Amikor az első John Bull kocsma megjelent nálunk, angolos stílusával üdvösen új színfoltnak számított a honi vendéglátásban.#<# Már a kezdeteknél belekóstoltam a Maros utca és Csaba utca sarkán megnyílt, érettszínű csupa fába komponált pub hangulatába, többször is, jó emlékekkel, vastag, szakszerűen médiumra sütött bélszínek ízével térve haza. Vajon hogy s mint működik most a rokonszenves lokalitás?
Két okom is volt az újabb látogatásra. Először is hétfőnként Vukán György örömzenél itt, a világklasszis jazz-zongorista, régi kedvencem, aki egykori hűvösvölgyi házamban, vagy húsz éve, csodás lépcsőkoncertet adott barátainak-barátaimnak, a lépcsőkön üldögélő, üvegből söröző hallgatóságra zuhogtatva az emeleti pianínóból kadenciáit: felejthetetlen este volt. Másrészt el akartam hozni ide New Yorkban élő unokabátyámat, Guidót, a csendes hőst, aki sosem turnézott 1944-es ellenállási és üldözötteket mentő tetteivel, amikor tiszti egyenruhája fedezetében segített, ahol tudott. (Szerb Antalt és Halász Gábort is menteni akarta, de azok naiv törvénytiszteletből nem fogadták el az ajánlatot. Tán ma is élnének.) Guido nem verte dobra Recsket sem, ahová 1948 után vitték, mert – akkor éppen külügyesként – nem írta alá a besúgói nyilatkozatot (“A mi családunkban az ilyesmi nem szokás” – mondta magától értetődő egyszerűséggel az elképedt nyomozónak.) Recsk lett belőle. Most szemben velem ül, nézem a kitűnő kondícióban leledző, törékeny öregurat. Igen, ilyen egy csendes hős. Aki gentleman módjára nem beszél róla.
Vacsoráztunk, Vukán pompás zenéjében fürödve. A jazz improvizációk hullámain olykor ellebegett egy kis ’44, egy kis Recsk, egy kis ’56, ifjabb kollégámmal szólva: egy kis magyar pornográfia, igazán remekül szórakoztunk. Közben persze ettünk, egy pincérnek maszkírozott fiatal és rokonszenves úr asszisztenciájával. Jeges kóser szilvapálinkával indítottunk: abszolút kóser volt. A hagymaleves sajtos krutonnal profi munka. Kokettáltam előételnek a fokhagymásan grillezett kecskesajtos laskagombával, de életvédelmi okból ellenálltam a kísértésnek, hiszen tulajdonképpen egyáltalán nem is kellene vacsorázni. Mit együnk? A régi jó steaktől persze az utóbbi időben elvették az ember kedvét. Marad a hal meg a szárnyas. (Disznót tíz éve nem eszem. Kivétel a sült császárhús. Arról nem lehet lemondani.) Jöjjön a fokhagymás harcsa roston, brokkolifelfújttal. A harcsa finom, a nevével könnyűséget sugalló felfújt azonban inkább tömörre döngölt gyeptéglának tűnik. Aztán jöjjön a fokhagymás kacsasült káposztás óriáscvekedlivel: az adag hatalmas és ízletes. Itt most elmondanám, hogy Magyarországon – tisztelet a kivételnek – a salátahelyzet nincs tisztázva. Ha valaki nyugaton csak salátát akar enni, akkor hatalmas tálban hozzák a válogatottan finom zöldségeket, megbolondítva halakkal, sajtokkal, olívabogyóval. Ha itthon rendelem ugyanezt, kihozzák a pörkölt vagy rántott hús mellé szánt salátatányérkát, nem különböztetve meg a két műfaj és funkció közötti óriási különbséget. Itt is ez történt. És általában ez történik nálunk mindenütt. Tisztelt magyar vendéglősök: méltóztassanak erre odafigyelni, ez fontos kérdés!
De Vukán áthidalta ezt is, Vukán kárpótol mindenért. És ez a Pub, apróságoktól eltekintve, nagyon jó és nagyon hangulatos.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
