Midőn Carlo Azeglio Ciampi, Olaszország jelenlegi államfője a Tangentopoli botrány miatt 1992-ben felállt a Banca d’Italia, azaz az ország jegybankjának elnöki székéből, valószínűleg nem gondolta, hogy bő tizenhárom évvel később utódjának, Antonio Faziónak is egy hasonló horderejű skandalum miatt kell majd távoznia. Igaz, itt véget is ér a párhuzam. Ciampi ugyanis annak idején azért mondott le, mert a politikai pártokat maga alá temető korrupciós botránysorozat nyomán az itáliai demokrácia megmentése érdekében miniszterelnöknek kérték fel. E bizalmat olyan reformok sorának a levezénylésével hálálta meg, amelyek nem csupán elvezettek az új olasz alkotmány elfogadásához, hanem az addigi pártrendszert és politikai berendezkedést is fenekestül felforgatták. Ezzel szemben a jegybank élén 1993 óta állt Faziót 2005. december 19-i kínos lemondása után bíróság várja, a milánói államügyészség ugyanis bennfentes kereskedelem és hivatali visszaélés gyanúja miatt vizsgálatot indított ellene.
Berlusconi a tévében Fazio lemondásakor. Választások előtti botrány.
HAT ÉV. Tangentopoli annyit tesz: a kenőpénzek városa. Olaszországban a kilencvenes évek eleje óta ezzel az újságírók által kreált elnevezéssel illetik Róma bő évtizeddel ezelőtti közállapotait. Nos, az Antonio Fazio botránya által keltett belpolitikai hullámverés nem mérhető ahhoz a válsághoz, amit annak idején a Tangentopoli-krízis okozott, még ha ezúttal is az olasz gazdasági elit jó néhány prominense, valamint kormánypárti és ellenzéki politikusok egész sora érintett az ügyben. A történet legnagyobb hozadéka azonban nem az ő lelepleződésük, hanem az, hogy mostantól vége az olasz jegybankelnök elmozdíthatatlanságának. A Banca d’Italia eddig életfogytig választott első embere ugyanis a módosított jegybanktörvény alapján ezentúl csupán hat évig töltheti be hivatalát, azt követően távoznia kell.
A történet egy kis vidéki bankban, a Banca Popolare Italianában (BPI) kezdődött. Emilio Gnutti befektetőnek és néhány üzlettársának tőkére volt szüksége, hogy megvásárolják a Banca Antonvenetát, az összeget pedig Gianpiero Fiorani, a BPI vezetője még 2004 novemberében készségesen a rendelkezésükre bocsátotta. Ezt követően azonban a mindig is egy nagybank vezetéséről álmodozó Fiorani megvette Gnuttitól és társaitól a Banca Antonvenetát – természetesen „tisztes felárral”. Így az üzletet lebonyolító Gnutti is jól járt, Fioraninak pedig senki nem tette fel azt a kínos kérdést, hogy a BPI miből tudta felvásárolni a nála háromszor nagyobb pénzintézetet, maga mögé utasítva az európai banki elitmezőnyhöz tartozó holland ABN Amrót.
Túlélési kísérlet
Hiába szavazta meg december utolsó napjaiban az olasz törvényhozás mindkét háza a választási törvény módosítását, Carlo Azeglio Ciampi köztársasági elnök azt nem hajlandó aláírásával hitelesíteni. Nem csoda, hiszen pár hónappal a 2006 tavaszán esedékes parlamenti választások előtt azért volt ennyire sürgős a törvénymódo-sítás, mert a közvélemény-kutatási adatok szerint a Silvio Berlusconi fémjelezte jelenlegi kormánykoalíció szinte behozhatatlanul lemaradt a közelmúltban népszavazáson a baloldali erők blokkja elnökévé választott Romano Prodi volt kormányfő, az Európai Bizottság korábbi elnöke vezette szövetség mögött, és a kormányoldal a törvénymódosítással szerette volna javítani saját esélyeit.
Az alsóház koalíciós többsége már hónapokkal korábban áldását adta a tervezetre, s pár hete pedig 160 igen, 119 nem és hat tartózkodás mellett a szenátus is „beadta a derekát”. Az új szabályozás szerint ezentúl csak kötött listákra, azon belül is pártokra, lehetne szavazni Olaszországban, egyéni jelöltekre nem. A módosítás egyúttal bevezetné az 5 százalékos választási küszöböt, amelyet minden pártnak és pártszövetségnek el kell érnie ahhoz, hogy bejusson akár az alsóházba, akár a szenátusba. Azokat a voksokat pedig, amelyeket a be nem jutott pártok kapnának, hozzáírnák a legtöbb szavazatot begyűjtő párt eredményéhez, hogy ezzel biztosítsák a stabil kormányzáshoz szükséges többséget. A módosítás a széttöredezett pártpalettán még mindig a legerősebb pártként megjelenő Forza Italiának kedvezne.
A törvénymódosítás nem alkalmazható, amíg az államfő áldását nem adja rá, márpedig Ciampi másodszor is visszaküldheti azt a törvényhozóknak. Harmadszorra viszont már alá kell írnia.
A leleplező anyagok megjelenése után Silvio Berlusconi miniszterelnök és kormánya több tagja is lemondásra szólította fel a bankkormányzót, ám a leváltására jogosult olasz legfelső banktanács akkor még bizalmát fejezte ki Fazio iránt. Ám a vizsgálat haladt tovább a maga útján, és kiderült, hogy Fiorani bankja ügyfeleinek pénzét használta saját vállalkozásaihoz. A Banca Popolare Italiana első emberét ezek után napokon belül letartóztatták. Ő pedig hajlandó volt együttműködni a hatóságokkal – mi több, visszaszolgáltatni az elsíbolt 60 millió eurót -, s az ő vallomása, no meg a telefonlehallgatások jegyzőkönyveinek nyilvánosságra kerülése nyomán végül oly mértékben elfogyott a levegő Fazio körül, hogy nem maradt más választása: le kellett mondania. Az ügy többi szereplőjének kihallgatása még folyamatban van, egyelőre valamennyien ártatlannak vallják magukat.
POLITIKAI LAVINA. Ám még Fazio távozása előtt újabb, ezúttal már politikai bomba robbant. Az Il Giornale című hetilap december 17-én megjelent számában Donato Patrini, a BPI volt elnökének asszisztense a következőket nyilatkozta: „Fiorani megadta az adott politikus nevét, elérhetőségét és a finanszírozás vagy a hitel összegét, amelyet a banknak át kellett utalnia. Én összegyűjtöttem az adatokat, megszereztem a képviselő aláírását, megnyitottam a számlát és elutaltam a pénzt. Én voltam az összekötő a politikusok felé. Két évig ment ez így.” A baloldali L’Unita című napilap információi szerint az Északi Liga több képviselője, köztük például Massimo D’Alema volt kormányfő, a baloldali pártszövetség legjelentősebb tagja, a Democratici di Sinistra elnöke is kapott a BPI-től egy jelentősebb összeget. Patrini állításai szerint a listán szerepel még többek között az Északi Ligához tartozó Roberto Calderoli, aki a Berlusconi-kabinet régiókért felelős minisztere, továbbá Aldo Brancher, az intézményi reformokat és decentralizációt felügyelő államtitkár, aki ugyanúgy a kormányfő fémjelezte Forza Italia sorait erősíti, mint Paolo Romani, aki szintén államtitkári rangban a kommunikációért felel. Elemzők máris biztosra veszik, hogy a lavina tovább gördül, újabb leleplezések következnek, sőt, sokan egyenesen egy újabb Tangentopolitól tartanak.
Mindezek után nem csoda, hogy Fazio utódja, a köztiszteletben álló üzletember, Mario Draghi – akinek személyéről a múlt hét végén döntött az olasz jegybank tanácsa és a Berlusconi-kabinet – első nyilatkozataiban a Banca d’Italia tekintélyének visszaállítását nevezte meg elsődleges céljaként.
