Üzleti tippek

Hogyan szólaljunk meg?

admin
admin

2008. 04. 10. 00:00

Ne szólj, szám, nem fáj fejem! Sok igazságot rejt a közmondás, csak nehéz megfogadni. A szép beszéd nem az „öngyógyítás” területe: gondjainkkal, ha szembesültünk velük, forduljunk bátran szakemberhez!

A beszéd akkor kezdődik, amikor még meg se szólalunk. A lélegzetvétellel. Amikor megszületünk, lányok, fiúk, mind egyformán lélegzünk: úgynevezett hasi légzéssel. Aztán a lányok valahogy áttanulnak mellkasira. Tessék kipróbálni: hanyatt fekve egy papírlapot téve a mellkasunkra és a hasunkra, látszik, melyik emelkedik, melyik nem.

Mellkasi légzéssel feleannyi levegőt tud beszívni az ember (lánya), mintha egészen a hasáig töltené meg a tüdejét levegővel. Félgőzzel pedig „félteljesítményt” tudunk magunkból kihozni… Aki sokat beszél, annak kis odafigyeléssel fél esztendő alatt vissza lehet állítania magát a hasi légzésre.

Nem csupán reflextevékenység: oda kell figyelnünk rá, hogy légzésünk mélyről jöjjön, viszont halk legyen és önkéntelen. Hogy ne a torkunkat terheljük, hanem hangszálaink rezonanciáját fokozzuk!

Érdemes gyakorolni. A színészek ezt így csinálják:
1. nagy levegőt vesznek, aztán elnyújtott sz, f, h hanggal (hanyatt fekve, állva, ülve) kilélegeznek.
2. Ugyancsak nagy levegőt vesznek, aztán – tizenkénti, húszankénti, harminchármankénti lélegzetvétellel – hangosan elszámolnak százig.

Ha már nem arra figyelünk, hogy elegendő levegőnk legyen, következik az, hogy legyünk képesek koncentrálni. Erre is pompás gyakorlatokat fundáltak ki. Próbáljuk meg végigmondani az alábbi szövegeket!
– Januárban itthon vagyok, februárban vidéken, márciusban itthon vagyok, áprilisban vidéken – és így tovább decemberig.
– Hétfőn te jössz hozzám, kedden én megyek hozzád – így két héten át.

Vannak, akik a torkukból beszélnek, szinte visszafojtva, mások fejhangon sipákolnak. Mindkét jelenségnek sokszor az az oka, hogy nem a megfelelő helyen áramlik a levegő. Van, akinek előre kell hozni a hangját, másét mélyíteni szükséges. Vagyis hasznos, ha valakit, persze szakembert, megkérünk: segítsen „beállítani” a hangszínünket. Előfordulhat persze, hogy azt mondja, minden úgy jó, ahogy van.

És ha túljutottunk e megpróbáltatásokon is, megint érdemes gyakorolni: hogyan tudunk bánni a hangerővel és a hangmagassággal. A hangképzésben dolgozó izmokat, a hangszálakat ugyanúgy be kell melegíteni, ahogyan a sportoló is fokozatosan szoktatja magát a terheléshez. Végtére is a beszéd: izommunka!

Az alábbi – a családtagjainkat szórakoztató – hanggyakorlatok egyébként növelik hangterjedelmünket is.
– Mondogassuk halkan, hangosan, magasan, mélyen: mamama, mememe, momomo…
– …aztán: csecsecse, csocsocso, csucsucsu…

A legtöbb probléma – bevallva, bevallatlanul – egyes hangok, hangkapcsolatok kiejtésével van. Aki azt veszi észre, hogy nem tiszta az sz, a c, a z, az s, a cs, a zs, az r, az forduljon szakemberhez! Ha odahaza próbálkoznánk egyedül, az olyan lenne, mintha magunk próbálnánk kezelni kartörésünket.
És ügyeljünk rá, hogy ne nyeljük el a szóvégi k és t hangokat! És a hol kérdésre felelő -ban/-ben toldalék végéről ne harapjuk le az n hangot, mert a megmaradt -ba/-be a hova kérdésre felel…

Ha már elérkeztünk erre a szintre, nem szükséges állandóan nyaggatnunk beszédtanárunkat. Szerezzünk be diktafont – megtérülő beruházás! –, mondjunk föl rá szövegeket (akár a másét, akár a magunkét), és kellő önkritikával hallgassuk vissza. Aztán következhet a javított kiadás.
Különös figyelemmel az alábbiakra.
1. Hogyan hangsúlyozunk? A megfelelő helyen? Nem túl sok? Nem túl kevés?
2. Megfelelő-e a beszédsebességünk? Nem hadarunk? Nem beszélünk túl vontatottan?
3. Van-e ritmusa a beszédünknek, vagy végig ugyanazt a tempót követjük?
4. Ideális-e a hangerőnk? Esetleg túl harsányak vagyunk? Túl halkak?
5. Tudunk-e játszani a hangunkkal?

És még valami. A szünet. Alapvetően arra való, hogy segítségével tagoljuk mondanivalónkat, de egyúttal felhasználhatjuk az alkalmat, hogy lélegzethez is jussunk. A kis szünetben „lopjunk” levegőt, a nagyban „vegyünk”. Legyünk tudatosak!

Ha tehát prezentációt kell tartanunk, előtte próbáljuk el. Miért bíznánk bármit is a véletlenre, ha magunk irányíthatjuk a sorsunkat? De selypítésen, pöszeségen, raccsoláson, hadaráson, affektáláson csak szakember tud segíteni. Mi a nagyobb szégyen: kettesben, netán egyedül gyakorolni, vagy az, ha hallgatóságunk kinevet bennünket?
A következő részben, Kedves Olvasó, már a megnyilatkozásainkról lesz szó.

Varga Sándor
független kommunikációs szakértő

Önellenőrzés

1. Önnek kiszárad reggelre a szája?

A: Nem. Jól szelel az orrom.
B: Igen. Pedig elalváskor próbálok az orromon át lélegezni.
C: Most, hogy mondja…

2. Fel tudja sorolni, kikkel járt nyolcadikban egy osztályba?

A: Persze! Ülésrend szerint kéri vagy ábécében?
B: A régi osztályképeket anyám őrzi.
C: Nem emlékezhetek mindenre.

3. Hallják-e a szomszéd lakásban, ha önök veszekednek?

A: Engem speciel sosem, de a páromat mindig.
B: Igen, pedig direkt hangszigeteltettük a közös falat.
C: Családi házban lakunk.

4. Szokott áriákat énekelni a fürdőszobában?

A: Hajaj! Kivágom a magas cét is!
B: Üdvözlöm, Mario Lanza vagyok. Mi is a kérdés?
C: Inkább fütyörészem.

5. Ön selypít?

A: Még hogy én? Kikérem magamnak!
B: Igen. De állítólag ez a szexepilem.
C: Szemmi eszetre szem.

6. Van önnek diktafonja?

A: Van.
B: Nincs.
C: És önnek?

Kiértékelés:

– Ha az A válaszból van több: elegendő egymagában gyakorolnia.
– Ha a B válaszból van több: egyszer azért keressen föl egy beszédtanárt.
– Ha a C válaszból van több: többször keressen föl több beszédtanárt.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.