Negyven százalékkal nőttek a beruházási támogatások a legfejlettebb országokban 1989 és 1992 között (lásd a táblázatot). Ebből is látszik, hogy az ipari szubvenció nem a fejlődő országok találmánya, hanem a fejletteknél is létezik, mi több, még hosszú élet elé néz. A citált jelentés utal arra, hogy némi szubvenció-csökkenés az OECD-térségben csak a kilencvenes évek közepe óta következett be, s ezt a folyamatot is inkább költségvetés-politikai kényszerek, semmint ideológiai meggondolások jellemzik.
A szerzők figyelmeztetnek a tanulmányban esetleg megbúvó súlyos hibalehetőségekre is. Ezek távolról sem csak technikai, hanem gyakran politikai természetűek, s az ügyben tapasztalt adatszolgáltatási „blokáddal” is összefüggésben vannak. Így például az átlátható és szabad piacok nemzetközi élharcosaiként fellépő amerikaiak a legnagyobb ellenszenvvel fogadták már azt is, hogy az OECD egyáltalában országspecifikus áttekintést tegyen közzé a beruházási támogatásokról. Washingtonban kitartóan visszautasították, hogy pontos dokumentumokat szolgáltassanak ki. Nyilvánvaló – szól a Párizsban hallható végkövetkeztetés -, hogy az állami ipari támogatások témája az Egyesült Államokban túl kényes ahhoz, hogy ebben a formában tárgyalják. Ennek megfelelően a jelentésből hiányzik is az amerikai helyzetről szóló fejezet. (A táblázat megfelelő sorában szereplő szubvenciós összegek csak becslések, amelyek a szerzők nézete szerint nagy valószínűséggel csak egy töredékét tükrözik az Amerikában ténylegesen nyújtott állami ipari támogatásoknak.)
Az OECD-nek tehát „árral szemben” kellett úsznia és az amerikai magatartás a frissebb összehasonlítást gyakorlatilag lehetetlenné tette. (Egyes országok – de messze nem a többség – frissebb adatokat is közöltek.) Az európai tagállamok nagyobb betekintést engedtek a kártyáikba. Ezek elemzése során a beszámolási időben egymástól nagyon eltérő fejlemények és politikák váltak láthatóvá. Bonn és a német tartományok például masszívan megnövelt, 4,8 milliárd dollárnyi beruházási támogatásokkal próbálták meg ellensúlyozni Németország, mint ipari helyszín hanyatló vonzerejét. Ily módon az Európai Unió leginkább „szubvenció-barát” gazdaságává a német vált. Ezzel szemben a szubvencionálást messzemenően pártolóként ismert Belgium az állami beruházási támogatásokat 0,7 milliárd dollár alá csökkentette. Közben Ausztria és Svájc is megkétszerezte e támogatásait. Hozzáteendő, hogy azóta Svájcban e tételek folyamatosan csökkennek, s egyben jelentős szerkezeti átrétegződéseket is fel lehet ismerni. Míg például 1991-ben az ipari szubvenció oroszlánrészét az export erősítésére vetették be, 1995-ben e támogatások többsége a magánszféra kutatásaihoz és termékfejlesztéseihez nyújtott segítséget.
A tanulmány szerint hasonló szerkezeti eltolódásokat lehet megfigyelni a többi OECD-országban is. Így például az ágazati szubvenciók az 1989. évi átlagos 4,5 milliárd dollárról 1993-ban 3,4 milliárd dollárra estek vissza. Ezzel szemben ugyanezen időszak alatt nem csak a magánkutatásnak és fejlesztésnek nyújtott állami támogatások nőttek 6,4 milliárd dollárról 8,3 milliárd dollárra, hanem a hátrányos helyzetű régióknak nyújtottak is: 8,5 milliárdról 13,5 milliárdra. Feltűnően kicsik viszont az állam által a környezetvédelemnek nyújtott szubvenciók; összegük 1989 és 1993 között nem is sokat változott, évi 250 és 350 millió dollár között mozgott.
