Csak így mondom, általánosiságban: kantin. Az értelmező szótár szerint: “Laktanyákban, gyárakban, üzemekben olyan étkezőhelyiség, ahol ételt, italt és kisebb szükségleti cikkeket is lehet vásárolni.” De a szótár a lényeget nem írja! Legalábbis minden színházi ember számára a lényeget. Nekik, ha azt hallják, hogy kantin, ez nyilvánvalóan csak egyet jelenthet: a színházit, vagyis a művészkantint. Minden valamirevaló színházban az igazgatóságnál is fontosabb centrumot. Ahol a dolgok megtörténnek. Ami az ókori Athén polgára számára az agóra volt, az a színésznek a kantin. És még sokkal több. A próbák kemény munkája, az előadások felfokozott izgalma közben: az oázis. Az erőgyűjtés meg a kilazítás helyszíne. A közgyónás helyszíne. Az örömmámoré és a bukásé. Lélekgyógyító asilum. Bánatbarlang. Barátok és ellenségek – azaz a drága kollégák! – gyűjtőedénye. Nagy alakítások és nagy színészi csődök bölcsője. Tehetségesek és tehetségtelenek babusgatója.
A jó kantinos – és én eddig csak ilyeneket ismertem – elhivatott személy. Lélekbúvár, pap, gyógypedagógus. Ismeri a színészeit. Nemcsak a tehetségüket, a bogaraikat is. A színész még ki se mondja, mit kér, már ott van a pulton az áhított fröccs vagy konyak, a megszokott szendvics, egy pár virsli, vagy a kedvenc leveshús tormával. A jó kantinos látja, mikor jobb, ha szót se szól pattanásig feszült színészéhez, de azt is, mikor kell gyóntatóként odakönyökölnie a pultra, hogy a művész kiönthesse a lelkét. A jó kantinos édesanyánk és a római pápa egyszemélyben.
Sok minden történt életem kantinjaiban. Például 1950-ben kirúgott egyetemistaként két legrégebbi barátommal, a színiakadémiáról kirúgott Mensárossal, s egy úgyszintén kirúgott joghallgatóval, Tersztyánszky Ödönnel – aki negyven évvel később alkotmánybíró lett – együtt statisztáltam, még a régi (felrobbantott) Nemzeti Színházban, s ott voltunk a kantinban, amikor Gobbi Hilda halottsápadtan berohant, hogy Bajor Gizi – férjével, Germán professzorral együtt – öngyilkos lett. Ugyancsak Gobbi Hilda nem sokkal később miattam, egy senki némaszereplő miatt, interveniált a mindenható Rákosi-titkárságon, mert a próbák közben kitelepítettek Budapestről, és ő azt próbálta elhitetni ott, hogy nélkülem nincs előadás. Az akció persze nem sikerült. Azóta sem tudom, nem maradt-e adósságom Hertiné kantinszámláján.
Az elmúlt hetekben a thüringiai Altenburg színházának kantinját látogattam. Új darabom – “Nem lőnek csak fúj a szél”, német címe “Spiegelspiel” lett – ősbemutatójára készültünk. Käthe kantinjában minden kapható volt, amire a próbák idején színésznek, színházi embernek szüksége lehet. A bőséges étel- és italkínálaton kívül kapható volt a legfontosabb cikk is: együttérzés, lelkimasszázs, jókedély. Szép nagy siker volt a bemutatón, de a magam részéről legnagyobb sikeremnek azt könyvelem el, hogy el tudtam érni: a sokkal gyengébb altenburgi gyomorkeserű mellett megjelent Käthe kantinjában – az Unicum! –
Környezet: színészkantin, tehát leírhatatlan
Hangulat: nem egészen normális
Árak: humánusak
