Sok mindent eltakarnak a Bagdad felett tornyosuló füstfelhők. Egyszerű fizikai értelemben egy diktatúra épületeinek romjait, a „steril” háborúra szocializált amerikai hadvezetés csodagépeinek minimális tévedése esetén vérben úszó piacteret, vagy éppen saját, netán szövetséges helikoptert, vagy menetoszlopot. Ám nem anyagi jellegű dolgokat a füst nem takar el.
FELBORULT MENETREND. Az amerikai stratégia eredeti menetrendje felborult; immár nincs szó villámháborúról. S ami ennél jóval érdekesebb és fontosabb: mintha a második hét nap alatt megmozdult volna valami Európában. Mintha a politikailag Irak miatt kettészakadt Európai Unió legfontosabb országai nagyon óvatosan keresni kezdték volna a közeledést egymás felé.
A meglepetés némi hitetlenséggel is párosul. Talán azért, mert az első nyilvános jelzéseket Anglia adta le, méghozzá csaknem egy időben azzal, hogy Blair, a munkáspárti miniszterelnök – Bush legfontosabb harcoló szövetségese – Camp David magányában megállapodott az amerikai elnökkel: elszántan végigviszik az iraki hadjáratot. Erről az ösvényről nincs visszatérés. Emiatt a közeledés mai jelei csak egy későbbi, háború utáni fordulatnak lehetnek az előkészítő lépései.
Mégis, ez a mozgás már ma is érdekes, holnapra pedig enyhítheti az unió belső zavarát és megosztottságát. Ennél határozottabb értékelést a háború harmadik hetének kezdetén nem mernék adni. A tények beszélnek. Elég hangosan.
Az említett első brit gesztus nem formai és nem is csak gyakorlati jellegű. Elvi (sőt, mondhatni elméleti) súlyú deklarációról van szó. Mintha saját pártja, a Labour által ostromlott Blair a maga baloldali elkötelezettségére akarná emlékeztetni a világot. Július közepén Londonban a Munkáspárt rendezi a Haladó Kormányzás (Progressive Governance) nevű, az európai baloldal megújításával foglalkozó szervezet konferenciáját. Ez alkalmat nyújt Blair és Schröder német kancellár tisztázó megbeszélésére. Ők ma az iraki barikád ellentétes oldalán állnak, de három évvel ezelőtt együtt álltak a szociáldemokrácia modernizálását (a globalizációs folyamattal összehangolható, ám azt egyben kontrolláló típusának kidolgozását) célzó politikai mozgalom élén. A londoni konferencia szellemi előkészítője Anthony Giddens, a nagyhírű London School of Economics igazgatója, Blair gazdasági tanácsadója, s az új típusú szociáldemokrácia-modell – Harmadik út vagy Új közép – kidolgozója.
Schröder kancellár, aki Blair partnere volt ebben a vállalkozásban, azonnal reagált, mégpedig egy gondosan kiválasztott politikai vonatkozásban. Irak tanulsága szerinte kettős: közös európai külpolitikára van szükség, illetve a háború utáni Irak adminisztrációját az ENSZ-re kell bízni.
Ennek a második pontnak a kiemelt említése különösen fontos, mert éppen az ENSZ szerepe körül sűrűsödnek a nézetkülönbségek Washington és háborús partnere, London között. Az ellentétek élességét egyes szakértők eltérően ítélik meg. A genfi Biztonságpolitikai Központ professzora, Julian Lidley French odáig ment, hogy „Amerika a britek elvesztését kockáztatja, ha Irak után is az ENSZ jóváhagyása nélkül folytatja hadjáratát. London ugyanis nem temetni akarja a világszervezetet, hanem megmenteni”.
AZ ENSZ SZEREPE. Lehet, hogy ez túl radikális értékelés. Ám az nem vélemény, hanem tény, hogy Schröder az ENSZ jövőbeni szerepe ügyében egyeztetett Chirac francia elnökkel. Ezt követően Blair felhívta telefonon Chiracot, akivel „egyetértettek abban, hogy az ENSZ-nek az iraki konfliktus után fontos szerepet kell kapnia”.
A háború drámájához képest mindez apróságnak tűnik. De éppen az a különleges ebben a mozgásban, hogy háború közben szövődik egyetértés a Bush oldalán harcoló Blair, meg a Bush doktrínával szembeszálló Chirac és Schröder között. A háború közepette is van hát egy sajátos európai – és uniós – szolidaritás, amely esetenként keresztül tud vágni a frontvonalakon.
Ez is egyike azoknak a reménységeknek, amelyeket nem tud eltakarni a háború füstje.
