Játsszunk el a gondolattal: Magyarország előbb-utóbb, üggyel-bajjal, de az évtized végéig mindenképpen kikecmereg a jelenlegi gazdaságpolitikai szorítóból, és – túljutva a maastrichti purgatóriumon – belép majd az eurózónába. Bármennyire szkeptikusak is legyünk a magyar politikai kultúrával kapcsolatban, a rendszerváltás óta eltelt időszak tapasztalatai alapján joggal feltételezhetjük, hogy erre belátható időn belül valóban sor kerül. Nem mindegy azonban, milyen fejlődési esélyeink lesznek a közös valutaövezetben, szélsőséges megfogalmazással élve: pokoli kínok vagy mennyei örömök várnak-e majd ránk inkább. És bár a napi gazdaságpolitikai civódások közepette hajlamosak vagyunk róla elfeledkezni, nem kétséges, hogy az idei és a következő néhány évben dől el, melyik útnak lesz nagyobb valószínűsége. Érdemes ezért néhány ország példáján felidézni, mit mondanak erről a nemzetközi tapasztalatok.
BARTHA ATTILA közgazdász, a Kopint-Datorg tudományos főmunkatársa
BIZTATÓ ÉS RIASZTÓ PÉLDÁK. Miközben a nemzetközi gazdaságról folyó közbeszéd egyik meghatározó témája „Európa fokozódó lemaradása Amerikához képest”, viszonylag kevés figyelmet kap, hogy ez alapvetően a három nagy kontinentális ország – Németország, Franciaország és Olaszország – története. Igaz, ez a három ország együttesen a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) gazdaságának kétharmadát reprezentálja, azonban az euróövezet számos kisebb országa – mindenekelőtt Finnország és Írország, de sok tekintetben Spanyolország is – inkább pozitív ellenpéldával szolgál. Tévútra vezetne tehát, ha a nagy nyugat-európai centrumországok problémáit az euró „kudarcával”, netán a Stabilitási és Növekedési Egyezmény úgymond túlzó kényszereivel magyaráznánk. A tapasztalat ugyanis azt mutatja: a valutaunióban vannak lassan növekvő, romló versenyképességű, de dinamikus és versenyképességüket folyamatosan javító gazdaságok is. A fejlődési esélyekben ma látványosan megmutatkozó különbségeket így értelemszerűen nem a közös monetáris politika magyarázza; az okok sokkal inkább részben a fiskális politikában, részben a jövedelempolitikában, döntően pedig a fejlesztéspolitikában korábban – még a közös valuta bevezetése előtt – megfigyelhető eltérésekben keresendők.
A mából visszatekintve meglepően egyértelmű, hogy a valódi fiskális szigor többéves időtávban a legkevésbé sem ártott a gazdasági növekedésnek – szemben az érdemi fiskális stabilizációt kreatív könyveléssel megkerülő német, francia és olasz gyakorlattal. Éppen ellenkezőleg: hosszú távra biztosította a makrogazdasági környezet kiszámíthatóságát, és megteremtette a lehetőségét annak, hogy a gazdaságpolitika a jövőbeli tartós növekedés megalapozására koncentráljon. Hosszabb távon a jövedelempolitikai képlet is hasonló: azokban az országokban, amelyekben – éppen a stabilitás megőrzése érdekében – a kilencvenes évtized derekán lassabb, vagyis a termelékenység-növekedésnél valamivel kisebb volt a béremelkedés, az évtized végén már gyorsabban nőttek a keresetek. Ezek az államok 2002-re jórészt behozták korábbi lemaradásukat, és a jövőbeli bérnövekedés kilátásai ma Finnországban vagy Spanyolországban lényegesen kedvezőbbek, mint Németországban vagy Olaszországban.
Egy közhelyet viszont biztosan nem támasztanak alá a tapasztalatok: a kisebb (vagy csökkenő) állami szerepvállalás nem szükségképpen javítja egy gazdaság versenyképességét, hosszú távú fejlődési esélyeit. Igaz, nem érvényes ennek az ellenkezője sem: a nagyobb (illetve növekvő) állami szerepvállalás sem mutat egyértelmű pozitív összefüggést a versenyképességgel. Az északi országok az átlagosnál lényegesen nagyobb és bővülő, Spanyolország és Írország ugyanakkor az EMU átlagától határozottan elmaradó állami újraelosztás mellett javították versenyképességüket, miközben a német és a francia versenyképesség gyengülése magas, a portugál fejlődési kilátások romlása viszont alacsony jövedelem-centralizáció mellett ment végbe. Ebből is kitűnik: a kulcstényező nem az állami szerepvállalás mértéke, hanem annak területei, illetve konkrét intézményi megoldásai.
A különböző országok közös tapasztalata ugyanakkor, hogy a makrogazdasági stabilitás megőrzése mellett a hosszú távú fejlődési lehetőségeket három tényező befolyásolja: a közintézmények működése, az innovációs potenciál, illetve a különböző intézmények közötti kooperáció hatékonysága. Márpedig az állami szerepvállalás mindhárom területen döntő jelentőségű. A közintézmények működésének javulása (beleértve a korrupciómentességet, a jog- és a szerződésbiztonságot is) elsősorban a lassan változó kulturális normarendszer függvénye. Magyarországot tekintve: ami gazdaságpolitikai, illetve államigazgatási-jogi eszközökkel ezen a területen megtehető, az jórészt megvalósult. Sokkal problematikusabb azonban a magyar állam szerepvállalása az innovációs potenciál fejlődése szempontjából. A kilencvenes évek második felétől hazánk viszonylagos sikereit jó technológiai transzfer befogadó képességének köszönhette, miközben autonóm innovációs eredményei gyengék maradtak. A technológiai transzferek beáramlása, illetve az erőteljes iroda- és számítógépgyártó szektor kialakulása ugyanis sajnálatosan – és az általános nemzetközi tapasztalatoktól némiképp eltérően – nem vezetett az infokommunikációs technológiák alkalmazásának kellő mértékű terjedéséhez, más termelőágazatokban, különböző piaci és közösségi szolgáltatásokban történő intenzív felhasználásához.
Nemcsak az internetezés nemzetközi összevetésben magas költségei, hanem – egyebek mellett – az ingyenes közösségi internet-hozzáférési pontok lassú terjedése is okolható ezért. Miközben nálunk, meglehet, jó szándékú, de drága és félresikló információs társadalom-fejlesztési programokat indítottak (például köztisztviselők és pedagógusok számítógéphez juttatása; a Sulinet Expressz program oldalvizén de facto digitális kameravásárlás támogatása; vagy legújabban az óvodai „kakaóbiztos” számítógépek terjesztése), addig – elsősorban a finn példát követve – Spanyolországban és Észtországban a kilencvenes évek közepétől a falusi és kisvárosi közkönyvtárakban ingyenes internetezési lehetőséget alakítottak ki. Az állami szerepvállalás ott a jövő kulcsterületébe való beruházást sikeresen kapcsolta össze a területi és társadalmi esélyegyenlőtlenségek mérséklésével.
EGYÉRTELMŰ PRIORITÁSOK. Az ilyen átfogó programok ugyanakkor csak akkor lehetnek eredményesek, ha egyrészt egyértelmű gazdaságpolitikai prioritást élveznek, másrészt nem siklatja ki azokat a különböző intézmények együttműködésre való képtelensége. A tapasztalatok szerint az állami szerepvállalásnak – a makrogazdasági stabilitás megőrzése mellett – a szűkös erőforrásokból elsősorban három területre célszerű koncentrálnia: az infokommunikációs technológiák alkalmazására, a humán erőforrásra és a kutatás-fejlesztésre. A siker esélye azonban bizonyos intézményi feltételeket is megkíván. Az infokommunikációs technológiák alkalmazásának magyarországi terjesztésében az állami szerepvállalás egyelőre szükségképpen domináns, és valószínűleg kevéssé építhet a vállalatok önkéntes aktivitására (ez Finnországban is csak több évvel később indult meg). A nemzetközi példák ugyanakkor aláhúzzák: a vállalati szerepvállalás növekedéséhez – csakúgy, mint a humán erőforrások fejlődéséhez általában – nélkülözhetetlen, hogy az oktatás intézményrendszere a munkaerő-piaci szükségletekhez a mainál sokkal jobban, a szakképzéshez és az átképzésekhez is közvetlenül illeszkedjen.
A finn tapasztalatok még két területen biztosan megszívlelendők. Egyrészt: a munkaerő mobilitását és a humán erőforrások állapotában mutatkozó területi különbségek mérséklését hatékonyan segíti az állami kutatás és fejlesztés regionális szintű decentralizációja. Másrészt: a szervezetek, állami intézmények és magángazdasági szereplők közötti kooperáció is javítható, bár tudjuk, ez részben az uralkodó kulturális normarendszer függvénye. A hálózati együttműködés logikájára építő infokommunikációs technológiák használata azonban egy utóparaszti társadalom tagjainak kooperációs hajlandóságát is látványosan megnövelheti. Vigyázó szemünket Helsinkire (ne Párizsra, Berlinre vagy New Yorkra) vessük tehát. Már csak azért is, mivel a „lisszaboni stratégia”, azaz az EU versenyképesség-javító programjának fő céljai is ott teljesülnek a legjobban.
