Hétköznapi terror

Virágcsokrok egy metróállomáson. Több mint ötven halottat gyászolnak.

Alighogy elindult a busz csütörtökről péntekre virradó éjszaka a londoni Victoria pályaudvarról, néhány sarokkal odébb piros lámpát kapott. Míg a jármű várakozott, élénk neonsárga mellénybe bújt rendőrök léptek oda a vezető ablakához, hogy megkérdezzék tőle, minden rendben van-e. A sofőr szolgálatkészen közölte, hogy semmi gyanúsat nem tapasztalt, és a rendőrök már mentek is tovább.

Ez az apró közjáték Jeruzsálemben mindennapos dolog lenne, Londonban viszont fölöttébb szokatlan volt a jelenet. A buszon utazó néhány ember ezúttal mégis teljesen természetesnek, mi több, megnyugtatónak érezte a rendőrök jelenlétét. Aznap reggel néhány perccel 9 óra előtt ugyanis három bomba robbant föl három különböző londoni metróvonalon, egy további pedig egy emeletes autóbuszon. A merényletsorozat a lapzártánk idején ismert adatok szerint több mint félszáz ember életét követelte, és további mintegy hétszázat megsebesített.

FENYEGETETTSÉG. A brit belügyminisztérium terrorelemző központja éppen a múlt hónapban döntött úgy, hogy több mint egy esztendei megerősített riadókészültség után a második fokozatot jelentő „általánosan komolyról” „jelentősre” minősíti vissza a terrorfenyegetettség szintjét. Az indoklás szerint úgy látták, hogy az al-Kaida nem képes összehangolt terrortámadást végrehajtani London ellen. Mindez szörnyű tévedés lett volna? Egyelőre nem tudni. Egy internetes honlapon ugyanis az Európai al-Kaida Dzsihádjának Titkos Szervezete vállalta a felelősséget a merényletekért, ez a csoport azonban mindeddig ismeretlen volt a brit és a többi vele szövetséges titkosszolgálatok előtt.

A felrobbantott busz roncsai. Jeruzsálem Londonban.

Szakértők ráadásul nem zárják ki, hogy a hangzatos nevű szervezet valójában nem is létezik, vagy ha igen, akkor sincs közvetlen kapcsolata az al-Kaida Oszama bin-Laden fémjelezte központi magjához. Mindezek után nem csoda: a brit hírszerzés semmilyen értesülést nem kapott arról, hogy valaki merényletekre készül, így nem is volt mód megakadályozni a véres terrorakciót. „Egyetlen hírszerző szolgálat sem tökéletes” – vonta le a keserű tanulságot Sir Ian Blair, a londoni rendőrség vezetője.

Mindebből kitűnik, hogy a négy pokolgép nem csupán a brit fővárosban, hanem közvetve az egészen világon pusztított. „Továbbra is offenzívában maradunk, külföldön csapva le a terroristákra, hogy itthon ne kelljen szembenéznünk velük. A stratégiánk sikeres. Az élre álltunk, és sokan csatlakoztak Amerikához, s a világ ma biztonságosabb” – jelentette ki George W. Bush rendíthetetlen magabiztossággal tavaly szeptemberben az amerikai elnökválasztás finisében a republikánus konvención. Tévedett. A világ ma sem biztonságosabb. Amerikai elemzők pedig a londoni vérontás után immár határozottan azt sürgetik, hogy a Fehér Ház változtasson a terrorizmus elleni háború stratégiáján.

Tömegközlekedés terrortámadás után. Két keréken, a föld felett a legbiztonságosabb.

Aligha kétséges, hogy London amiatt vált célponttá, mert Tony Blair és kormánya az amerikaiak oldalán Irakban és Afganisztánban harcba küldte a brit csapatokat. Online üzenetében az állítólagos európai al-Kaida is azt hangoztatta, hogy az ottani „brit mészárlásokat” bosszulta meg a múlt csütörtöki robbantásokkal. S hogy mások is rettegjenek, nyomban hasonló akciókkal fenyegette meg Olaszországot és Dániát is.

A londoni terrorakció azonban nem érte el a célját. A brit fővárost sokkolta az esztelen vérontás; csütörtökön gyakorlatilag megbénult a belváros közlekedése, a túlterheltség miatt (vagy talán a további merényletek megelőzése érdekében?) órákra használhatatlanná váltak mobiltelefon-hálózatok, bezártak az üzletek, a pubok, a színházak és egyéb szórakozóhelyek – másnapra azonban az élet jobbára visszatért a normális kerékvágásba. Tény, reggel még a szokásosnál jóval kevesebben vették a bátorságot, hogy metróra vagy buszra szálljanak. Sokan inkább autóba ültek, amit a város „megértő” vezetése azzal is segített, hogy a hétvégére felfüggesztették a belvárosi behajtásért felszámított – 5 fontról éppen a múlt héten elején 8 fontra emelt – díj beszedését. Estére viszont London jórészt élte a maga megszokott nyüzsgő életét. Legföljebb az lehetett feltűnő, hogy az átlagosnál jóval több rendőr járőrözött az utcákon, a pályaudvarokon – sokan közülük bombakereső kutyákkal megerősítve.

Olimpia fontmilliárdokból Hiába nyert aranyérmet 1952-ben Helsinkiben a 200 méteres mellúszó számban Székely Éva, amikor a győzelmi dobogót meglátta, mégis csalódott volt. „Te jó isten, ezért a sámliért kínlódtam én ennyit? Hol van az én hatalmas, szép londoni dobogóm!?” – emlékezett vissza az olimpiai bajnoknő Sírni csak a győztesnek szabad! című önéletrajzi kötetében. Négy évvel korábban, a londoni ötkarikás játékokra toronymagas esélyesként érkezett, ám egy, a felkészülés utolsó heteiben jött makacs mellhártya-gyulladás szertefoszlatta aranyérmes reményeit – sőt, még „álmai hatalmas, széles, hófehér dobogójára” sem állhatott fel. Nos, Székely Éva nem ünnepelhetett 57 esztendővel ezelőtt, London azonban eufórikus hangulatban fogadta múlt héten a hírt, hogy szingapúri ülésén a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) a brit fővárosnak ítélte a 2012. évi ötkarikás játékok rendezési jogát. Kérdés azonban, vajon a londoniaknak lesz-e mit ünnepelniük hét év múlva, az olimpia zárása után. Tény, hogy hatalmas győzelem a rendezési jog elnyerése, és nem is csupán azért, mert London az utolsó szavazási fordulóban – Moszkva, New York, majd Madrid kirostálása után – éppen az abszolút favoritként számon tartott Párizst utasította maga mögé. London azért is büszke lehet magára, mert az újkori olimpiák történetében az első olyan világváros, amely – 1908 és 1948 után – harmadszor is olimpiát rendezhet. A higgadtabb elemzőknek azonban a nemzeti büszkeségnél az első reakciók szerint fontosabb a vállalkozás fölöttébb bizonytalan megtérülése, továbbá az, hogy mit kezd majd London a játékok után a fontmilliárdo-kért felépített sportlétesít-ményekkel, illetve, hogy mennyibe kerül majd a rendezvény a brit adófizetőknek. London olimpiai elképzelé-seiben a bírálók véleménye szerint az a legaggasztóbb, hogy túlságosan is ambiciózusak. Ennek az sem mond ellent, hogy a terv egyes részei kimondottan takarékosak. A teniszversenyt például Wimbledonban rendezik, míg a futballisták például az újjáépített Wembley arénában és más meglévő stadionokban csapnak majd össze egymással, a lovagló számokat pedig a greenwich-i parkban felállított ideiglenes versenyhelyszíneken bonyolítják le. Mindez azonban csupán a játékok töredéke. London azzal pályázott, hogy olimpiai beruházásai hatalmas terület-rehabilitációval járnának a metropolisz keleti részében – amire a hírhedten lerobbant, nem kis részben rozsdaövezet East Endnek, mi tagadás, jócskán szüksége is van -, csakhogy ez a valóságban gigantikus mennyiségű új épületet jelent. A brit fővárosnak persze van mire hivatkoznia, ha meg szeretné győzni a kétkedőket: a Canary Wharf ma London legmodernebb városnegyede, pedig néhány évvel ezelőtt még kikötői dokkok haldokló övezete volt. Igen ám, csakhogy az ottani ingatlanfejlesztés „mindössze” 87 hektáron zajlott, míg az olimpiai park legalább 500 hektáros kiterjedésű lesz. Egy ilyen projekt pedig nyilvánvalóan horribilis összegekbe kerül, ráadásul a megtérülés igen halvány reményével, hiszen az elmúlt olimpiák közül gyakorlatilag csak azok voltak úgy-ahogy nyereségesek – mint például Los Angeles -, ahol a lehető legkevesebb új épületet húzták föl a játékok kedvéért. Ez még akkor is igaz, ha az olimpiai falu szálláshelyeit 2012 után 3600 lakássá alakítják át, az olimpiai orvosi központból pedig óvoda, általános és középiskola lesz. London amúgy is akadozó közlekedési infrastruktú-rájának fejlesztésére a hatóságok 11,5 milliárd dollárt szánnak. Ebből csak az elöregedett londoni metróhálózat rendbetétele mintegy 7 milliárd fontot emészt majd föl. Mindezekre a fejlesztésekre azonban a városnak olimpia nélkül szüksége lenne, vagyis a NOB döntése e tekintetben még kapóra is jöhet, hiszen szigorú határidőt szab olyan beruházásoknak, amelyek különben könnyen évekig-évtizedekig is húzódhatnának. A brit kormány tervei szerint az olimpiai projektre 2,4 milliárd font közpénzt fordítanak majd – a többit olyan máris aktív szponzorok adják majd össze, mint a két rivális légitársaság, a British Airways és a Virgin Atlantic, a British Telecom és mások -, kérdés azonban, hogy a múlt csütörtöki terrorakciók nyomán nem drágulnak-e meg például korábban előre nem látható mértékben például a biztonsági kiadások. Vagy ha megcsúszik a kivitelezés, nem jár-e úgy London is, mint a tavalyi helyszín, Athén. A görögök az utolsó időszakban már az idővel futottak versenyt, így nem lehettek tekintettel a költségekre, következésképpen az eredeti tervekben szereplő 4,6 milliárd eurós összeg végül kis híján a duplájára nőtt. Egy biztos, Ken Livingstone londoni főpolgármester már jó előre kilátásba helyezte, hogy a kiadások fedezése érdekében extra olimpiai adót vetet ki a város polgáraira.

MEGTÖRTÉNT AZ ELKERÜLHETETLEN.

Ahogy London sem bénult meg, ugyanúgy a világ második számú pénzügyi központjának számító City működésében is csupán apróbb fennakadásokat okozott a merényletsorozat. Mindez persze nem csoda, hiszen a brit főváros az elmúlt évtizedekben az IRA észak-ír terrorszervezet akciói miatt megszokhatta, hogy együtt éljen a fenyegetettséggel, 2001. szeptember 11-e – illetve a tavaly március 11-i, 191 halálos áldozatot követelő madridi merénylet – óta pedig mindenki biztosra vette, hogy London is célpont. Sir John Stevens, a város előző rendőrfőnöke tavaly egyenesen „elkerülhetetlennek” nevezte egy terrortámadás bekövetkeztét (igaz, akkor még sokan pánikkeltőként próbálták őt megbélyegezni). Mindezeket tudomásul véve a City pénzügyi intézményeinek 80 százaléka dolgozott ki az elmúlt két-három évben intézkedési terveket vészhelyzet esetére, illetve költött tekintélyes összegeket a biztonság növelésére. Mi több, ez a Londonban működő cégek többségére igaz: a Mori közvélemény-kutató cég tavaly novemberben publikált felmérése szerint a társaságok négyötöde mondta azt, hogy az előző évben többet költött biztonsági beruházásokra, mint öt évvel korábban. A londoni cégek 2003-ban átlagosan 1 millió fontot fordítottak ilyen célra.

Mindezek után a merényletek alig zavarták meg az üzletmenetet, sőt, a City pénzintézeteinek a terrorakciók közvetlen következményeinél múlt csütörtökön jóval nagyobb gondot okozott a londoni belvárosi tömegközlekedés szinte teljes leállása. Csupán néhány társaság döntött úgy, hogy evakuálja az alkalmazottait a hivatali épületekből – ilyen volt például a svájci UBS bank, amelynek irodái éppen az egyik merénylet helyszíne, a Liverpool Street állomás fölött vannak -, a többiek viszont inkább azzal voltak elfoglalva, hogy a munkatársaik hogyan jutnak haza a hivatalból. A legtöbb helyen arra kérték mindazokat, akik saját autóval közlekednek, hogy szállítsák haza a kollégáikat, a közelben lakók pedig egy éjszakára esetleg fogadják be az otthonukba a távolabbról bejárókat. A BNP Paribas és a Barclays bank egész autóbuszflottát bérelt, hogy munkaidő után hazautaztassa az alkalmazottait, sőt utóbbi a Canary Wharfon lévő székházától vízibuszokkal is próbálta segíteni a dolgozói kijutását a Cityből. Számos társaság egyúttal aktiválta azokat az – éppen ilyen vészhelyzetekre megkötött – szerződéseit, amelyek révén tucatjával tudott szállodai szobákat azok rendelkezésére bocsátani, akik sehogyan sem voltak képesek megoldani a hazajutást.

MODUS VIVENDI. Nem utolsósorban éppen a City szervezettségének köszönhető, hogy a terroristák a pénzpiacokat sem tudták különösebben megingatni. A londoni tőzsdeindex, a FTSE 100 a merényletsorozat utáni órákban 207,5 pontnyit, azaz 4 százaléknyit esett ugyan az 5229,6 pontos reggeli nyitóárhoz képest – ekkora napon belüli zuhanásra 2003. március 12-e, azaz az iraki háború megindítása óta nem volt példa -, de a nap végére korrigált a piac, és a hanyatlás „mindössze” 71,3 pontnyira, azaz 1,4 százalékra mérséklődött (lásd a grafikont). A világ más tőzsdéi pedig szinte meg sem érezték a londoni detonációkat. New Yorkban az S&P 500 index a merényletek napján is 0,25 százalékkal, a Dow Jones Ipari Átlag (DJIA) 0,31 százalékkal, a Nasdaq Composite pedig 0,34 százalékkal erősödött. Az ázsiai piacok egy része – így például a tokiói tőzsde – még ennél is nagyobb nyereséget regisztrált a merényletek napján. Elemzők szerint mindez érthető: a piacok „megbékéltek” a terrorfenyegetettséggel, mondhatni, kialakítottak egy új modus vivendit a megváltozott körülmények között. Tehették ezt annál is könnyebben, merthogy a merényletek célpontjai egyértelműen jelezték: a négy évvel ezelőtti New York-i terrorakcióktól eltérően ezúttal nem a pénzügyi intézményrendszer stabilitásának megbontása volt a cél, hanem a lakosság megfélemlítése, a politikai rendszer elbizonytalanítása. Éppen ezért elemzők szerint gazdasági szempontból a londoni robbantások a legnagyobb rombolást a lakosság bizalmában okozhatják, ami a fogyasztás visszaeséséhez vezethet.

A londoni és a négy évvel ezelőtti amerikai terrorakciók között felfedezhetők más különbségek is. Mindenekelőtt az, hogy a tengerentúli nagyvárosok ellen intézett merényletek teljesen váratlanok voltak. Kétségtelen, hogy a két támadás a világ két legnagyobb pénzügyi központját érte. A nyugati pénzügyi rendszer, így a bankok, a jegybankok, a pénzügyi felügyeletek, a tőzsdék, a befektetők azonban sokat tanultak a szeptember 11-i eseményekből, amellett a londoni tragédia nem szedett áldozatokat a pénzügyi és befektetési szektorból, nem omlott össze a City telekommunikációs hálózata, nem szűnt meg a kereskedés a tőzsdéken, és nem maradtak napokig teljesítetlen megbízások a rendszerben.

A tőzsdei nyugalomhoz persze alighanem az is hozzájárult, hogy csütörtök déli ülésén a Bank of England (BoE) – bár addigra már láthatóak voltak az átmeneti részvényárfolyam-esés jelei – változatlanul hagyta a kamatokat. Az azonnali monetáris lazítás nyilván csak fokozta volna a bizonytalanságot, s esetleg pánikot keltett volna a piaci szereplők körében. A nyugalom helyreállítása érdekében egyébiránt Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank (ECB) elnöke is arról beszélt, hogy szerinte a robbantásoknak nem lesz hosszú távú hatásuk a piacokra és a gazdaságra. Az elemzők többsége mindazonáltal arra számít, hogy egy hónap múlva már mindenképpen bekövetkezik a brit kamatvágás – a várakozások szerint a BoE a tavaly augusztus óta érvényes 4,75 százalékról 4,50 százalékra mérsékli a kamatszintet -, mind nyilvánvalóbbak ugyanis annak a jelei, hogy a szigetország gazdasága erőteljesebben lassul, mint azt korábban feltételezték.

Ez utóbbi aligha jó hír Tony Blair brit miniszterelnöknek, annál is kevésbé, mert egyelőre azt is nehéz lenne megjósolni, milyen hatással lesznek politikusi megítélésére maguk a merényletek. Május elején Blair – a Munkáspárt történetében mindeddig egyedülálló módon – harmadszor is megnyerte a parlamenti választásokat, a megmérettetésből azonban jócskán meggyengülve került ki. A szavazópolgárok nem bocsátották meg neki, hogy az iraki háborút elutasító brit közhangulattal – és a Bagdad elleni vádak „ingatagságával” – mit sem törődve hadba szállt a George W. Bush vezette Egyesült Államok oldalán. Akkoriban sokan már temették a brit kormányfő politikai pályafutását, azt jósolva, hogy Blair talán már egy éven belül átadja a kormányzást jelenlegi pénzügyminiszterének, Gordon Brownnak.

Az azóta eltelt két hónapban azonban nagyot fordult a világ. Miután a franciák és a hollandok leszavazták az Európai Unió alkotmányát – Németországban pedig gyakorlatilag megbukott Gerhard Schröder kormánya -, váratlanul ő vált az egyetlen olyan politikussá, aki képes lehet a kezébe venni a kontinens sorsát, levezényelni annak megreformálását. Ráadásul az év második felében Nagy-Britannia és annak kormányfője, Tony Blair az uniós soros elnöke, miként ő elnökölt a múlt héten a világ legfejlettebb nyolc országa (G8) skóciai csúcstalálkozóján is.

Olimpiai park – egyelőre számítógéppel. Talán túlságosan is ambiciózus tervek.

Annak pedig szándékosan választotta témájául az afrikai szegénység és a globális felmelegedés elleni fellépést, mintegy jelezve a világnak, hogy ő és Bush amerikai elnök nem csupán a nemzetközi terrorizmus és az iraki lázadók elleni küzdelem kérdésében képesek előremutató gondolatokat megfogalmazni. Mindezek betetőzéseként múlt szerdán London váratlanul elnyerte a 2012. évi olimpiai játékok rendezési jogát (lásd keretes írásunkat), ami nem kis mértékben a projekt mellett lelkesen kampányoló Blair érdeme is.

FELELŐS ÁLLAMFÉRFI. Ebbe a hangulatba robbant be a londoni négy pokolgép, amelyekkel a kormányfő kritikusai szerint Nagy-Britannia az iraki szerepvállalás árát fizette meg. Blair pedig bajosan jöhet ki jól egy olyan értékelésből, ahol a mérleg egyik serpenyőjében az iraki háború van. Vagy mégis? A miniszterelnök profi módon reagált a múlt heti vérontásra. A G8-ak találkozóját otthagyva azonnal a fővárosba sietett – mint emlékezetes, szeptember 11-én Bushról sokáig azt sem lehetett tudni, hol rejtegetik a biztonsági emberei.

S Blair nem próbált meg belpolitikai tőkét kovácsolni a merényletekből – ami tavaly márciusban az Aznar spanyol ex-kormányfő által vezetett Néppárt bukásához vezetett a két nappal a madridi robbantás után rendezett választásokon. Blair azonnal felelős államférfiként nyilatkozott. Keményen elítélte a vérontást, egyben óva intett mindenkit attól, hogy bármiféle indulatokat tápláljon a szigetország sokmilliós békés muzulmán lakossága ellen. Már csupán az a kérdés, hogy a nemzetközi színtéren elismerésre méltó teljesítményt nyújtó brit kormányfő mit kezd az otthoni feladataival, a középfokú oktatás hanyatlásával, vagy például a „nagybeteg” nyugdíj- és társadalombiztosítási rendszerekkel.

Illetve van még egy kérdés. Mi lesz Blairrel akkor, ha Nagy-Britanniában ismét lecsap az al-Kaida?