Családi beszállítók

Egy üveg sör áráért vette meg egyik első munkaeszközét, egy kis hőkezelő kemencét Borsodi László, amikor 1981-ben úgy döntött, hogy önálló kisiparos lesz. A műhelyét egy tizenkét négyzetméteres nyári konyhában rendezte be, a fúrókat egyik ismerősétől kérte kölcsön. „Ehhez kell majd viszonyítani szeptemberben, amikor a cég 25 éves fennállását ünnepeljük” – mondja most már ügyvezető igazgatóként, visszaemlékezve a „fapados”, egyszemélyes kezdetekre.

A Győrben marós szakmunkásként végzett Borsodi László a határőrségtől való leszerelése után továbbtanulhatott volna, de ő inkább az NDK-t választotta, ahol a munkaerőhiány miatt szívesen látták a „baráti” országokból érkező szakmunkásokat. „Noha apám parasztember volt, mégis ezt ajánlotta, és én is efelé húztam. Utólag is azt mondom: jó döntés volt” – hangsúlyozza Borsodi, aki így 1969 és 1974 között fél évtizedet töltött Kelet-Németországban. Az ott megtapasztalt gondolkodásmód, műszaki kultúra és munkahelyi igényesség meghatározónak bizonyult az életében. „Ekkor éreztem először, milyen fantasztikus dolog, ha az ember munkájában száz százalékig megbíznak” – teszi hozzá.

Hazatérése után azonban hiába keresett hasonló munkahelyet, se állami vállalatnál, se tsz melléküzemágában, se maszeknál nem talált. „Ha valahol jól éreztem magam, akkor nemsokára jött egy új művezető, aki lezüllesztette a társaságot” – emlékszik vissza ezekre az időkre. Egy véletlen segítette a megoldáshoz: noha, mint mondja, nem kocsmajáró ember, mégis egy ivóban találkozott korábbi főnökével, aki azt javasolta: legyen kisiparos. Borsodi megfogadta a tanácsot, és 1981-ben az innen-onnan beszerzett szerszámaival beköltözött a kiskonyhába.

SZÖVEVÉNYES SIKER. A termékpaletta hamar letisztult, a textilgyárak szövőgépeihez gyártott vágóollói olyan kelendőek lettek, hogy néhány éven belül alkalmazottakat is felvett. A vállalkozás 1992-ig töretlenül fejlődött, akkor azonban beütött a krach: az országot elárasztották a kelet-ázsiai ruhák, a textilgyárak egymás után mondták vissza a megrendeléseket, némelyik a tartozását sem fizette ki. Az akkor tizenöt főt foglalkoztató Borsodinak nem volt más választása, el kellett küldenie kilenc embert, de nyár végére a megmaradtaknak is alig egy-két hétre volt munkája.

Az utolsó pillanatban – már Borsodi sem emlékszik, honnan – előkerült egy osztrák megrendelő, aki egyrészt lehetővé tette a cég túlélését, másrészt „vadkapitalista” mentalitásával rákényszerítette Borsodiékat, hogy egy életre megtanulják, hogyan kell árat képezni, minőségben és határidőre szállítani. Az Opel szentgotthárdi üzemével 1993-ban kerültek először kapcsolatba, a cég zsanérokat kért a Nyugat-Európából behozott öltözőszekrényekhez, azokat ugyanis nem lehetett bezárni. Borsodi László maga vállalta a szentgotthárdi fuvart, ahol fel is ajánlotta cége zsanéroknál jóval komolyabb szolgálatait. A következő megrendelés teljesítéséhez a család sütőjére is szükség volt, mert csak abban száradt meg időben az alkatrészek festése. A sütés jól sikerült, egyre szaporodtak az Opel egyedi megrendelései, majd keretszerződést kötöttek, míg végül 1999 májusában a Borsodi Műhely Kft. a szentgotthárdi gyár kizárólagos beszállítója lett az improduktív alkatrészek területén.

Ennek előzményeként Borsodiék megvásároltak egy csőd szélén álló kisújszállási szövetkezeti üzemet, mert az Opel azt kérte, hogy két helyszínen folyjon azonos profilú termelés. Ma már a kisújszállási gyár adja a Borsodi Műhely termelésének közel felét. A német multi más területen is alkalmazkodást követelt: 2000-ben például a hengerfejgyár beindításakor nagymennyiségű gépalkatrészt igényelt a cég. „Ennek teljesítése azért nem okozott gondot, mert tudatosan sok beszállítót foglalkoztatunk, így tudunk alkalmazkodni a hullámzó megrendelésekhez” – mondja Borsodi László.

Borsodiék másik nagy ügyfele a Szombathelyen működő Epcos Elektronikai Alkatrész Kft., amelynek két éve kizárólagos beszállítói. Az együttműködésre külön céget hoztak létre, a Borsodi Fémmegmunkáló Kft.-t, amely alvállalkozásban üzemelteti az Epcos pótalkatrészgyártó üzemét, s átvette az alkalmazottakat is.

„Azért választottuk a Borsodi-céget, mert rendelkezik a szükséges tapasztalattal és fejlett gyártókapacitással” – mondja Takács Balázs, az Epcos anyaggazdálkodási igazgatója. Borsodi Lászlóról úgy vélekedik, hogy más generációhoz tartoznak ugyan, de mindig rugalmasan alkalmazkodik a helyzetekhez, így meg lehet találni vele a közös hangot. „Az együttműködés szempontjából lényeges, hogy céltudatos ember, aki ragaszkodik a minőséghez” – teszi hozzá Takács.

ÖNERŐBŐL. Mindkét Borsodi-cég száz százalékban a család tulajdona; a rokonság tagjai közül összesen kilencen dolgoznak itt. „Ez persze nem könnyű helyzet, de ha sikerül mindent a helyére tenni, akkor nagyon jó, hiszen a magunkét gyarapítjuk” – von mérleget Borsodi, aki szerint a cég szervezeti rendszere valahol egy családi kisvállalkozás és egy multi között van. Ő maga a napi ügyek közül már csak a munkatársak kiválasztásával foglalkozik, az operatív vezetést átengedte a fiataloknak: a vállalat három termelési vezetője egy 25, egy 26 és egy 27 éves fiatalember. A fejlesztésekben önerőre támaszkodnak: a 2005-ben végrehajtott 130 millió forint értékű beruházást teljes egészében saját forrásból fedezték.

A tavalyi beruházások jelentős része már a következő nagy ugrást szolgálja: a repülőgépiparba való bekapcsolódást. Borsodiék már másfél éve tárgyalnak a United Technologies Corporationnel (UTC), amely a világ egyik legnagyobb repülőgépalkatrész-gyártója. Kezdetben arról volt szó, hogy a gázturbinák tömítéseit és speciális alkatrészeit gyártatják majd Magyarországon, de most már szinte biztos, hogy repedésvizsgálatot és hőkezelési munkákat is igényel a UTC.

„Most az aprómunka folyik, meg kell például egyezni az árakban, és csak akkor vágunk bele, ha már teljesen felkészültnek érezzük magukat” – hangsúlyozza Borsodi László. Ez az állapot még az idén elérkezhet, a cég repülési minőségirányítási rendszere kész a tanúsításra.