A bemutatkozás éppen ezért fontos, mindenki szeretne gyorsan túlesni rajta. Természetesen mindnyájan arra ügyelünk, hogy jól mondjuk ki saját nevünket, miközben nem mindig figyelünk annak a nevére, aki szintén bemutatkozik és elvárja, hogy emlékezzünk rá. Igen, mindnyájan hiúak vagyunk, szeretjük, ha nem felejtenek el bennünket.
A bemutatkozás része lehet a foglalkozás pontos megnevezése is – ám ez nem mindig előny…
Ugyancsak Londonban történt: a miniszteri beosztásából éppen felmentett Bokros Lajost kísértem egy tudományos konferenciára, ahol szigorúan kitöltött nyomtatványok alapján osztották a beutazási engedélyt.
– Nem írta be a munkahelyét – jegyezte meg a biztonsági ellenőr, amikor átvette a nyomtatványt.
– Munkanélküli vagyok – felelte Bokros hibátlan angolsággal.
– Így sajnos, nem engedhetem be Nagy-Britanniába.
Pár pillanatig álltunk ott, tanácstalanul.
– Mi volt a korábbi munkahelye? – próbált segíteni a biztonsági ember.
– Miniszter voltam – mondta Bokros szemrebbenés nélkül.
– Csakugyan – vonta fel a szemöldökét a tisztviselő -, éspedig milyen miniszter?
– Pénzügyminiszter. De lemondtam.
– Együttérzésem, uram – és máris meg volt az engedély. Sőt, még egy együttérző kézfogás is járt hozzá.
Hogy én magam ne kövessek el ilyen hibát, most bemutatkozom: Odze György vagyok, középkorú, romantikus lelkű diplomata és közíró. Több alkalommal teljesítettem külszolgálatot, gyerekkori álmom, hogy karmester lehessek, nem teljesült, ám gyakran álmodom azzal, hogy vezényelem a Bécsi Filharmonikusokat. Az e lap hasábjain most induló sorozatomban nem osztogatnék illemtani tanácsokat, inkább csak mesélnék: illemtanilag tanulságos élethelyzetekről.
