Eddig tőzsdei elemzőktől közgazdasági szakemberekig bezárólag mindenki a homokba dugta a fejét, pedig az amúgy is haloványra sikeredett nyilvános tőkepiacunk temetését nyugodtan elkezdhetjük.
Ennél persze nagyobb problémának érzem a tranzakció precedens jellegét, s kíváncsian várom, hogy gyakorló cégtulajdonosként mit szól egy hasonló tranzakcióm után a könyvvizsgálóm, a cégbíró, s hogy mit tehetek, ha a napnál is világosabb „tulajdonosi” összefonódás láttán tulajdonostársaim megtámadják a soron következő közgyűlés határozatait. Vagy rám majd a nemzetközi standardokat alapul vevő, érvényes társasági jogi és könyvviteli szabályok írott és íratlan paragrafusai vonatkoznak?
A megkezdett utat jogszerűen végigjárva, persze az a példa nélkül álló eset – egy új magyar „szabadalom” – is előállhat, hogy a cég egy nyilvános ajánlat után felvásárolja önmagát, majd a saját részvényeit bevonva elszámolja a vételárban felhalmozott veszteségeit, és végre ingyen kioszthatja „maradványát” a „menedzsmentnek”.
Odáig nem szeretnék most visszakanyarodni, hogy annak idején a velejéig elhibázott privatizációs technikáink kapcsán hány magyar menedzser szeretett volna tulajdonszerzéséhez, piacon maradásához minimális, de elvszerű kormányzati megértést, támogatást kapni, mielőtt az ipar derékhada banki felszámolásra került.
Hiányosságokat felismerni persze sosem késő, így ez esetben is kijár a magyar érdekeltség kapcsán a magyar kormány pártfogása, erkölcsi támogatása. De – kérdem én – jár-e ez annak, aki előtte minden eszközt megmozgatott azért, hogy az állam pancser módon, árán alul adja el a nyilvánvalóan megtartandó stratégiai tulajdonrészét.
Nyilván abban az időben éppen az állami tulajdonrész jelenthetett a menedzsmentre potenciális veszélyt, és a fő „menedzser” már sikeres tapasztalatokat szerzett a másik magyar mamut cégvezetők által kontrollált „tulajdonosi” irányításában, a részvények fokozatos megszerzésében. Hát ez itt elsőre nem jött be, de az államot visszafelé is ugyanúgy be lehet hintáztatni.
Ez persze szintén nem az irigység szava, hiszen a nemzeti kapitalizmus arról szól, hogy az állam – a törvényei keretein belül – képviseli kül- és belpiacon egyaránt tőkései érdekeit is.
A gondom csupán annyi, hogy mind a korábbi, mind a mostani magán-érdekérvényesítés olyan gátlástalansággal társult, a kocka olyan irányba van – a kormány biankó támogatásával – elvetve, hogy vagy a Molra új jogszabályokat fog alkotni a parlament, vagy következetesen végigmegyünk a hozzászólásom elején említett vízión.
Egyszerű halandónak persze mindegy a végkifejlet, hiszen a Mol tulajdonosi döntéseit ugyanaz a pár személy fogja a továbbiakban is meghozni immáron nemzeti mezben, de azt mindenkivel illene tudatni, hogy a menedzsment tulajdonosi ambícióinak – a drága részvényvételnek – az árát mi, benzin- és gázfogyasztó állampolgá
rok fogjuk megfizetni.
VINDICS JÓZSEF
Írásoktatás
Tetszett cikkük az amatőr írók képzéséről (Író olvasók – Figyelő, 2007/27. szám). A lényeg, hogy többen írnak, mint ahányan olvasnak. De ez igen fura, hogy van „íróképzés” is. Persze, ha van zeneszerzés tanszak is a Zeneakadémián?! Igaz, az nem tömeges. Verdi, Puccini, Liszt, Erkel vagy Jókai, Mikszáth, Molnár Ferenc – micsoda kontárok. Csak úgy papír nélkül alkottak bele a vakvilágba.
Még egy megfigyelés: általában akkor kezdenek ma valamit tömegesen oktatni, amikor arra egyáltalán nincs szükség. Amíg folyik az oktatás, 2–4 évig van elfoglaltsága az oktatóknak és a hallgatóknak is. De aztán? Az idegenforgalmi oktatás is akkor kezdődött legalább 150 helyen (középiskolák, tanfolyamok, főiskolák, egyetemek), amikor a meglévő alkalmazottakat is tömegesen küldték el a cégek. Ha meg felvettek valakit, soha nem kérdezték, van-e idegenforgalmi végzettsége. Az íróoktatás helyett talán műveltséget, humánumot (erkölcs?) és jó ízlést kellene tanítani. Ezt is nehéz lenne.
PÁL ÉVA, Budapest
