A hetvenes években minden megvolt. Az összes NAGYFILM, amit látni kell, az összes vágy titokzatos tárgya: Amarcord, A taxisofőr, Régi idők focija, A cápa, Tükör, Harmadik típusú találkozások, Jelenetek egy házasságból, Rocky, Derszu Uzala, A keresztapa, Kabaré – a nagy túlélők, ma már egy privát DVD-sor presztízsdarabjai. Egy nap arra ébredtünk, hogy A kis Valentino után is van élet, és az élet része: a halál. Olyan neveket kellett kihúzni a nagy szerep- és ideálosztó könyvből, mint Steve McQueen, Alfred Hitchcock, Peter Sellers, Őze Lajos, Francois Truffaut, Mae West, Ruttkai Éva, Major Tamás. A szórakoztatóipar összes többi műfaja összeroppant volna ekkora veszteségtől, a film és a mozi azonban kivétel.
A nyolcvanas éveket úgy találták ki, hogy az évtized legyen szélesvásznú világvége, mindenki apokalipszise. Minden azért történt, mert a Nagy Rendező úgy gondolta, a forgatókönyvírók fantáziája kimerült. A kommunizmus látványosabban omlott össze, mint megannyi Pokoli torony és Fal, Lech Walesa az egész ország főszereplésével újrarendezte a Márványembert, az ördög él és Mephisto bőrébe bújva jobban érzi magát, mint Ceausescu egészen 1989. december 25-éig.
A hetvenes években 1977 volt a kulcsév, a nyolcvanas évek pedig stílusosan 1984-gyel válaszolt. Azt az évet végig kellett mozizni, mégsem fáradt bele se a szem, se a lélek, se a szív. Amadeus Mozart, Salieri, Forman, ah! A Párizs, Texas Wim Wenderstől, amire bárki szerelmes lett, ha előtte vagy akkor éppen nem volt az. Sergio Leonetól a Volt egyszer egy Amerikát nem a moziban láttuk, hanem a szobáról-szobára járt „alámondásos“ VHS kazettáról, azon a vírushordozón, amely ha nem is tette munkanélkülivé a cenzorokat, de legalább feleslegessé tette a mindenkit szellemi fogyatékosnak tekintő három T-t.
Ha nincs a nyolcvanas évek, nincs ET és Az elveszett frigyláda fosztogatói, nincs Psyché és A kis Vera, Berlin fölött az ég és Éjszakai rohanás. Nincs Megáll az idő sem. Gothár és Bereményi mindent felkavaró, elrendező, és mégis mindent nyitva hagyó, örök bizonytalanságban tartó filmjében az a legjobb, hogy ma is tart. Ha meg tart, akkor az évtizednek sincs vége, legfeljebb más évtizednek hívják.
„Ikrek, Max, érted: ikrek“ – mondja Tony Roberts Woody Allennek az Annie Hall Los Angeles-i jelentében. Akkor még bármit be lehetett vállalni, plutóniumfelhőn áthaladni óvszer nélkül, például. A nyolcvanas években Csernobil után, az AIDS közben mintha felértékelődött volna az óvatosság. Persze, az ikrek a nyolcvanas években sem hiányoztak. Emlékeznek Az én XX. századom ikerpárjára, Lilire és Dórára, meg arra a próféciára, hogy a tükörlabirintusban – az úgynevezett rendszerváltás vásári forgatagában – előbb-utóbb minden kiderül? Akkor még nem tudtuk, hogy a kilencvenes éveket sem fogjuk átaludni.
