Medvevadászat

Az időközben kisebb pályamódosításra kényszerült, manapság az ATV műsorvezetőjeként látható Princz Gábor ibankvezéri munkásságának lezárultát követően nem sokikal, 1998 őszén vette kezdetét a nyomozás a Postabanknál. Az ügy közvetlen előzményeként a társaság augusztusi közgyűlésén az első számú vezető mellett – az alig pár hónapja megalakult Orbán-kormány hathatós “közreműködésével” és rendőri biztosítás mellett – a teljes menedzsmentet leváltották, majd a bank működésében és gazdálkodásában tapasztalható anomáliák miatt először a tulajdonosi jogokat gyakorló Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt., ezt követően a Pénzügyminisztérium, a PB új vezetése, illetve az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet tett feljelentést. Az eljárás kezdetben ismeretlen tettesek ellen folyt, végül azonban “megszülettek” a konkrét gyanúsítottak, mégpedig Princz, a menedzsment néhány további tagja, valamint a könyvvizsgálók személyében. A rendkívül súlyos kezdeti vádak azonban az elmúlt öt év folyamán szépen lassan elolvadtak, s egészen a múlt hétig úgy tűnt, hogy mindössze egyetlen vádpont áll meg a lábán: a rendőrség “gazdasági társaság vezető tisztségviselőjeként elkövetett visszaélés” vádjával adja át az ügyet az ügyészségnek.

Ha e szerint a forgatókönyv szerint haladnak, Princzet, a számára legrosszabb végkifejlet alapján – azaz ha e vád, valamint a szándékosság a bíróság előtt is bizonyítást nyer – két évig terjedő szabadságvesztéssel sújthatták volna, ami jóval kisebb mértékű büntetés lett volna a kezdetekben sejthetőnél. Az évezredvég gazdasági bűn-
cselekményének titulált Postabank-ügyben hullámzó intenzitással végzett nyomozás tehát nem igazolta vissza, hogy a számos állami szerv által tett feljelentés megalapozott lett volna. Kívülálló számára ráadásul úgy tűnt, hogy a kutakodás hőfoka leginkább attól változott, hogy milyen alkukat sikerült kötni a háttérben a politikusokkal. A hírek szerint nem egy közéleti személy attól félt, hogy nehéz helyzetbe kerülhet, ha esetleg Princz a bíróság előtt “kinyitja a száját”, mivel az egykori bankvezér rendkívül jó kapcsolatokat ápolt mindkét politikai tábor képviselőivel.

A Postabank-sztori – dióhéjban A PB-sztori valójában már az 1997-es betétesi roham előtt elkezdődött, amikor a megtakarítók egy része elveszítette bizalmát, és kiváltotta postabanki betétjét. Nyilván azt látták, amit nem láttak. A Princz Gábor vezette hitelintézet megalakulásától kezdve dinamikusan növekedett, miközben gazdálkodásáról mindvégig csak homályos információk kerültek napvilágra. A bank pénzügyi mutatói átláthatatlanok voltak, a legtöbb esetben csak öszszevont számok, százalékos adatok “írták le” a pénzintézet eredményeit. A PB olyannyira bennfentesen működött, hogy azt még a banki pénzügyekben igencsak jártas szakemberek sem voltak képesek átlátni, kivéve természetesen a PB vezetését. A probléma elsősorban abban állt, hogy a növekedés a legszebb időkben is csak bicebóca módján valósult meg: a mérlegfőösszeg nőtt, a tőkeellátottság viszont változatlan maradt, a céltartalék-képzés nem volt elegendő, miközben a bank renoméját több kétes tranzakció is beárnyékolta. A rossz hitelportfóliót nem számolták fel, hanem befektetésekké, majd pedig befektetéscsomagokká alakították, amelyek sok esetben azonban már más “befektetők” kezében landoltak, ki tudja, milyen áron. A rések egyre tágultak a bank életében, amit előbb-utóbb csak állami garanciavállalásokkal tudtak betömni. Akkoriban politikusok és bankszakemberek egyaránt úgy nyilatkoztak, hogy a bank (látszólagos) stabilitásának fenntartása nem csak a PB-nek, hanem az államnak is az érdekében állt, mivel a Postabank “bedőlése” vélhetően a teljes magyar pénzintézeti rendszert megremegtette volna. A “banki restaurálás” másik lehetőségét egy külföldi szakmai befektető bevonása jelenthette volna, ez azonban elmaradt. A tüzet végül a PB 1997-es februári – a bankról keringő rossz hírek nyomán támadt – betétesi rohamot követő 22 milliárdos kormányzati garanciavállalás “fojtotta el”, később azonban ez is kevésnek bizonyult: 1998-ra az akkori becslések szerint mintegy 100 milliárd forintos tőkehiány keletkezett, ami megalapozta a Princz-garnitúra eltávolítását a bank éléről. Az új vezetés az állammal karöltve előbb az alaptőke leszállításáról, majd annak felemeléséről döntött, a tranzakciók során a Fidesz-kormány 152 milliárd forintot ölt az adófizetők pénzéből a PB konszolidálásába. A helyreállítás költségeit később több ponton támadták, mondván “túlkonszolidálás” történt. Tarafás Imrének, az ÁPTF elnökeként akkoriban tett kijelentése szerint például elegendő lett volna 92 milliárd forint is.

A múlt hétig esélyesnek tűnő forgatókönyvet azonban alighanem alaposan átírták. Princz ügyvédje, Nehéz-Posony István legalábbis ezt állítja. A jogász szerint a megismételt tanúmeghallgatások azt mutatják, hogy a nyomozóhatóság és az ügyészség koncepciója megváltozott. Szerinte ma már nem csak azt vizsgálják hogy a gyanúsítottak megtévesztették-e a bank tulajdonosait; mostanra a pénzintézet stratégiájának, üzletpolitikájának kialakításában is felmerült a korábbi vezetők büntetőjogi felelőssége.

A vizsgálódás módját azonban jogászi körökben is furcsának találják. “Nem törvénytelen, de szokatlan” – fogalmaz Bánáti János, a PB menedzsment egyik tagjának védője azzal kapcsolatosan, hogy az ügyész személyesen is bekapcsolódott az új tanúk meghallgatásába. Az ügyészi aktivitás látványos megélénkülése szerinte elgondolkodtató.

A tanúk meghallgatásáról egyéb információk is kikerültek az ügyvédeknek köszönhetően. Miként azt Nehéz-Posony a Figyelőnek elmondta, a múlt héten részt vett Járai Zsigmond kikérdezésén, ahol a jelenlegi jegybankelnök elismerte, hogy hibás lehetett a PB-nél a növekedési stratégiáról alkotott elképzelés. A bank nagyobb mértékben növekedett, mint azt tőkésítettsége megengedte volna – fogalmazott Járai -, és ezért kényszerült a későbbiekben kockázatos ügyletekbe. Ám Nehéz-Posony szerint Járai ezt önmagában még nem tartja bűncselekménynek. (A Figyelő számára Járai nem kívánta megerősíteni az ott elhangzottakat.) Tarafás Imrét, az egykori Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF) akkori elnökét pedig arról kérdezte a múlt héten az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatósága, hogy a PB annak idején eleget tett-e a felügyelet határozatainak.

A meghallgatások külön “színfoltja”, hogy az új tanúk között volt Rusznák Tamás, az ÁPTF Tarafást megelőző elnöke is, akit elmondása szerint némileg meglepett az idézés. A pénzügyi szakembert ugyanis az elmúlt négy-öt évben egyszer sem idézték meg tanúnak, holott 1996-os leköszönését megelőzően az egyik utolsó intézkedése volt a PB átfogó auditori vizsgálatának elindítása, amúgy pedig úgy vonult be a történelemkönyvbe, mint aki Bokros Lajos egykori pénzügyminiszterrel karöltve szélmalomharcot vívott Princz felállításáért Horn Gyula miniszterelnökkel szemben. Bánáti János szerint a büntetőeljárás komolyságát kérdőjelezi meg, hogy öt év után első ízben idéznek be olyan tanúkat, akik korábban feljelentőként szerepeltek az ügyben.

E fordulat új stratégia kidolgozására kényszerítette Princzéket is. Bár a védelem immáron hónapok óta a nyomozás lezárását szorgalmazta, a múlt heti eseményekre reagálva az ex-bankár ügyvédje azt javasolta a hatóságnak, hogy ne érje be az öt új tanú kikérdezésével, hanem hallgassa meg a Postabank 1995 és 1998 között hivatalban lévő összes döntéshozóját, hogy teljes legyen a kép. Nem kevesebbet szeretnének továbbá elérni, mint az 1998-as konszolidáció teljes felülvizsgálatát. Kezdeményezésüket azzal indokolják, hogy “derüljön ki, valójában milyen állapotban volt a bank a vezetők leváltásakor”.
Az ügy tehát láthatóan tovább dagad, és egyelőre nehéz átlátni, hogy kinek a kezére játszanak a további fejlemények. Első ránézésre Princznek jól jött volna, ha az aktákat lezárják, hiszen így a legrosszabb esetben is két év szabadságvesztéssel “megúszta” volna a felelősségre vonást. De csak első ránézésre. Az új törvények alapján ugyanis neki akár érdekében is állhat az időhúzás, a nyár derekáig mindenképpen, mivel a július elsejével hatályba lépő új büntetőeljárási rend szerint a gyanúsított első kihallgatásától számított két éven belül le kell zárni a nyomozást, és el kell készülnie a vádiratnak. Márpedig júliusig szép kis káosz támadhat a most elinduló újabb vizsgálatok nyomán. Ha Princz és a menedzsment többi, gyanúsítás alá vont tagja időt nyer, “életet nyerhet”.

A hatóságokat viszont látszólag nem túlságosan izgatja jelenleg az időtényező. Bánáti számára a múlt heti meghallgatások alapján úgy tűnik, a hatóság “esetleg súlyosabb bűncselekményekre próbál gyanakodni”. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy információink szerint ez-
úttal a Központi Ügyészségi Nyomozó Hivatal tervezi meggyanúsítani Princzet egy újabb eljárás során, mégpedig a Budai Hengermalom (BH) ügyében. Egyelőre nincs rá magyarázat, hogy ebben az esetben miért ez a szerv végzi a nyomozást. Mindazonáltal az Orbán-kormány idején kinevezett legfőbb ügyész és helyettese számára a jogszabályok biztosítják, hogy indoklás nélkül, saját hatáskörükben vizsgáljanak egy-egy ügyet.

A BH terítékre vétele annak fényében meglepő, hogy az elmúlt évek vizsgálatai erre az ügyre is kiterjedtek. Ez a momentum azt jelzi, hogy lényegében visszatérnek az öt évvel ezelőtti kiindulóponthoz, amikor a PB ütemes betétgyűjtési és hitelkihelyezési gyakorlatát vizsgálták. A Postabank egyik hírhedt “bukó” hitele volt az a közel 3,5 milliárd forint, amelyet az 1994-ben privatizált legnagyobb hazai malomipari üzem, a Budai Hengermalom privatizációja kapcsán a szocialistákhoz közel álló Máté László és Károlyi Vilmos 2,4 millió forintos törzstőkéjű kft.-je számára folyósított a vásárláshoz, illetve a forgóeszközök finanszírozására. A BH-val kapcsolatos várakozások ugyanis nem jöttek be, a cég nem törlesztett. Majd az eladósodott malom hiteltartozása révén a Reorg Rt.-hez került, később a követelésértékesítés kapcsán a Fidesz-közeli Mahirnél kötött ki, nem sokkal később pedig 40 millió forintért Csintalan Sándor egykori szocialista politikus szerzett benne részesedést.

A BH-ügy felmelegítésére eddig nincs hivatalos magyarázat. A fenti egyszerű szakmai okok is meghúzódhatnak a háttérben, nevezetesen az, hogy a hatóság nem éri be az egyetlen vádponttal, és arra számít: a korábbinál alaposabb vizsgálat újabb, eddig feltáratlan eredményekkel szolgálhat. Politikai elemzők azonban másféle verziót sem zárnak ki, nevezetesen azt, hogy az ügyészség érdeklődésének újbóli felkeltésében az ügyben érintett politikusoknak is szerepük lehetett, akik arra számítanak, hogy a BH-ügy ismételt kivizsgálása belpolitikai botrányt idézhet elő. Mindenesetre sem a jobb-, sem pedig a baloldal vezető politikusai nem kommentálják az eseményeket, mondván: folyamatban lévő vizsgálatról nem nyilatkoznak. S noha Princz abba az irányba igyekszik terelni a közvélemény gondolkodását, hogy ő jelenleg egy politikai játszma áldozata, valójában az eseményeknek ő maga is aktív alakítója volt.