Totalitárius rendszerek

Kimondható: a XX. század a totalitárius rendszerek korszaka volt. Megértésük mind a személyes emlékezet, mind a történeti kutatás számára nélkülözhetetlen. A francia történész, Stéphane Courtois munkatársaival erre tett kísérletet.

Courtois a magyar akadémiai kutatóintézeteknek megfelelő CNRS (nemzeti tudományos kutatóközpont) tudományos főmunkatársa. A kísérlet első eredménye, A kommunizmus fekete könyve magyarul is megjelent. A folytatás még nem. A többszerzős monográfia a két totalitárius rendszer közül az egyiknek volt átfogó elemzése és a tárgy természetéből adódóan bűnlajstroma. A folytatás első része (Du passé faisons table rasse! – A múltat végképp eltörölni címmel), mintegy kiegészítésképpen, a kommunizmus történetét és történeti emlékezetét vizsgálta. Az új, szintén többszerzős kötet a totalitárius rendszerek “fénykorának” majd’ két évtizedét, az 1935 és 1953 közötti időszakot elemzi, s már a korszak és a tárgy megjelölésével előtérbe helyezi azt, ami a “fekete könyv” megjelenését követően a furcsa viták egyik fő forrása volt: a fasizmus és kommunizmus közti párhuzamot, a kettő egybevető analízisét.

Magát a bűnlajstromot senki sem tagadhatta. A párhuzam viszont, s vele a totalitárius rendszer mint leíró terminus, felhördülést keltett. A monográfia szülőhelyén, Franciaországban akkor szocialista-kommunista koalíció kormányzott, s a szocialista miniszterelnök a disputa nyomán végül parlamenti beszédben vette védelmébe koalíciós partnereit az őket sértő párhuzam ellen. A forgalomban volt francia gimnáziumi tankönyvek egyébként a “szovjet gazdasági fejlődést” “korunk történetének legfontosabb tényeként” említették. Az úgynevezett reformkommunizmus másik (bár igencsak különböző) színterén, Olaszországban akkor (1998-ban) a posztkommunisták pártja, a Baloldali Demokrácia volt a kormánytöbbség meghatározó ereje. A francia könyv keltette polémiában az olasz cikkek éle, mint Petőcz György írta arról tudósítva, hogy a “párizsi könyvújdonság (…) lázba hozta az értelmiséget és a vezető újságokat”, “elsősorban a kommunista kalandot megjárt és az olasz szellemi életben, a médiában és egyetemeken elszaporodott értelmiségiek ellen” irányult. Azok ellen, “akik azt hitték, hogy ma már elég másképp gondolkodni, és a nyilvános mea culpa megúszható” (Önkritikai kiadás, Magyar Narancs, 1998. február 19.). Magyarországon kevéssel később a szamizdat vezető baloldali politikussá lett volt jelese úgy nyilatkozott, hogy a párhuzam “nem időszerű”. Franciául viszont a független baloldali napilap, a Libération ezt írta: a “fekete könyv” először ad átfogó körképet a századot megtipró két totalitárius rendszer egyikéről, mérleget a véres történetről, “amelyet Lenin kezdeményezett, s amelynek 1917 óta több tízmillió halálos áldozata volt”.

Courtois s munkatársai a párhuzamnak ebben a szellemében folytatták a megkezdett munkát. Kerete több tanácskozás volt. A kötet e kollokviumokon elhangzott előadásokból állt össze. Huszonöt fejezete a szerkesztő által három részre tagoltan és időrendben tekinti át a totalitárius rendszerek “fénykorát”: az első “felívelésüket” (1935-39), a második a háború idejét mint e rendszerek “túlcsigázottságának” tényezőjét, a harmadik pedig a kommunista totalitarizmusnak (a fasizmus legyőzése utáni) diadalát (1945-53). E történeti áttekintést megelőzi Michael Burleigh cardiffi professzor tanulmánya az utóbbi évek vonatkozó angol és amerikai szakirodalmáról, valamint a kötet egyik leginkább érdekes és személyes hangú tanulmánya arról, hogy lehetséges és szükséges-e összehasonlítani a két totalitárius rendszert.

Moszkva nem baloldali, hanem keleti – mondta még a negyvenes években Koestler. A két totali-tárius rendszer összehasonlítá-sának szükséges, tehát a totalitárius megjelölés politológiai szempontból releváns volta mellett érvelő Jacques Julliard professzor, arra emlékeztet: az összevetés elutasítói mintegy a történelmen kívül helyezik a fasizmust s ekként “szakralizálják” mint hasonlíthatatlant. Egyébként pedig – írja – ez az összevetés a nem kommunista baloldal régi hagyománya.