már eldöntött kérdés, és ez jó. Egyre kevésbé indokolható a magyar katonák jelenléte egy olyan akcióban, amely még csak nem is NATO-ügy, és az amerikai választások kimenetelének ismeretében előreláthatólag nem is lesz az. A kérdés már „csak” az időpont.
Naivitás lenne azt gondolni, hogy november 3-án a miniszterelnök mindenféle előkészítés nélkül dobta volna be a köztudatba a március végi távozást. Legkésőbb az új kormány hivatalba lépése óta érzékelhető volt, hogy a magyar politikai vezetés keresi a kiutat Irakból, a színfalak mögött folynak az egyeztetések az amerikaiakkal. Nincs ok feltételezni, hogy ebből a folyamatból a Fidesz kimaradt volna. Annál is kevésbé, mert Németh Zsolt nem sokkal az elnökválasztás előtt járt Washingtonban, ahol a mandátum meghosszabbításának igényéről első kézből értesülhetett.
Kétségtelen, hogy minden egyes nap további kockázattal jár – de nem nagyobbal, mint az elmúlt évben bármikor. Az is tény viszont, hogy a továbbmaradásra Európából csak az eddig is Washington legszorosabb szövetségesének számító Tony Blair ösztönzi nyíltan a magyarokat. Chirac és Schröder gyaníthatóan nem nagyon venné rossz néven, ha az újraválasztott Bush megkapná Európából az első fricskát. Az azonban legalábbis kételyeket ébreszt, hogy ezen szerep felvállalása valóban magyar nemzeti érdek-e. A mandátum meghosszabbítása kilencven nappal ugyanis minden jel szerint az amerikaiakkal egyeztetett kompromisszum eredménye lenne.
A dologban talán a legrosszabb, hogy belpolitikai érdekektől vezérelve az ellenzék olyan utcába akarja terelni a kormányt, amelyből megint csak a törvények „kreatív értelmezése” kínál kiutat. A külügyminiszter már jelezte, hogy amennyiben az év végéig szóló mandátum meghosszabbításához az ellenzék nem járulna hozzá, a kivonulás akkor is csak január elsejével kezdődhet meg – és eltarthat március végéig. Újabb példa lenne arra, hogy ha a politikai erőknek nem sikerül józan kompromisszumot kötniük, annak a demokrácia láthatja a kárát.
