Gazdaság

Fekete, fehér, igen, nem

Baromi gyengék, ráadásul feleslegesek is az idei Sziget-reklámok: az intézménynek már rég nincs szüksége névsorolvasásra meg kampánymondatokra , hacsak azok nem olyanok, mint a „Bigining a bjutiful frencsip”, vagy pláne a „Hogy hívják a te nevedet”.

Mindent tudunk. Szerdán például nagy ívben kerüljük a főcsapást, azaz a Franz Ferdinandhoz igyekvő tömeget, hogy a Világzenei színpadon újra láthassuk örök és múlhatatlan, bár kissé megzuhant szerelmünket, Robert Plantet és legújabb kísérletét, hogy túlélje a Led Zeppelint. Előtte még vetünk egy pillantást egy másik őskövületre, az originál Sex Pistols-tag Glen Matlockra, mert mindig viccesek a hatvanéves punkok. Utána meg, ha nem a Sziget másik végén van a Bahia Színpad, kicsit belehallgatunk Tereskova édes trágárságaiba.


Fekete, fehér, igen, nem 1

A Radiohead.

Csütörtökön tanújelét adjuk zenei nyitottságunknak, miszerint végigálljuk a Nagyszínpad majd’ teljes programját. Kezdünk a chicagói Ministry elektro-indusztriál zúzásával, mert egy szót sem akarunk elmulasztani az utána jövő Lovasi dumájából, és egy hangot se a Kispál zenéjéből, és mert bájosnak találjuk, hogy tízezer ember nem ria-riát vagy valami elhülyült megasztár-himnuszt skandál, hanem azt, hogy „van aki pálmafák közt, van akinek semmi konkrét”. Szöszi történészlányok kedvence, Jovanotti reprezentálja az eddig méltatlanul mellőzött olasz rockszcénát, majd kemény, férfias döntésre kényszerülünk: keretbe zárjuk-e a napot a Sick Of It All irgalmatlan agymosásával vagy a nem kevésbé izgalmas, de jóval szolidabb Hiperkarma előtt essünk össze.

A Szigetnek az az egyik szépsége, hogy aki elhülyült megasztár-himnuszt akar skandálni, az pénteken megteheti. Mi persze a közelébe sem megyünk a Megatánc Popszínpadnak, az angol Gomez és az amerikai Scissor Sisters produkciói között azzal ütjük el az időt intellektuálisan, hogy csajokat nézünk a Tic Tac Tuti Trend Szigeten, megkeressük a Terror Háza sátrát, és megpróbálunk szót váltani Spiró Györggyel.

A szombatra nagyon rákészülünk, végül is a legnagyobb sztár, a Radiohead (alsó képünkön) érkezik a Nagyszínpadra. Délután azért a Zúzdában meglessük, mit tud a Csermanek Lakótelep, de akármit is tud, a dEUS-ért bizony otthagyjuk. És aztán jöhet az a nagyon nívós, de nagyon mély depresszió, amit a Radiohead hoz ránk – talán Lovasi B-terve, a Kiscsillag segít kijönni belőle kora éjszaka a Wan2 színpadon.

Vasárnap nem fanyalgunk, hogy azért tavaly nem volt az igazi, meg ez az új lemez is olyan izé: a Tankcsapda fix és kötelező pont. Előttük a mesenevű amerikai Meshell Ndegéocello (fenti képünkön) fantasztikus, de nem annyira, hogy a soul/funk zenét megszerettesse velünk. Ő amúgy egy pici fekete nő elképesztő hanggal, a Pannon esti csillaga, Cheb Mami viszont egy algériai férfi elképesztő hanggal, aki már a Stinggel adott Desert Rose előtt jól csengett a világzenei színtéren.

A hétfőt kihagyjuk.

Kedden a Mick Jagger által felfedezett Living Colour nyit – valaha az egyetlen rockzenét játszó fekete zenekar voltak, feloszlottak, újraalakultak, talán meglepnek most is. Iggy biztosan nem lep meg: szeretjük, de 5 percnél tovább nem lehet elviselni. És késő este, amikor már mindenki, aki járni tud, hazafelé tart, akkor jön a bennfentesek szerint az év durranása, az amerikai Gogol Bordello. Gogol bordély, mi? Slusszpoénnak sem rossz.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.