Hamarosan párválasztásra kényszerül a világ autógyártó elitjének utolsó magányos farkasa: az iparágat teljesen átalakító fúziós hullámnak a Fiat sem fog tudni ellenállni – állítja egyre több elemző. A jelek szerint azonban a Fiat-birodalom urai ma még másként gondolják mindezt. A társaságot alapítása óta irányító Agnelliek és a bizalmukat élvező cégvezetők nyilatkozataikban egyfajta erődemonstrációra is felhasználták a július 11-i centenáriumi ünnepséget. A doyen, az “Avvocato”, a most 78 esztendős Gianni Agnelli hevesen cáfolta, hogy valóságalapja lenne azon találgatásoknak, amelyek szerint “beengednék” a Fordot a Fiat Autóba, a csoport személygépkocsi-gyártó részlegébe. A hírt egyébként június végén repítette fel egy olasz hetilap, amely azt is tudni vélte, hogy az új társaságban mindössze 40 százalék maradna torinói kézben, ugyanennyit szerezne meg a Ford, 20 százalék pedig a General Electric tulajdonába kerülne.
Gianni Agnelli, aki ma már csak tiszteletbeli elnöke, ám vitathatatlanul első számú irányítója az olasz konszernnek, kijelentette: tudatában van annak, hogy nem folytatható a végtelenségig az “agglegény élet”, ám egy esetleges házasságról a Fiat csak az erő pozíciójából fog tárgyalni. “Ennek még nem jött el az ideje, még túl kicsik vagyunk azon konkurenseikkel szemben, amelyek évi 5-7 millió autót értékesítenek” – mondta némileg sejtelmesen a születésnapi ünnepségen Agnelli. “A Fiat ma még képes egyedül is ellavírozni a világ autópiacán, de tisztában vagyunk a végzettel, ami egy házassághoz vezet. Ahogy az idő múlik, a lehetséges partnerek száma csökken” – hangoztatta egy másik alkalommal.
A túl erős Ford a dolgok jelen állása szerint nem jön szóba kérőként, pedig az olasz gyártó sikertörténetében nem kis szerepe volt a cégalapító Giovanni Agnelli 1912-ban Detroitban szerzett tapasztalatainak. Az ott látottak alapján az olasz gyáros eldöntötte: az egyedi autógyártást futószalag váltja fel a torinói üzemben. Henry Ford követése véráldozatokkal is járt, a Fabricca Italiana Automobili Torino (Fiat) alapító okiratát 1899. július 11-én aláíró harminctagú csapatból néhányan kiváltak, miután továbbra is a kézműves autógyártást tartották az egyedüli üdvözítő megoldásnak. Pedig a kezdetkor tökéletes volt az összhang és a dinamizmus. A 400, egyenként 200 lírát érő részvénnyel megalapított társaság igazgatósága, élén az akkor harmincesztendős, titkári titulussal felruházott Giovanni Agnellivel, nem késlekedett: 1899. július 25-én 35 munkással megkezdték a termelést, elkészült az első prototípus, a Welleyes, majd további három gördült ki az üzemből még abban az évben. A következő év termése 24 darab, és a felfutás nem váratott magára. 1902-ben már százzal dicsekedhettek; 1906-ban pedig ezer személygépkocsi mellett 55 teherautó is elkészült Fiat emblémával; a háború előtt pedig több mint 10 ezer munkás 3200 személyautót és 1400 tehergépkocsit állított elő, sőt tengeralattjárók és hajók meghajtására alkalmas motorok is készültek Torinóban.
A háború alatt a Fiat monopolhelyzetet élvezett, évi 17 ezer teherjárművet gyártott megrendelésre, és elkészültek az első repülőgépek is. A békekötést követő évek, a sztrájkok ellenére felvirágzást hoztak. 1920-ban elnökké választották Agnellit, aki még ugyanabban az évben felavatta a Fordnál ellesettek mintájára megtervezett lignottói üzemcsarnokot, amelyet – fél kilométer hosszával, öt emelet magasságával, s a tetőn elhelyezett próbapályájával – ma is szentélyként csodál az öreg kontinens ipara.
Az újabb háborúra való készülődés időszakában két új modell született, az egyik a Balilla 1932-ben, majd 1936-ban az 500-as; mindkettő a fasiszta sikerpropagandát szolgálta Olaszországban. Ebben az időben parlamenti képviselőként Agnelli is közösséget vállal a hatalommal (amit az unoka, az Avvocato egy liberális európai komplex, nehéz, és semmiképp nem lelkesedésből hozott döntéseként értékelt egy közelmúltbeli családi számvetés során).
A század első felében a Fiatot irányító Agnelli, a “Senatore” 1945-ben bekövetkező halálakor az akkor a részvények 70 százalékát birtokló család a teljes bizalmát élvező Vittorio Valettát nevezte ki elnöknek, ám ez nem jelentette azt, hogy a népes Agnelli dinasztia lemondott a tényleges irányításról. Az alapító Agnelli százhuszonnyolc közvetlen leszármazottjából, a tragikus halálesetek ellenére, maradtak markáns egyéniségek, mindenekelőtt az azonos nevű, de a megkülönböztetés végett Gianninak titulált unoka, aki számára 1963-ban érkezett el az idő. Gianni előbb vezérigazgatóként, majd 1966-tól elnökként tartotta vasmarokkal a kormányrudat összesen 33 esztendeig. A kezdeti sikerek után jó néhány nehéz évet élt meg a cég irányítása alatt. 1969-ben megvásárolták a Lanciát, és megszerezték a Ferrari feletti ellenőrzés jogát. A hetvenes évekre sztrájkok nyomták rá bélyegüket, 1973-ban először számolt be veszteségről a társaság. 1981-ben kivált a csoportból a spanyol Seat, majd 1985-ben fúziós tárgyalások kezdődtek a Forddal, ám ezek nem hoztak sikert. 1986-ban az Alfa Romeo felvásárlásával vigasztalódtak Agnelliék. 1993 a fordulat évét jelenti a Fiat életében. Umberto Agnelli, az Avvocato öcs-cse, a csapat második embere fiára, Giovanni Albertóra testálta igazgatósági tagságát, egyesek szerint, mert ő maga nem értett egyet az akkor veszteséges cég részvényesei által kikényszerített 4285 milliárd lírás tőkeemeléssel. A Mediobanca nyomására megtett lépést követően az Agnelli családnak 7 szavazata maradt a 11 tagú igazgatóságban, ám a fontos döntésekhez, amelyeket addig egyedül is meghozhattak, attól kezdve 11 voksra, tehát tel-jes konszenzusra van szükség. 1996-ban távozott az elnöki székből az Avvocato, abban a reményben, hogy unokaöccse hamarosan éretté válik arra, hogy átvegye a családi vállalat irányítását. Addig Cesare Romitit választották elnökké, akivel korántsem felhőtlen a család viszonya. Majd 1997-ben a sors minden számítást felborított, Giovanni Alberto meghalt rákban, Romiti pedig adócsalás és pártfinanszírozási visszaélések miatt másfél év felfüggesztett börtönbüntetést kapott, majd csendben távozott az Agnelli-tulajdonú napilap, a La Stampa konkurenséhez, a Corriera della Serához. Az új elnök a General Electric addigi második embere, Paolo Fresco lett, akinek érkezése nyomán feléledtek a találgatások az amerikai kapcsolatról.
Míg az alapító Agnelli halálakor 24 éves Avocattónak közel húsz évet kellett várnia, hogy hatalomhoz jusson, az ő unokája valószínűleg hamarabb kaphat esélyt a bizonyításra. A 23 éves, a torinói műszaki egyetem diplomájával rendelkező John Jacob Elkann már tavaly érettnek találtatott arra, hogy beválasszák a Fiat igazgatótanácsába, amelyet – annak ellenére, hogy a család részesedése 30 százalékra süllyedt a cégben – vitathatatlanul a társaság holdingjai, a pénzügyi IFI és az ipari IFIL felett ellenőrzést gyakorló Gianni Agnelli & Co. irányít. Ez utóbbi mögött jelenleg az alapító Agnelli 70 közvetlen leszármazottja áll.
