Gazdaság

Minőségi oktatást és kutatást eredményező reform körvonalai a hazai felsőoktatásban

A Budapesti Műszaki Egyetem, a Corvinus Egyetem, a Debreceni Egyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Semmelweis Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem gazdasági tanácsainak (GT) képviselőiből álló informális GT-fórum vitaanyaga. Írta és viták után szerkesztette: Bokros Lajos, az ELTE GT elnöke.

Érdemes erőteljes felütéssel kezdeni: a magyar felsőoktatás szerkezeti válságban van. Kimeneti teljesítménye rendkívül változó, helyenként gyenge: a friss diplomások körében a munkanélküliség kétszerese a hazai átlagos munkanélküliségnek, miközben sokan dolgoznak olyan állásban, amely nem felel meg a diplomájuk által tükrözött formális képzettségnek. Tömegével képzünk tanítókat, tanárokat, holott az általános és középiskolás korosztályok létszáma drámaian csökken. Legalább harmincöt helyen osztanak nálunk közgazdász, vagy valamiféle üzemgazdász diplomát, miközben a nemzetközi vállalatok egyre inkább kiváló minőségű nyugati diplomával bíró fiatal szakembereket keresnek. Történészből, kommunikációs szakemberből, de még jogászból is jelentős túlképzés van, de kevés a mérnök, a fejlesztő technikus, az informatikus és a biotechnológus. Felsőoktatási intézményeink hálózata túlméretezett és szétaprózott. Minőség tekintetében a világtól való lemaradásunk egyértelmű, hiszen egyetlen hazai egyetem vagy főiskola sem szerepel a világ kétszáz legjobb intézménye közt.1 Ha van is verseny, Szeged legfeljebb Péccsel, Debrecen pedig Budapesttel, esetleg a környező országok némely egyetemével versenyez, de semmiképp sem a rangos nyugat-európai, illetve a világhírű észak-amerikai, vagy távol-keleti egyetemekkel.

A felsőoktatás nem megbízható, néhol igen gyenge minősége természetesen összefügg a közoktatás távolról sem kielégítő teljesítményével. Nyilvánvaló, hogy a közoktatás reformja legalább olyan fontos lenne, mint a felsőoktatásé, ezt azonban itt nem tárgyaljuk. A felsőoktatás reformja szempontjából viszont érdemes összevetni a két, egymásra épülő oktatási szint alapjellemzőit, mert azok eltéréseiből a reformok érdemi különbségei is jórészt levezethetők.

A közoktatás és a felsőoktatás lényegi különbségei
A közoktatás alapjellemzői Magyarországon a következők:
• Életkor szerint meghatározott korosztályok számára a részvétel kötelező, elvileg minden gyerek jár iskolába,
• egyszerre csak egy iskolába jár,
• oda is csak meghatározott ideig,
• tehát nem alakulhat ki túlkereslet.

Van a közoktatásnak sok versenykorlátozó alapjellemzője is, hiszen a
• kisgyermek nem utazhat túl messzire,
• a szülők naponta felügyelni kívánják a gyermek teljesítményét
• és figyelemmel kísérni az iskola tevékenységét.

A közoktatás minősége természetesen életfontosságú, hiszen jószerével már az általános iskolában eldől, hogy ki milyen eséllyel indul el az életben, bejuthat-e egyáltalán jó minőségű középiskolába és onnan később színvonalas felsőoktatási intézménybe. Az esélyegyenlőség magasztos elve tehát csak akkor érvényesül, ha az alapiskolák színvonala közel azonos. Ennek rengeteg szakmai előfeltétele van, amit itt most nem tárgyalunk. Rámutatunk azonban arra, hogy az egyik legfontosabb feltétel éppen az, hogy az állam (a központi költségvetés és a helyi önkormányzat, netán a kistérségi társulás együttesen) minden kisgyerek iskoláztatására közel azonos összeget fordítson.

Ha nincs a rendszerben túlkereslet, akkor ez nem veszélyes, mert nem lazítja fel a költségvetés kemény korlátját. (Senki sem jár egyszerre két iskolába és mindenki csak korlátozott ideig jár – akár sikeresen elvégzi, akár nem.) Nagyjából elegendő tehát meghatározni a minimális iskolaméretet és osztálylétszámot, valamint a pedagógusok kötelező óraszámát. Ha ezek a kötöttségek érvényesülnek, akkor nem aprózódik el az iskolahálózat, ami a minőséget rontaná, és így a kínálat oldaláról sem szaladhatnak el a költségek. Látjuk tehát, hogy a fejkvóta szerinti finanszírozás a közoktatásban nemcsak megengedhető, hanem a társadalmi szolidaritás érvényesülése végett egyenesen kívánatos.

A felsőoktatás természetrajza szinte minden ponton gyökeresen eltér a közoktatásétól. A felsőoktatásban
• nincsenek életkor szerint szigorúan meghatározott korosztályok,
• az egyetemi pályafutás szinte bármikor elkezdhető,
• a felsőoktatásban nem kötelező részt venni, sőt
• egyetlen korosztály többségének részvétele sem kívánatos,
• lehet egyszerre több főiskolát, egyetemet látogatni,
• a belépettek számára nincs kötelező kilépési időpont, így
• nagymértékű túlkereslet is kialakulhat a felsőfokú oktatás iránt.

A felsőoktatási intézmények között viszont elvileg jóval élesebb lehet a verseny, hiszen a
• mai egyetemista számára nyitott az egész világ, manapság szinte bárhova el lehet utazni tanulni,
• az igazán tehetséges diákok számára az ösztöndíj-lehetőségek csaknem korlátlanok, elsősorban természetesen a mesteri és doktori képzésben,
• felvételi vizsgával nem mindenhol terhelik a rendszerbe belépő diákot, csak később szűr egyre jobban a tanulmányi eredmény.

A leglényegesebb különbség a közoktatás és a felsőoktatás között a túlkereslet kialakulásának nemcsak a lehetősége, hanem napi valósága. Ez minden országban mutatkozik, ahol a diákoknak nem kell nagyjából a felsőoktatás teljes költségét fedező tandíjat fizetni, hanem azt jelentős mértékben csökkenti a közösségi teherviselés. A túlkereslet pazarláshoz vezet kettős értelemben is. Egyrészt felsőfokú tanintézetből több kell, nagyobb infrastruktúra, több oktató stb. Másrészt a végzett diákok nagy része nem tud elhelyezkedni abban a szakmában, amire kiképezték.

Ha az első számú pazarlást az iskolafenntartó úgy próbálja megfékezni, hogy kevesebb tantermet épít, nem bővíti a laboratóriumot, nem ad elég eszközt, nem tart fenn nagyobb könyvtárat, akkor növekszik a zsúfoltság, ami a minőség romlásához vezet. Ha a hallgatói létszám növekedése nem jár együtt a kiváló oktatók számának növekedésével, akkor a minőségromlás hatványozottan jelentkezik. Ennek következményeképpen aztán a második számú pazarlás is nagyobb valószínűséggel nő.

Magyarországon a felsőoktatást a költségvetés zömmel úgynevezett normatívák szerint, vagyis – a közoktatáshoz hasonlóan – fejkvóta alapon finanszírozza. Ez nemcsak felesleges, hanem kifejezetten káros, hiszen a felsőoktatási intézményeket a hallgatói létszám minden határon túli növelésében teszi érdekeltté, maga hozva létre a túlkeresletet. A felesleges mennyiségi bővítés pedig beprogramozza a minőség romlását. Ördögi kör jön létre.

Huszadik századi téveszmék
A fejkvóta (normatíva) alapú állami finanszírozás nem egyszerűen a piactagadó gazdálkodás és a magát szocializmusnak nevező társadalmi rend öröksége. Nagy hagyománya van a kontinentális Nyugat-Európában is. Ráadásul sokan nem egyszerűen a múlt kényszerű és elavult örökségének, hanem a huszadik századi haladó munkásmozgalom kifejezetten pozitív és mindenképpen megőrzendő vívmányának tekintik. Elsősorban azon az alapon, hogyha a diákoknak érdemben fizetni kellene a felsőoktatásért, akkor a szegény, ámde tehetséges fiatalok sohasem tudnának egyetemre, főiskolára menni. Ezen logika szerint éppen az esélyegyenlőség biztosítása végett nélkülözhetetlen a felsőoktatás közel ingyenessége.

A felsőoktatás úgynevezett „ingyenessége” és a hátrányos helyzetű fiatalok esélyegyenlősége azonban merőben különböző dolgok. Ráadásul a kettő együtt a mai magyarországi szabályozás eredményeképpen sem érvényesül. A szabályozás olyan, hogy nem is érvényesülhet.

A közszolgáltatások ingyenessége pusztán annyit jelent, hogy az adott szolgáltatásért nem kell fizetni annak igénybevétele helyén és idején, vagy legalábbis nem az igénybevett szolgáltatás mennyiségének és minőségének megfelelő mértékben. Természetesen a közszolgáltatások előállításának is van költsége, amit a társadalmi közteherviselés fedez, általában és legnagyobb mértékben az állami költségvetésen keresztül. Ha viszont egy közszolgáltatás a felhasználás helyén és idején közel ingyenes, akkor azért nemcsak a szegény diáknak nem kell fizetni, hanem a jómódúnak sem. A felsőoktatás pont ilyen közszolgáltatás. A felsőoktatás közszolgáltatás jellege egyrészt maga táplálja a túlkeresletet, másrészt nem képes figyelembe venni a szociális szempontot. A közhiedelemmel szöges ellentétben tehát a felsőfokú oktatás állítólagos ingyenessége mind gazdasági, mind szociális szempontból hatékonytalan.

Hazánkban a felsőoktatási kormányzat a fejkvóta alapú finanszírozás nyilvánvaló hátrányait az új évszázadban úgy kívánta tompítani, hogy hivatali eszközökkel korlátozta az egyes felsőoktatási intézmények által úgynevezett „államilag finanszírozott” képzésre felvehető tanulók létszámát, miközben szélesre tárta a kapukat az úgynevezett „önköltséges” képzés előtt. Ennek hivatali logikája érthető, hiszen ha a nem bővülő költségvetési támogatásból az egyre több diákot befogadó egyetemek, főiskolák nem képesek megélni, akkor kell nyitni számukra elfogadható egyéb pénzszerzési csatornákat. Ilyen lehet például a ténylegesen tandíjat fizető diákok felvételének központilag kevéssé korlátozott lehetősége.

A kétféle finanszírozás – noha némileg gátat szab a túlkeresletnek -, azonban a pazarlást nem szünteti meg, és nem javítja az esélyegyenlőséget sem. Az államilag finanszírozott kvóta meghatározása továbbra is önkényes, egyáltalán nem tükrözi a jövőbeni munkaerő-piaci igényekből levezethető jelenlegi képzési szükségleteket. (Ilyen felmérések Magyarországon nem is készülnek.) Az államilag finanszírozott helyekre alapvetően az érettségin és a felvételi vizsgán nyújtott jó teljesítmény alapján lehet bekerülni, vagyis a tehetség és a tudás számít, a szociális helyzet viszont nem.2 Nem csoda, hogy az állami támogatás oroszlánrészét felemésztő diákhelyeket ma zömmel jómódú családokból származó fiatalok foglalják el, hiszen ők jóval nagyobb mértékben rendelkeznek otthonról hozott tudástőkével, néha kapcsolati tőkével is. Az önköltséges képzés térhódítása úgy vezette be szemérmesen a tandíjat, hogy az elvárható pozitív hatások – a túlkereslet érdemi csökkentése, a minőség javítása, az esélyegyenlőség növelése – kibontakoztak volna. Ez az intézkedés tehát nem volt reform, hanem csak tartalmatlan intézkedés.

Van-e kilépés az ördögi körből?
A felsőoktatás reformját az alapelvek tisztázásával kell kezdeni. Emelt fővel indokolt meghirdetni, hogy
• a felsőoktatás egyáltalán nem állampolgári jogon járó és mindenki számára hozzáférhető közszolgáltatás, hanem
• valószínűleg csupán a társadalom és ezen belül a fiatal korosztályok kisebbik hányada számára célszerűen elérendő,
• hatalmas mértékű családi tehervállalással együtt járó, életre szóló nagybefektetés, aminek
• haszna – bár kétségkívül az egész társadalmat gazdagítja – mégis elsősorban egyénileg élvezhető, hiszen
• globalizálódó világunkban a tudástőke kamatoztatásának terepe nem csupán a szűk hazai munkaerőpiac, hanem az egész világ, így
• az állam korlátozott ideig részt vállalhat a tanulás költségeiből, de
• a tehetséges jómódúak számára csak jelképes mértékben,
• a tehetséges szegények számára jelentős mértékben,
• a tehetségtelenek számára semmilyen mértékben.

Fontos továbbá, hogy a megfelelő iskola és diploma kiválasztásában
• az állampolgár felelőssége elsődleges, habár nem kizárólagos,
• így az állam nem garantálja sem a diploma értékét,
• sem a későbbi munkahelyet, illetve annak hasznát,
• a rossz egyéni döntés kockázatát azzal tudja csökkenteni, hogy megbízható információk nyilvánosságra hozatalára, illetve
• erős versenyre kényszeríti az egyetemeket, főiskolákat,
• azok tulajdoni viszonyaitól teljesen függetlenül (versenysemlegesség).
Ezekből az alapelvekből a hatékony szabályozás körvonalai szépen kibontakoznak.

A felsőoktatási intézmények feladatai
Ahhoz, hogy a felsőoktatási intézmények korszerű tudást közvetítsenek, saját maguknak a tudástermelés élvonalában kell haladniuk. Noha elvileg létezhet színvonalas oktatás érdemi kutatótevékenység nélkül, globalizálódó világunkban ez nyilvánvalóan csak kivételképpen és kizárólag az alapképzést nyújtó területeken (nagyjából tehát az önálló főiskolák esetében) lehetséges. Ezért általános követelmény, hogy egy magát egyetemnek – világszínvonalú tudás termelőjének és forgalmazójának – nevező felsőoktatási intézményben a tanárok túlnyomó többsége kutatómunkát is végezzen, ennek eredményei pedig világosan tükröződjenek az egész iskola oktatási tevékenységében.

Értelmiségi, egyetemvezetői körökben vita van azon, hogy a kutatáson túlmenően milyen úgynevezett „társadalmi feladatokat” lát el egy felsőoktatási intézet. A felsorolás – ízléstől függően – vég nélküli: a jövő értelmiségének nevelése, részvétel a székhely város kulturális közéletében, nemzetközi együttműködés, konkrét vállalati és kormányzati megrendelések teljesítése, tanácsadói tevékenység stb. Ezeknek a vitáknak ki nem mondott lényege az, hogy vajon melyik társadalmi feladat finanszírozását várjuk el az államtól. (Minél „szegényebb” egy felsőoktatási intézmény, vagyis minél szegényesebben tudja csak ellátni alapvető oktatási és kutatási feladatait, annál nagyobb hangsúlyt fog helyezni eme kiegészítő tevékenységekre, amelyek az állami pénzpumpa működtetéséhez szállítanak érvanyagot.) Ha viszont kimondjuk, hogy az iskolafenntartónak egyáltalán nincs olyan kötelezettsége, hogy az oktatáson és a kutatáson kívül bármely más feladat elvégzését is támogassa, akkor a vita értelmét veszti. A kiváló felsőoktatási intézmény a fenti járulékos feladatok túlnyomó többségét alaptevékenysége színvonalát emelendő úgyis elvégzi majd!

A reformok kritikus tömege
Mindenekelőtt meg kell szüntetni mindenfajta fejkvóta (normatíva) alapú finanszírozást és egyúttal bármiféle különbségtételt az államilag támogatott és az önköltséges (tandíjas) felsőoktatás között.

Egyáltalán nem elegendő némi átjárást biztosítani a kétféle finanszírozási kategória, illetve hallgatói csoport között, ahogy azt a mai kormányzat tervezi. A felsőoktatási alapképzés4 szintjén elengedhetetlen, hogy minden hallgató fizessen tandíjat, kivéve a diákok azon maximum 15-20 százalékát, akit a hallgatói önkormányzat rászorulónak ismer el.5 (A hallgatói önkormányzat így valódi hatalmat kap, egyszersmind óriási felelősséget visel.)

Az állami tulajdonú felsőoktatási intézményeknél a központi költségvetés a jövőben várható munkaerő-piaci igényekkel nagyjából összehangolt diáklétszámnak megfelelő méretű és összetételű fizikai infrastruktúra (tanterem, laboratórium, könyvtár, diákszálló, étterem stb.) létrehozását és fenntartását biztosítja. Ez egyáltalán nem kevés kiadás, ha a jövőbeni kevesebb diák mainál jóval színvonalasabb tanulását kívánjuk biztosítani. Ebben a vonatkozásban a kormánynak mihamarabb három kőkemény döntést kell meghozni.

Egyrészt hamar be kell zárni mindazokat a felsőoktatási intézményeket, amelyeknek sem a fizikai, sem pedig a humán infrastruktúrája (az ott állásban lévő oktatók és az általuk nyújtott szolgáltatások színvonala) nem éri el a minimálisan kívánatos szintet. Másrészt ki kell jelölni azokat a súlyponti (sic!) iskolákat, amelyek világosan megfogalmazott többletkövetelmények teljesítése esetén kiemelt állami finanszírozást kapnak (nevezzük ezeket mondjuk kutatóegyetemeknek, noha a kutatás minden mesterfokú és doktori képzést végző iskola alapkövetelménye). Harmadrészt fontos, hogy az oktató személyzet bérére az állami támogatás nem lesz elég, azt az egyetemeknek, főiskoláknak zömében a tandíjból kell fedezni!

Lényeges, hogy a fenti javaslat szerint egy többcsatornás finanszírozási rend jönne létre, ahol az állami költségvetés továbbra is fedezi az oktatás, mint legfontosabb alaptevékenység kiadásainak igen jelentős részét. Ezt azonban nem évente változó, kiszámíthatatlan szabályok alapján teszi, hanem éppen az történik, hogy a mindenkori pénzügy-, illetve az oktatási miniszter öt évre szóló, egyedi szerződéseket köt a központi kormányzat tulajdonában lévő felsőoktatási intézményekkel.7

Ez sokkal stabilabbá és kiszámíthatóbbá tenné az egyetemek, főiskolák gazdálkodását, egyszersmind biztosítaná a megfelelő színvonalú alapinfrastruktúra költségeinek fedezetét. Lényeges az is, hogy az így megszerzett pénz nem lenne elegendő még az oktatásra (így a túlélésre) sem, nem szólva a kutatási tevékenységről. Ez utóbbi fedezete részben ismét lehet költségvetési pénz, de ahhoz más csatornákon, elsősorban pályázatok útján lehet hozzájutni. A színvonalas oktatáshoz elengedhetetlen a tandíjbevétel, a kutató tevékenységet pedig az állami költségvetési források mellett főleg vállalati és nemzetközi pályázatok elnyerésével lehet biztosítani.

Élesen merül fel az a kérdés, mi lesz a nem állami tulajdonú felsőoktatási intézményekkel? A versenysemlegesség elve azt kívánja, hogy minden iskola esetében annak tulajdonosa (fenntartója) gondoskodjék az alapinfrastruktúra költségeinek fedezetéről. Ez alapítványi (magán)iskoláknál természetes. Nagy gond lehet azonban a hazánkban igen sok diákot befogadó egyházi iskoláknál.

Kitérő: az egyházi tulajdonú iskolák szerkezetátalakítása
Magyarországon a rendszerváltás után a történelmi egyházak természetes törekvése volt iskolahálózatuk helyreállítása, lehetőség szerinti bővítése. A felsőoktatási intézmények esetében ez az igyekezet kezdetben teológiai karok újjászervezésében öltött testet. Hamar kiderült azonban, hogy önálló teológiai karokat még nagyvonalú (az állami tulajdonú iskolákéhoz képest bőkezűbb) állami támogatás mellett sem lehet ésszerűen fenntartani, ezért felmerült az az alternatíva, hogy a teológiai karok vagy állami egyetemek egyházi irányítású karjaivá válnak, vagy maguk is kiépítenek nem teológiai karokat is magában foglaló önálló, „többkarú” intézményeket.

Igen sajnálatos, hogy a kormányzat és az egyházak közötti megállapodások alapvetően a második megoldást támogatták, hiszen ezzel egyrészt tovább bővült a világi oktatás iskoláinak száma, másrészt – érdemi egyházi vagyon híján -, annak finanszírozása is az állami költségvetés feladatai közé került.8 Ráadásul az egyházi irányítású felsőoktatási intézmények világi jellegű oktatást végző intézményeit sem ésszerűen szabályozni, sem megszüntetni nem lehet, hiszen az az egyetemi autonómia megsértése mellett egyúttal az egyházi autonómia sárba tiprásával lenne egyenértékű.

Mégis meg kell próbálni az ésszerű reformot ezen a területen is. Amikor az egész hazai felsőoktatás válságban van, és alapvető szerkezetátalakításra szorul, akkor nem lehetnek szent tehenek.

Mint láttuk, a súlyponti egyetemek, főiskolák kiválasztásához az egész felsőoktatási intézményhálózat alapos átvilágítása szükséges. Ha valamely egyházi irányítású egyetem világi kara fennakad ezen a rostán, vagyis nem bizonyul jó minőségű oktatóhelynek, akkor az alábbi alternatíva merül fel: vagy bezárják a kart, vagy annak alapinfrastruktúrája finanszírozását a tulajdonos egyház átveszi.9

Nem állami tulajdonú iskola fenntartásánál az a kérdés nem merül fel, hogy kibocsátása megfelel-e a munkaerő-piaci igényeknek. Ha az iskolafenntartó és a tandíj együttesen fedezi az oktatás teljes költségét, akkor az állam eltekinthet attól, hogy munkaerő-piaci szempontból esetleg túlkínálat jön létre, hiszen az adófizetők pénzéből egyetlen fillért sem pazarolunk el. Virágozzék száz virág!

Ha az egyházak nem tudnak, vagy nem akarnak világi oktatást nyújtó saját egyetemi vagy főiskolai karok alapinfrastruktúrájának fenntartására költeni, és azokat bezárják, akkor a továbbra is egyházi szakmai irányításnak örvendő, megmaradó teológiai kar végül csatlakozhat meglévő állami egyetemhez. Az állam így nyilvánvalóan részt fog venni annak alapinfrastruktúrája fenntartásában10 is, miközben a hallgatók – az állami irányítású egyetemekkel és főiskolákkal teljesen megegyező módon -, az oktatói bérek fedezeteként tandíjat fizetnek.

Mikor hat a tandíj?
A tandíj bevezetése az olyannyira kívánatos verseny megteremtésének csak az egyik múlhatatlanul szükséges, de korántsem elégséges feltétele. Ahhoz, hogy jótékony hatását az egyetemek belső életében kifejtse, további lényeges reformokra van szükség.

Abszolút fontos, hogy a diákok tudják és érezzék, a pénzükért minőséget követelhetnek. Hasonlóan a neves amerikai magánegyetemekhez, célszerű, ha a diákok minden tanár minden tanfolyamát név nélkül, írásban értékelik még a vizsga előtt, amit aztán összesítve minden oktató megkap a vizsga után. Ennek az értékelésnek aztán döntő súlya kell legyen a tanárok javadalmazásánál és előremenetelénél, vagy éppen elbocsátásánál. Ez persze csak akkor lehetséges, ha az oktató személyzet közalkalmazotti jogállását megszüntetjük.
Fontos, hogy az egyetem szakmai vezetője, a rektor, a szenátus által jóváhagyott normatív szempontrendszer figyelembevétele mellett szabad kezet kapjon a tanárok kiválasztásában és javadalmazásában.

Ebben a tekintetben a felsőoktatási intézmények belső (ön)kormányzata is alapvető változtatásra szorul. Megszüntetendő az egyetemi belső autonómia kari vagy éppen tanszéki önállóságként való torz értelmezése, mert ez sok esetben az erőforrások optimálistól távol eső elosztására, és az oktatás alacsony szinten való kiegyenlítődésére vezet ahelyett, hogy egészséges belső verseny alapján éppen a kiváló teljesítményt ösztönözné és díjazná. Ha a felsőoktatási intézmény egésze helyt kíván állni az intézmények közötti versenyben, akkor ehhez ki kell bontakozzon a belső verseny is, aminek nem lehet korlátja az, hogy az intézmény legfőbb szakmai vezetője, a rektor nem tud beleszólni az egyes karok és tanszékek belső életébe. Fontos hangsúlyozni, hogy nemcsak pénzügyi és foglalkoztatási döntésekben célszerű a rektornak szabad kezet kapni, hanem akadémiai kérdésekben is neki kell legyen végső döntési joga!

Pontos ismereteken alapuló helyes választás
A finanszírozás és a felsőoktatási intézmények belső kormányzati rendjének vázolt reformján túlmenően a minőséget folyamatosan kikényszerítő verseny fontos feltétele az is, hogy a felvételiző diákok közel pontos információval rendelkezzenek a hatalmas családi és egyéni befektetéssel megszerzendő tudást közvetítő intézmény minőségéről és a tudást igazoló papír jövőben várható piacképességéről.

A diploma értékét nagyon nehéz előre megbecsülni, ráadásul a hosszú tanulási idő alatt a választott iskolában folyó oktatás színvonala, illetve a piac szerkezete, kereslete, értékítélete is lényegesen megváltozhat. Többféle, hosszabb idősoron alapuló, tapasztalati tényeket tükröző információ nyilvánosságra hozatala segíthet abban, hogy a diák és családja eme hatalmas induló költséggel és hosszú megtérülési idővel rendelkező nagybefektetésről helyesen tudjon dönteni.

Így minden felsőoktatási intézménynek
• követni kellene a végzett diákok életútját és összevont adatokat közzétenni a szakmájukban való elhelyezkedés sikeréről, a befektetett pénz megtérüléséről12 (elért fizetések, előmenetel stb.),
• ismertetni szükséges a szóban forgó felsőoktatási intézményben folyó mester- és doktori képzést (határidőn belül) sikeresen elvégző diákok számát, arányát, összetételét,
• a sikeres doktori képzés alapján elindult és nemzetközi hírnévre szert tett kutatók, oktatók számát, arányát – akár maradtak az adott egyetem vonzáskörében, akár máshol csináltak karriert,
• nemzetközi (!) bizottság által rendszeresen sikeresen újraminősített (akkreditált) mester- és doktori iskolák számát, tantárgyszerkezetét, az oktatók kilétét, egyéni teljesítményüket stb.


Reménykeltő, hogy hazánkban van már jó néhány felsőoktatási intézmény, amely önérdekből felvállalta volt diákjai életútjának nyomon követését és az erről beszerzett információkat összevontan rendszeresen és önként közzéteszi. Nyilvánvalóan ez a jövő kívánatos útja. Addig is azonban, amíg az önérdekű önkéntesség mindenütt szárba szökken, szükséges, hogy a hatóságok némi ráhatást gyakoroljanak. Valószínűleg nélkülözhetetlen, hogy a felsőoktatási kormányzat előírja a minimálisan szükséges információk körét, de még inkább az, hogy szabályozza, egységesítse az információk tartalmi követelményeit.13 Máskülönben nem biztosítható, hogy az információk, pontosak és hitelesek, vagyis megbízhatóan összehasonlíthatóak legyenek. Csak ilyen információk alapján lesznek képesek a diákok és szüleik hatékony döntést hozni.

Az autonómia igazi tartalma
Az egyedi eredményesség nyilvános áttekinthetősége révén lényegesen felfokozott verseny hallatlanul megnöveli az iskolafenntartók felelősségét minden érdekelttel szemben. Ennek megfelelően szükséges érdemben átszabni az egyetemek, főiskolák (külső) kormányzási (governance) rendszerét is.14

Egyértelműen tarthatatlanná vált az autonómia korlátlan értelmezése, amely hazánkban a felsőoktatási intézmények önállóságát olyan szélessé tette, hogy abba az állam által nyújtott erőforrásokkal való szinte felelősség és korlátozás nélküli gazdálkodás önállósága is belefér. Ez a helyzet nemcsak az állami tulajdonban lévő, hanem az egyházi és alapítványi intézmények esetében is. Különös nehézség az, hogy ezt a parttalan gazdálkodási autonómiát nemcsak a felsőoktatási törvény szentesíti, hanem azt az Alkotmánybíróság ismétlődő döntéseivel érinthetetlen és megkérdőjelezhetetlen dogmává változtatta.

Pedig ma már világosan látható, hogy mindazokban az országokban, ahol a magyarországihoz hasonlóan szent kövületté változott a piactagadó rendszer eme káros öröksége, ott a minőséget kikényszerítő verseny esélyei csekélyek, a középszer uralma tombol, a romló minőségért való felelősség pedig mindig visszahullik az államra, amely – úgymond – nem képes és nem hajlandó a felsőoktatást megfelelő színvonalon finanszírozni.

Térjünk át a híres angolszász magánegyetemek által követett gyakorlatra, ahol az egyetemi önkormányzat (szenátus) a tanszabadság letéteményese, de az (elsősorban pénzügyi) erőforrásokkal való hatékony gazdálkodást megalapozó stratégiai döntések a tulajdonos(ok) képviselőiből összeállított úgynevezett „fenntartók tanácsa” (board of trustees) kezében vannak.

A hazai felsőoktatási törvény megalapozása során volt törekvés arra, hogy közelítsünk ehhez a berendezkedéshez, de a nemzetközi mérce alapján levezethető korszerű követelmények sorra elbuktak a napi politikai harcokban. A törekvés halovány visszfénye jelen van a „Gazdasági Tanácsnak” keresztelt intézményben. Ezek némelyike színvonalas és felelős egyetemi vezetéssel együttműködve még törvényi jogosítványok híján is képes érdemben és talán hasznosan befolyásolni a felsőoktatási intézmény gazdálkodását. Ez azonban erkölcsi ráhatás, intézményes biztosíték nélkül. A felemelkedés útja csakis a tanszabadság és a gazdálkodás újbóli szétválasztása és ez utóbbinak a tulajdonosokhoz való visszatelepítése lehet.

Az elmúlt 16 év reformkísérleteinek kudarcai után sokan már nem hisznek abban, hogy a hazai felsőoktatás minőségének látványos javulását valaha is el tudjuk érni. Még többen vannak, akik azt hiszik, nagyjából minden rendben van, legfeljebb az oktatás és a finanszírozás paramétereinek módosítására van szükség. Ennek a dolgozatnak az a fő célja, hogy a kishitűeket meggyőzze, van kiérlelt reformjavaslat, aminek a megvalósítása összességében nem több állami finanszírozás mellett is képes a felsőoktatást önérdekű befektetések vonzó célpontjává avatni. De ez paradigmatikus reform, ami a felsőoktatás alapvető szerkezetátalakítását, iskolák éles versenyét igényli, ami – más fontos és immár halaszthatatlan szerkezeti reformokkal karöltve – egyszersmind Magyarország felzárkózásának egyedüli reményét hordozza.


Jegyzetek
1 A Webometrics világranglistáján a BMGE a 258. az ELTE a 374. a SZTE pedig a 472. helyen szerepel.

2 Természetesen nem arra gondolunk, hogy felvételnél számítson a szociális helyzet. Élesen ellenezzük a diákminőség szociális szempontokból történő felhígítását, így rendkívül károsnak tartjuk azt, hogy például a kismamák csoportja, vagy bármely más különleges helyzetű társadalmi csoport szinte automatikusan felvételt nyerjen. A probléma nem az, hogy a szociális helyzet nem számít a felvételnél, hanem az, hogy az egyszeri jó teljesítmény lehetővé teszi az ingyenes képzési körbe való bejutást, így hosszú időre beprogramozza a szociálisan indokolatlan támogatást. Szociális támogatásra szükség van, de nem a bekerülés pillanatában, hanem folyamatosan jó teljesítmény esetén a bennmaradás és az időbeni sikeres elvégzés érdekében!

3 Ezúttal nem teszünk különbséget alapkutatás és alkalmazott kutatás között. A kutatást a lehető legtágabban értelmezzük, nem elkülönítve a pusztán elméleti jelentőségű új tudományos eredményeket a konkrét vállalati megrendelésre készített újítástól (innováció).

4 Mint ismeretes, az Európai Unióban megvalósuló bolognai folyamat három részre tagolja a felsőoktatást. Az alapképzés alapszintű diplomához (bachelor degree), a mesterképzés mesterfokozathoz (master degree), végül a doktori képzés doktori fokozathoz (Ph.D.) vezet. A fokozatok piramisszerűen épülnek egymásra, ami azt jelenti, hogy a legtöbben az alapképzésben vesznek részt, az alapképzést sikeresen befejezőknek csak egy része (legfeljebb fele?) megy tovább a mesterképzésre, majd a sikeres mestervizsgázók egy kis töredéke az, aki doktori képzésben is részt vesz. A tanulási időszakok időtartama változó (alapvetően 3+2+3 éves), de mindenképpen korlátozott. Ez azért lényeges, mert ha az amerikai mintát követjük, akkor az alapképzésben a diákok túlnyomó többsége tandíjat fizet, a mesterképzésben már sokan kapnak ösztöndíjat, végül a doktori képzésben már az a tipikus, hogy a diákok többsége az oktatásért nem fizet semmit, hanem ösztöndíjat kap. Ez az egyetem finanszírozása szempontjából kedvező, hiszen a nagytömegű alapképzésben akár nyereség is keletkezhet, amit a mester-, még inkább a doktori képzés támogatására lehet fordítani (keresztfinanszírozás).

A kontinentális Nyugat-Európában egészen a legutóbbi időkig más finanszírozási modell érvényesült. Az 1968-as diáklázadások egyik „vívmánya” az volt, hogy a felsőfokú alapképzésben való részvétel állampolgári joggá emelkedett, vagyis szinte minden fiatal – felvételi vizsga és tandíjfizetés nélkül – lehetőséget kapott az egyetemek látogatására. A folyamat következménye előreláthatóan a zsúfoltság növekedése és az oktatás színvonalának látványos romlása lett. Éppen ezért a folyamat a legutóbbi időkben fordulni látszik. Egyre másra növekszik azon országok, régiók, intézmények száma, ahol bevezették a tandíjat, helyreállították a felvételi vizsga rangját, és erősen szűrik, szűkítik a felsőoktatási intézménybe felvett diákok létszámát.

5 Érdemes vitát nyitni arról, hogy vajon a hallgatói önkormányzat-e a kedvezmények elosztásának leghatékonyabb letéteményese. Vannak, akik súlyos érdekkonfliktus melegágyát látják a fenti elrendezésben, részrehajló személyválogatás elterjedésétől tartanak. Fontos tudni, hogy a híres amerikai magánegyetemeken önálló és szakszerű hivatal végzi a rászorultság felmérésének kényes és kockázatos munkáját.

6 Látjuk, hogy a tandíj szerepe ebben a rendszerben igen jelentős, ami azt is jelenti, hogy a diákoknak – legalábbis az alapképzésben -, komoly mértékű tandíjat kell fizetni. Ennek a felsőoktatási intézmények belső finanszírozási szerkezete szempontjából az a logikája, hogy az oktatók javadalmazása tekintetében nemcsak a fejkvóta szerinti finanszírozás nem hatékony, hanem a bértömeg juttatás sem, hiszen kapcsolat ebben az esetben sincs a minőségi munka és a javadalmazás között. Mindenképpen az a jó, ha körkörös összefüggés jön létre az oktatás minősége, az oktatók bére, a tandíj és a diákok kereslete között.

7 Természetesen a szerződések konkrét tartalmi követelményeit alaposan ki kell dolgozni. Lényeg az, hogy a szerződések mérhető és nyilvánosan számon kérhető teljesítménykövetelményeket tartalmazzanak, amelyek megvalósulása vagy elmaradása az egyetem vezetésére nézve komoly anyagi és erkölcsi következményekkel jár. Finnország, Svédország, és a legutóbbi időkben Ausztria igyekszik ilyen módon irányítani vezető állami felsőoktatási intézményeit, kézzelfogható eredménnyel.

8 Ennek indoklása igen egyszerű: az egyházi egyetemek világi karai úgymond állami feladatokat látnak el, így fejkvóta alapú állami támogatásra ugyanúgy jogosultak, mint az állami tulajdonban lévő felsőoktatási intézmények. Ez az érvelés azonban megdől, mihelyt visszavonjuk azt, hogy a felsőoktatás úgy általában és korlátlanul állami feladat. A felsőoktatás az új rendben nem állami feladat, egyáltalán nem állampolgári jogon járó és mindenki számára hozzáférhető, közel ingyenes közszolgáltatás, hanem alapvetően egyéni választáson és komoly családi tehervállaláson alapuló nagybefektetés, amelynek bizonyos feltételeit az állam biztosítja, de ez semmiképpen nem jelentheti a nem állami intézmények változatlan szerkezetű korlátlan finanszírozását.

9 A versenysemlegesség jegyében az oktatás folyó költségeit természetesen itt is a tandíj fedezi csakúgy, mint bármely másfajta tulajdonban lévő felsőoktatási intézmény esetében.

10 Hogy ez helyes és kívánatos-e vagy sem, azzal a jelen tanulmány keretében nem foglalkozunk. Az egyházak vagyoni helyzetének taglalása kívül esik dolgozatunk tárgyán. Annyit jegyzünk meg csupán, hogy abban a helyzetben, amikor az egyházak szinte összes alaptevékenységét – egyebek mellett saját vagyon híján -, csaknem teljes mértékben a központi költséges finanszírozza, nem érdemes az egyházak teológiai karokat érintő iskolafenntartói tevékenységét és tehervállalását ettől elkülönítve kezelni és önállóan tárgyalni.

11 Az oktató személyzet közalkalmazotti jogállásának megszűnése nem hozza magával az intézményi stabilitás és folytonosság gyengülését. A rektor köthet határozott és határozatlan idejű munkaszerződést egyaránt. Az egyetem szempontjából létfontosságú vezető oktatók kaphatnak különlegesen erős, akár örök időre szóló szerződést (tenure). Lényeg az, hogy a verseny erős legyen és az intézmény vezetésének legyen módja minőség és teljesítmény alapú személyválogatásra.

12 Ennek legjobb módja a véndiák szövetség (alumni association) létrehozása, amely aztán minden végzett diákkal rendszeres kapcsolatot tart. Persze ahhoz, hogy a végzett diákok a maguk életútjáról folyamatosan adatokat szolgáltassanak, az szükséges, hogy magukénak érezzék volt iskolájuk további sorsát. Célszerű olyan véndiák szövetség létrehozása, amely az információcserét kétoldalúvá teszi, vagyis az iskola is rendszeresen tájékoztatja volt diákjait az iskola életének főbb eseményeiről, eredményeiről, gondjairól. Nem mellesleg ez a tájékoztatás nemcsak a beavatottság érzetét keltheti a véndiákban, hanem megnyithatja annak pénztárcáját is, ami hosszabb időtávlatában nem csekély többletbevételét hozhat a konyhára.

13 Valójában tehát egy kétszintű információs rendszerről van szó, amelyben az egyetemek, főiskolák saját magukról közzétett ismereteit a kormányzat és lehetőség szerint független minősítő (rating) intézetek egyaránt összesítik, s ennek alapján rendszeresen rangsorolják a felsőoktatási intézményeket. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy egy ilyen igényes és hasznos információs rendszer kidolgozása és működése alapos szabályozást és folyamatosan komoly állami odafigyelést igényel.

14 A nemzetközi akadémiai világban vita van arról, hogy az egyetemek belső és külső kormányzási rendje mennyire hasonlítson a vállalatok (gazdasági társaságok) irányítási rendszeréhez. Anélkül hogy ebbe a vitába egyáltalán belemennénk, érdemes leszögezni azt, hogy a sikeres, világhírű egyetemek gyakorlata tűnik célszerűen az úgynevezett „legjobb gyakorlatnak” (best practice). Az uralkodó irányzat az, hogy a világméretű versenyben helytálló felsőoktatási intézmények egyfelől büszkén őrzik a csorbítatlan tanszabadságot, tehát a belső munkamegosztás szempontjából szövetkezeti, vagy partnerségi formában működnek, gazdálkodási szempontból viszont egyre inkább kőkemény vállalati jellegű irányításnak és ellenőrzésnek vannak alávetve.

A fenti vitaanyagot lapunk megjelenésével egy időben közli az Élet és Irodalom című hetilap is.

Ajánlott videó mutasd mind

Ami az iskolákban történik, sokkal inkább emberkísérlet, mint a szuperkupadöntő

Nincs egységes protokoll, a tesztelési gyakorlat kaotikus, a karanténkötelezettség megállapítása pedig következetlen – ilyen körülmények között zajlik az őszi tanév első hónapja számos magyar iskolában. A pedagógusok nem értik, velük miért nem törődik senki, a szakszervezet pedig sötét jövőt vizionál, ha nem lesz változás a szabályozásban.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.