozzá gazdák csupán húsz százalék önrésszel.
Mindez javarészt orbáni akaratra történik, nem csoda hát, ismételjük magunkat, ha tisztelet övezi a kormányzófőt. Eskü, nem rugózunk rajta tovább, de tényleg tapasztalás nekünk ez a kultusz, már pusztán ezért megérte kiállni a szívatást, amit az ukrán szervek rendeztek a határon. (Mellékszál: Nyugat-fikázó s Kelet-imádó honfitársainknak ajánljuk, tegyenek egy autós kanyart Hegyeshalom felé, huss ki, huss be, aztán irány Záhony, akázás már kifelé, aztán bő ötórás gigaszopás hazafelé, üres kocsi négyszeri átbogarászása, határőri gyökérkedés és vámosi pökhend tűrése, magyar oldalon is, itt lájtosan; na, ha ez megvan, tessék átgondolni, melyik égtáj nekünk a kedvesebb.)
Na, itt az ideje elárulnunk, valamint a vele szomszédos családi ház. A tűz az udvari fatárolóból indult, ahol nincs elektromos vezeték, ami zárlatot okozhatna, így a helyiek biztosra veszik, hogy gyújtogatás történt. A hatóság ezzel szemben azt állítja, hogy szándékosságnak nincs nyoma.
Mostanában rájár a láng a kárpátaljai magyarokra.
- Idén február negyedikén Ungváron egy ismeretlen felgyújtotta a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség székházát,
- február huszonhetedikén megismétlődött a támadás, az akciót biztonsági kamera rögzítette; utóbb a rendőrség letartóztatott két lengyel származású szélsőjobbos putyinistát (igen, létezik ilyen szerzet) az ügyben,
- június huszonharmadikán maszkos ukrán neonácik késekkel és bézbólütőkkel támadtak egy Lemberg melletti cigány sátortáborra, bestiálisan meggyilkoltak egy huszonnégy éves roma magyar férfit, hasát fölvágták, lényegében kizsigerelték, négy másik ember súlyos szúrt sebekkel került kórházba,
- plusz úgy általában az ukrán nacionalisták egyre hangosabban követelik, hogy a magyar cigányok költözzenek át Magyarországra.
Ezt az egész őrületpiramist az alapozta meg, hogy az ukrán parlament tavaly szeptemberben új oktatási törvényt fogadott el, mely a hetedik cikkében minden nemzetiségnek, köztük a magyarnak is, kötelezővé tette az összes tantárgy ukrán nyelvű oktatását. Annak ellenére a passzus, hogy a magyar kisebbségnek még a Szovjetunió idején is jártak az anyanyelven oktató intézmények, az óvodától az egyetemig.
hangolás a 2019. márciusi ukrán elnökválasztásra.
A belpolitikai hasznot maximalizálandó az ukrán nacionalista propaganda azonnal magyar szeparatizmussal riogatott. E vádat/félelmet azzal a ténnyel dúcolták alá, hogy miközben Ukrajna háborúban áll az oroszokkal, Orbán Viktor egyre szorosabbra fűzi kapcsolatát Moszkvával. Hogy ennek csak a legütősebb elemeit soroljuk: Putyin díszdoktori címet kapott Debrecenben, az oroszok újítják fel a hármas metró szerelvényeit és pecsét került Paks 2-re.
A hisztériát fokozta, fokozza, hogy a magyar kormány az EU-ban és a NATO-ban is igyekezett, igyekszik keresztbe tenni az oroszokkal való konfliktusa miatt Nyugaton kapcsolatot kereső ukrán próbálkozásoknak; nem is titkolva, hogy a nyelvpasszus miatt kekeckedik. Orbán Viktor legutóbb Tusványosról emberkedett Kijevvel, megjegyezve, nem reális Ukrajna EU- és NATO-tagsága.
Az ukrán külügy tiltakozott, (Mondjuk, ha ukránok volnánk, látva, mi erőfeszítést tesz a magyar kormány a határon túli magyarok odahaza tartásáért, alighanem a mi fejünkön is átfutna ez a gondolat.)
Szóval van feszültség, aminek bizonyára csak apropója a nyelvcikkely.
Vajon mi a teendő ezzel az apropóval?
Jövő márciusig alighanem az összes érintett kicsavarja az ügyből, amit lehet. Aztán pedig, így Popka polgármester, mivel remélhetően kompromisszumpárti elnököt választ az ország, az új vezető egyetlen mozdulattal eltörölteti a konfliktusos bekezdést,
mert ez egy olyan felhő, amit szét kell kergetni s megint sütni fog a Nap, ilyen egyszerű.
A polgármester szerint kárpátaljai ember, legyen magyar, ukrán, cigány, akárki, nem vetemedik gyújtogatásra, pláne nem etnikai alapon. „Valami bolond lehetett az ország távoli részéről, akinek fogalma sincs arról, hogyan élünk mi itt.”
A gyűlölködő nacionalizmus nem él meg Nagydobronyban, ezt is Popka János mondja.
Voltunk mi csehszlovák állampolgárok, aztán magyar állampolgárok, majd szovjet állampolgárok, most meg ukrán állampolgárok vagyunk, ki se kellett mozdulni a faluból. A Ferenc itt hivatalosan hol Francisek, hol Fedor, hol Fegyir, de mindig is Ferinek szólították a tulajdonosát. Az anyakönyv szerint én Iván vagyok.
Popka úr igyekszik is hessegetni a kumuluszokat. A minap egy exminiszterelnök, Jurij Jehanurov egyetemi tanár volt egy tévéműsor vendége.
Betelefonáltam, adásba engedtek, mondtam, Jurij Ivanovics, legalább mi, politikusok ne csináljuk a hülyeséget, ne uszítsunk, inkább békítsük az embereket. Ne hagyjuk, hogy Kárpátalján elszabaduljon a pokol. Hát kell az országnak még egy Donyeck?
Hát, Donyecktől térben és állapotában is messze a nagydobronyi cigánysor, de a kiégett, tetőjét veszített imaház így is ijesztő.
Ámit Gyula, a református cigány közösség gondnoka mesél nekünk.
Először önmagáról. Messziről ért ide és a jó istenhez.
A romasoron, vagy ahogy itt mondják, a cigány táborban nőtt fel, csóró család, öt gyerek, „apám ivott, nőzött, dáridózott, lopott, börtönben ült, fogalma sem volt, hogy létezik másfajta élet, mint az övé, mindig mondta, van a magyaroknak, hát el kell tőlük lopni”.
Gyula tizenhat évesen nősült, az asszony, Kriszta akkor töltötte be a tizennégyet, úton volt az első pulya.
Kellett a pénz, Gyula, követve az atyai tanácsot, lopni járt, hamar bebukott, három évet kapott. Leülte, kijött, megint lopott, pár hónap után megint bebukott, megint három év, azt is leülte, kijött, ismét lopás, ismét bebukás, harmadik három év, na, az lett igazán kemény. Kongott akkoriban az ukrán államkasza, „enni alig kaptunk, naponta két-három rab halt meg éhbetegségben, esténként sírva kértem az istent, akit akkor még nem ismertem, hogy ne itt pusztuljak el, engedje, hogy hazajussak meghalni”.
Valahogy csak kihúzta Gyula a harmadik három évet is, huszonhét évesen szabadult, 1999-et írtunk.
Pont a felújított imaház megszentelésekor toppant haza. Hívta az asszony, menjenek együtt a nagy eseményre, Gyula leintette. Aztán mégiscsak a család után kullogott. Megállt az ajtóban, onnan leste a ceremóniát. „A tíz szűz példázatáról prédikált a lelkész úr, amiben öt gondatlan leány lámpásából pont akkorra fogyott ki az olaj, amikor leginkább kellett volna világítani. Én pedig ott, nagy vagányan az ajtófélfának dőlve rájöttem, hogy az én lámpásomban sincs olaj és örökre sötétségben maradhatok. Ömlöttek a könnyeim, mondtam magamban, tűnés innét, itt valami nagyon nincs jól. De onnantól nem volt visszaút, az úristen megragadott a szeretetével.”
Téríti a romákat. A szüleivel kezdte, „édesapám pont úgy nézett bolondnak, ahogy én néztem annak a drogdíler gruzint a börtönben, de aztán csak lejött a gyülekezetbe”. Gyula mindennap bibliaórát tart. A község lelkésze előbb a gondnokságot bízta rá, aztán az imaházban működő óvoda vezetését is, a júliusi tűzig ötvennégy gyerek életét szervezte.
Békíti a roma magyart a nem roma magyarral, „elmondom, apám tévedett, itt nem pottyan senkinek, a magyar is keményen megdolgozott azért, amije van, nekünk is dolgoznunk kell”. Dolgozik is a sor, járnak külföldre, Gyula is megy magyarországi építkezésekre, húsüzembe, konzervgyárba, hiszen az óvodavezetés bére mindössze havi húszezer forintnyi grivnya.
És háborúzik is, beszól az uzsorásoknak, ott vannak azok a soron szinte minden családnál. Pár hónapja a tábor egy házába pénznyelőgépet lepakoló cigány maffiózóknak esett neki azzal, hogy „nem elég nektek a saját nyomorúságotok, még a népetekre is nyomorúságot hoztok, nyomorultak?!” Kérdezték tőle a gengszterek, „ki vagy te, hogy nekünk pofázol?”, azt felelte, „nem vagyok senki, csupán isten eszköze szeretnék lenni”.
Nem ütötték agyon, ha szerencséje van, legközelebb is őrültnek nézik.
„Együtt sírtunk Gyulával és a gyülekezet többi tagjával a füstölgő romok felett.”
Ezt már Kolozsy András, Nagydobrony református lelkésze mondja.
Vasárnap reggelre égett le az imaház, pár órával később megtartottam a misét a filagória alatt. Mintha egy kedves halottunkat temettük volna, sokunk keze munkája benne volt azokban a falakban. Százakat tanítottunk meg ott arra, hogy lehet máshogyan is élni, mint ahogy addig éltek.
Az imaházat a kilencvenes évek elején húzták föl, építőanyagra holland reformátusgyülekezetek perselyezték össze a pénzt, a munkaerőt a nagydobronyiak adták. A későbbi felújítások, bővítések szintén adományok eredményei.
Most is azonnal megindult a gyűjtés, akad magyarországi gyülekezet, a fóti, isten fizesse meg nekik, ahol mise után hétszázezer forintot perselyeztek össze az imaház újjáépítésre.
Pontosabban az imaház újjá- és szebbé, nagyobbá, hasznosabbá építésére. A tervek szerint lesz tetőtér, így az eddigi kettő helyett négy óvodai foglalkoztatónak jut hely, dagad a konyha és az étkező, lesz mosókonyha, lesz több fürdőszoba. Plusz bekamerázzák a környéket, úgy tetszik, a soron kevés, hogy isten szeme mindent lát. Addig is éjszakai őrség, „cigány polgárőrség”, tíz-tizenöt férfi őrzi a pár száz fős telep nyugalmát.
„Hogyan lesz a szeptemberi tanévkezdés?” Ezt kérdezzük a nyelvpasszusra utalva a nagydobronyi iskola igazgatójától, Kántor Józseftől. „Hogyhogy hogy? Hát magyarul.”
Jó poén ez, tökös hozzáállás, és illusztrálja az ukrajnai általános esetlegességet. Kántor József nem aggódja túl az ügyet, úgy tudja, megállapodás született arról, hogy az ukrán parlament 2023-ra kitolja az államnyelven oktatás bevezetésének határidejét.
Nagyobb bajnak tartja, hogy Kárpátalján, így Nagydobronyban is lassan elfogynak a tanárok.
Az ukrán bérek úgy általában fájdalmasan alacsonyak, miközben az árak nagyjából, mint nálunk. Sokan Magyarországra járnak át, napszámba, gyárba, házakhoz idősekre felügyelni, mások cseh fatelepeken dolgoznak, megint mások szezonmunkával szedik össze éves pénzüket: kezdenek júniusban Németországban, uborkát, szamócát szednek, augusztusban irány Franciaország, szőlőszüret, havi ezerkétszáz euró jön össze. Aki marad, zömmel az önkormányzatnál helyezkedik el, mellette háztájizik, fóliázik.
Kántor József legnagyobb félelme, hogy a következő húsz évben elveszíti értelmiségét a kárpátaljai magyarság. „Régebben azzal mentek külföldre, hogy kicsit megszedik magukat, aztán itthon házat építenek. Újabban a fiatalok indulnak útnak, magyarországi főiskolákra, egyetemekre felvételiznek, ott vernek gyökeret, ide már csak látogatóba jönnek. De ez nem a magyar kisebbség, hanem egész Ukrajna problémája, 1991-ben ötvenkétmillióan laktuk az országot, most negyvenkétmillióan vagyunk.”
Aztán, ha elfogyunk itt, Keleten, előbb az, akinek az a dolga, hogy gondolkodjon, aztán az is, akinek nem, na, akkor lófaszt nem ér majd az a föntebb emlegetett, kiszidolozott glória, sőt, a félistenség sem.
