Kétszeresen is csapdahelyzetet teremt az októberi népszavazás

Múlt szombat óta hivatalosan is az október 2-i népszavazás kampányidőszakában vagyunk, egyelőre azonban több hír szólt arról, milyen összeállításban tervez kampányolni a baloldali ellenzék, mint arról, hogyan, milyen üzenettel fogja rávenni szavazóit: ne vegyenek részt a voksoláson. Abban ugyanis egyetértés van az MSZP, DK, Együtt és PM között, hogy a helyes, követendő magatartás a távolmaradás: ezzel kívánják elérni, hogy a népszavazás érvénytelen legyen.  Sőt, lényegében az indoklás is megegyezik: a kvótanépszavazás valójában az Európai Uniós tagságról szól, Orbán ki akarja vezetni az országot az Unióból, a baloldali pártok viszont maradáspártiak, így az otthonmaradásra buzdítanak.

Függetlenül attól, jó stratégiának tartjuk-e a bojkottot és megfelelő üzenetnek az ahhoz tartozó érvelést, elsőre nehéz megérteni, miért nem kampányolnak már napok óta az ellenzéki pártok – közösen. A jelek szerint a kvótanépszavazás kétszeresen is csapdahelyzetet teremtett: önmagában a kérdés, illetve annak megfogalmazásával a Fidesz kényszerhelyzetbe hozta a baloldali ellenzéket (és a Jobbikot is, mely nem tud saját álláspontot megjeleníteni, így tulajdonképpen a kormánypárt mellett fog kampányolni). A másik nehézséget azonban a baloldal maga hozta létre – pontosabban örökölte meg saját, 2014-es önmagától.

Az együttműködéstől való félelem, az Orbán-kormány leghangosabb, legerősebb, legkövetkezetesebb ellenfelének pozíciója, a baloldali szavazókat legjobban megszólítani képes párt – ezek mind-mind állandó szempontjai és motivációi a kisebb és nagyobb baloldali pártoknak.

E pártok még az egyetértésben is versengenek, egyazon üzenet mellett is úgy érzik, meg kell magukat különböztetni legalább a szereplők egy részétől.

Az elmúlt napok nyilatkozatai és a körvonalazódó együttműködések alapján a kvótakampányban mutatott stratégia mintha a későbbi, 2018-as indulásról is szólna. Az Együtt, PM és a MOMA együttműködése, míg a másik ágon az MSZP és a DK másfajta közös kampánya (kiegészítve a Liberálisok teljes különutasságával) tulajdonképpen egy potenciális indulási forgatókönyv tesztje is lehetne. Ezt erősíti a kezdeti bizonytalanság, zavarodottság is a kommunikációban: az MSZP budapesti elnöke, Kunhalmi Ágnes a két párt valamilyen újraegyesülését is elképzelhetőnek tartja (amivel a jelek szerint pártjában sokan nem értenek egyet), eközben a DK szóvivője, Gréczy Zsolt úgy véli, hogy az MSZP-nek még van bőven tennivalója szavazóinak meggyőzését illetően. Nagyjából így képzelnénk el, ha a két párt megpróbálna megegyezni valamilyen közös indulásról, ám a „tényleges” kampányt még a kiforratlanság és az egyéni megnyilvánulások dominálnák.

Még ha a kezdeti jelek inkább az együtt kampányolás nehézségeit mutatják, illetve erősítik a baloldal széthúzását, a kvótanépszavazás valódi lehetőség arra, hogy a 2014-es választásoktól kellően eltávolodva, de a 2018-as választásoktól még megfelelően messze, az ellenzéki pártok egy országos politikai eseményen, élesben teszteljék, milyen formában képesek, hajlandóak együttműködni egymással. Ráadásul a mostani helyzet bizonyos szempontból könnyebb, hiszen nemcsak a cél közös (érvénytelenné tenni a népszavazást), de ezúttal egyetértés van a stratégiát illetően (bojkott, távolmaradásra biztatni).

Ilyen körülmények között tulajdonképpen minden párt tesztelheti, hogyan tud önállóan, vagy részben együttműködve lefolytatni egy országos kampányt: mennyire enged beleszólást más pártoknak a döntésekbe, hogyan képesek adott esetben párton belüli konfliktusokat kezelni és végül, a népszavazás eredményét hogyan értékelik majd. A földügyi népszavazás sikertelen aláírásgyűjtése miatt az őszi politikai szezon meghatározó eseménye már biztosan az október 2-i kvótanépszavazás lesz, a baloldal számára éppen ezért ez a pont lehet az, ami javíthat a jelenlegi bizalomhiányos, töredezett állapoton.

Ha sikerül érvénytelenné tenni a népszavazást és ezt az eredményt a pártok közös sikerként tudják beállítani maguk és választóik számára, úgy ez új lendületet adhat arra nézve, hogy az ellenzék – minden belső és külső nehézség ellenére – képes hatékonyan fellépni, ha igazán nagy a tét.

Addig azonban még több hétnyi valódi kampányidőszak áll a baloldal előtt: fokozódó kormányzati nyomással, a részvételre és igennel szavazásra buzdító – és ezért fokozott médiaérdeklődésre számot tartó – Liberálisokkal és nem utolsósorban a Kétfarkú Kutyapárt plakátkampányával is szembe kell nézniük. Egy, a tavalyi adománygyűjtés sikeréhez hasonló összeggel ugyanis a viccpárt láthatóságban akár fel is veheti a versenyt az ellenzéki pártokkal: 2015 júniusában összegyűlt mintegy 33 millió forint az akkori ellenkampányra, a tavalyi évben ennél csak az MSZP kapott több adományt a baloldali, liberális ellenzéki pártok közül – természetesen e pártok elsősorban az állami támogatásból működnek. Ráadásul a Kétfarkú Kutyapárt kampánya elvileg nem is a bojkottra, hanem az érvénytelen szavazásra buzdít (ami technikailag ugyanazt éri el, hiszen a népszavazás érvényességébe csak az érvényes szavazatok számítanak) – választói szemmel ugyanakkor mégis egy különböző, megkülönböztető üzenet.

A baloldali ellenzék számára tehát az október 2-i népszavazásig tartó időszak külső és belső kihívásokkal teli bő egy hónap lesz: az eredmény és a kampány maga döntően befolyásolja majd, milyen felkészültségi állapotban fordulnak rá a 2018-as választásokig tartó másfél évre. Egy sikeres bojkottkampány, aminek a végén a pártok nem azt mérik, kinek a sikere, hanem közösen tudják értékelni az elért eredményt, megalapozhat egy későbbi, ügy-alapú együttműködést. Ha azonban a kampány a népszavazás helyett kizárólag a baloldali pártok egymáshoz való viszonyáról szól, úgy az akár a jelenleg parlamenten kívül formálódó erőket hozhatja helyzetbe –

végső soron akár egy viccpártot is.