Egy évvel ezelőtt, amikor a pénzügyi válság még csak néhány ázsiai országra korlátozódott, a nehézségeket könnyű volt a helyi gazdaságpolitikára, meg a multilaterális pénzügyi intézményekre fogni. Az azóta bekövetkezett válságsorozat, ami októberben a Long-Term Capital Management (LTCM) nevű amerikai kockázatfedezeti alap (hedge fund) csődközeli helyzetében kulminált, ismét reflektorfénybe helyezte a bankokat, amelyek annyi pénzt juttattak ma már alapvetően rossznak tűnő adósoknak.
Hogyan volt lehetséges az, hogy a világ legnagyobb bankjai egymás után követték el a hibákat, noha bonyolult rendszerekkel vizsgálták a hitelképességet, s elismert matematikai modellekkel mérték a kockázatot? A kérdésre mindmáig nincs megnyugtató válasz.
A tény az, hogy Ázsiában a thaiföldi, a dél-koreai és indonéz bankoknak számolatlanul nyújtott hitelek akkor váltak hirtelen rosszá, amikor a leértékelés erősen megkurtította a helyi valutában jelentkező nyereséget, tehát az adósok nem tudták teljesíteni fedezetlen devizakötelezettségeiket.
A nyugati bankok formálisan nem ismételték meg ezt a hibát Oroszországban: hitelnyújtásnál minden esetben ragaszkodtak a stabil fedezethez. Sajnálatos módon azonban ez a stabilitás fiktívnek bizonyult, miután a hitelfedezet GKO-ban, azaz orosz kincstárjegyben testesült meg, amely a moszkvai kormány kihátrálásával elértéktelenedett – erre az eshetőségre (eléggé különös módon) kevés bank számított kockázati modelljének elkészítésekor.
A bankok (megint csak formálisan) nem követték el ugyanazt a hibát az LTCM-mel kapcsolatban. A lehető legjobb fedezetet kérték a hitelekhez: a legnagyobb nyugati országok kormányai által kibocsátott értékpapírokat. Ám mivel behódoltak az LTCM feltételeinek és nem alkalmaztak kamatrést, lehetővé tették, hogy az alap olyan hatalmas kockázatokat halmozzon fel, hogy még ez a tökéletes fedezet sem hívható le a gyors eladási hullám veszélye nélkül. Ez utóbbiról pedig maguk a bankárok is azt tartják, hogy még jobban elmélyíti a pénzpiacok válságát.
Sok bank – kisebb vagy nagyobb mértékben – mindhárom hibát elkövette. És néhány esetben a hatás az egyszerű pénzügyi veszteségnél sokkal mélyebb. Azzal, hogy a brit Barclays 250 millió fontnyi oroszországi veszteséget ismert el, egy csapásra megsemmisítette az elmúlt 12 hónap szorgalmas munkáját. Nevezetesen, hogy meggyőzze a részvényeseket, a bank kivonult befektetési leánybankja, a BZW kockázatosabb és alacsonyabb megtérülésű üzleteiből.
Az UBS, Európa legnagyobb bankja, amely az év elején a Union Bank of Switzerland és a Swiss Bank Corporation fúziójából jött létre, még nagyobb károkat szenvedett az LTCM-nek való kiszolgáltatottsága miatt. A 950 millió svájci frank összegű veszteség nyilvánosságra hozatala után a részvényeinek árfolyama egy hét alatt egyharmadával csökkent, és menesztették az elnököt, Mathis Cabiallavettát, valamint további három vezetőt.
Csak azok az intézmények maradtak sértetlenek, amelyek a belföldi lakossági üzletág kedvéért felhagytak a nemzetközi befektetési banki tevékenységgel: ilyen például a brit Halifax vagy a német Bayerische Hypo- und Vereinsbank.
A hibasorozat egyik kiváltó oka a szakértők (persze utólagos) véleménye szerint az volt, hogy a bankok a kockázat mérésénél és árazásánál túlzottan támaszkodnak a felsőfokú matematikai modellekre, amelyek közül több a Nobel-díjjal is jutalmazott Black-Scholes opciós árképzési képletből származik. A vezető befektetési bankok egész vagyonokat költöttek a „kockáztatott érték” kiszámításához szükséges modellekre: azaz elméletileg próbálták meg felbecsülni, hogy egy bizonyos időszakban egy bizonyos befektetési portfoliót maximálisan mekkora veszteség érhet a piaci mozgások következtében. Ezeket a modelleket már teljesen megbízhatónak tekintették, s a bankfelügyeletek nemzetközi szervezete is elismerte a piaci kockázat kiszámítására való alkalmasságukat.
Most viszont arról is szó van, hogy e szervezet felülvizsgálja a tíz éve kidolgozott tőkemegfelelési szabályokat, amelyek értelmében ma a bankoknak a kockázattal korrigált eszközállományuk legalább 8 százalékának megfelelő különleges „kockázatvédelmi pufferrel” kell rendelkezniük. A cél az, hogy a bankok a saját belső modelljeikkel mérhessék a hitelkockázatot, éppen úgy, mint ahogy ma a piaci rizikót mérik. Ám ez utóbbi modellek még gyerekcipőben járnak.
A kockázatkezelési rendszerek, elsősorban a piaci kockázat tekintetében, általában abból indulnak ki, hogy vannak piacok; pénzügyi válság esetén azonban nincs likviditás és nincs piac, tehát a piaci kockázat eseménykockázatba és hitelkockázatba fordul át.
Mindezek mellett van a fejleményeknek egy pozitív vetületük is. A tíz évig tartó „boom” eltompította ugyan a bankárok kockázatérzékét, de elsajátították a hibák túléléséhez szükséges technikákat is. Az 1988-as bázeli tőkemegfelelési szabályok fokozottabb tőkeerőt írtak elő a bankok számára, és az utóbbi években elért nyereségekkel meg is tudtak felelni ezeknek az előírásoknak. Az évtized eleje óta az európai bankok együttes tőkebázisa több mint kétszeresére nőtt, míg az amerikaiaké megháromszorozódott.
Ez csak részben vigasz a bankoknak, hiszen az elmúlt néhány hónapban számos biztosnak tűnő tételük dőlt meg. A feltörekvő piacokon eszközölt befektetéseik miatti veszteségeik következtében csökkenteniük kell kihelyezéseiket, tőkét kell kivonniuk, s most biztonságot keresve a Hetek állampapírjai felé menekülnek. A Financial Times végkövetkeztetése szerint kevesen lesznek hajlandóak visszatérni olyan vizekre, amelyeken – a mostani vélekedésük szerint – cápaveszély van…
